Gyertya a szobába, kialudt fények homálya,
vad emlékek nyomába, társaság morálja.
Kaktusz szívekben a fájdalom,
csókod ködében a kéznyomom.

Ma lágy tücsök hegedül ablakomnál.
Én vagyok egyedül, s néma sanzonom éneklem,
magam vagyok az ablaknál, egy kegyetlen.
Zsoltárok, imák, esték, s vágyak,
szerelmesen dalolnak, a pálmafa ágak.

Képek, levelek a szemem sarkában,
bántások, vak szavak, a gálánsak.
Csak az a gyertya ég, még most is nekem,
ő az én egyetlen hitvesem.

Mennyi szó mi elrepült, mennyi ölelés, mi elkerült.
Az arcodat látom magam előtt, az éjszaka varázsa.
Emléked soha el nem feledő képe, sosem láthatlak,
s érinthetlek, éjszakába veled vagyok, gondolatomba
hozzád futok, s elveszek benned, s elveszek benned.

Álmodom, vagy képzelgek, de legalább becézlek.
Szerelmem elkísér a sírig, ködös hídig.
Te voltál ott velem az álomban,
te hagytál ott engem, a vágyamban.

Talán aludnom kellene, de nem tudok,
talán nem kéne érezni mi itt kattog.
Bölcsőd voltam, majd szeretőd,
Átkozott volt az a délelőtt.