HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 399

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49239

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Poós GergelyFeltöltés dátuma: 2015-08-05

Sehol se talállak

Mikor papírra vetem e sorokat, már nem vágyom semmire sem. Sem tudásra, sem életre. Vágytalan vagyok. S bizonyosan tudom: halhatatlan. A Ligetben üldögélek. Velem szemben a csónakázótó. Nézem a vizet, a kacsákat, a víz fodrozódását. Emberek, egyetemisták, szerelmespárok, családok, hajléktalanok jönnek, mennek.
Mindenemet odaadnám - írom magam elé, egy fehér lapra - ha amit most leírok, közkinccsé lehetne, s a világban élő emberek őszintén megértenék, amit közölni szeretnék. Leírom hát, ahogy volt, leírom, mi történt énvelem nem is olyan rég.
Életem folyamán bejártam a világot. Mindenhol Téged kerestelek. Sokan, többféleképpen beszéltek Rólad, bár az idő előrehaladtával egyre többen váltak bizonytalanná léted kérdésében. Több mindent megtudtam felőled. Legfőképp azt, hogy Téged nem lehet önmagunknak kitalálni. Közel jártam már a megoldáshoz, a végső válaszhoz, a titokhoz, az igazsághoz, de ez sem volt elég nekem. Annyira akartam, hogy Te legyél, hogy olyan tettre szántam el magam, amit, mások - joggal - a mohó kíváncsiság szégyenletes tettének tartanának, bár ezzel együtt tudtam azt is, hogy csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.
Nekem az kellett, hogy szemtől szemben lássalak, hogy megérintselek, sőt az, hogy szóra nyisd a szádat, hogy beszélhessek veled. Vándorlásaim, kutatásaim, tudományaim, mesterkedésim, okoskodásaim nem jártak sikerrel, ezért a legnagyobb vállalkozásra szántam el magam. A mennybe vezetett utam, hogy lássam, ha máshol nem, hát ott vagy-e? Hol is lehetnél máshol? Kertedben talállak majd, annak is a legszebb részén, aranyló trónusodon ülsz, úgy fogadsz engem, aki úgy kerestelek. Elindultam hát.
Szokatlan volt, hogy - mintha ez természetes lenne - az odavezető út létezik, s csodálkoztam azon is, milyen könnyű eljutni oda. A mennyeknek országa tehát létezik? Mégiscsak létezik? Az öröm és a remény érzései kavarogtam bennem, mégis feszült és nyugtalan voltam. Kivételes élményt jelentett, ami fogadott: magas, kovácsoltvas kapu mögött ős-kert, nagy, beláthatatlan, hívogató. S ahogy a kapuhoz értem, hát láttam: a mennyek kapuja sarkig kitárva vagyon. Pallossal a kezükben nem állnak ott az angyalok, ki és bemehet bárki, aki akar, észrevétlenül. Ez kissé bizonytalanná tett, de vitt lábam, s kíváncsi vágyam, hogy megismerhetlek végre. Különös érzések kerítettek hatalmukba. Egy kertben, egy óriás lugasban találtam magam, árnyas ligetben, virágok közt. Selymes illatok csiklandozták orromat, játszott velem a szél, érintett egy ág, szólt velem a madár, s én cseppet sem voltam meglepett. Padok, ösvények, tavacskák, gyümölcsfák közt jártam. Almát szakítottam, ettem. Jól esett. A kert nagynak, beláthatatlan, talán bizony bejárhatatlannak tűnt számomra. Aztán az ösvény, amin jártam, egy idős fügefához vezetett. Onnan messze-messze, valamiféle magaslatot láttam, afelé vettem utam. A kert - míg a magaslat közelébe nem értem - meg nem szűnt köröttem, hasonló, de változatos formákat mutatott mindenfelé.
Ahogy közelebb értem a trónus felé, már köröskörül minden ragyogott. Lábam már nem szilárd talajt érintett, határtalan, megfoghatatlan és meghatározhatatlan üde, légies tér vett körül, szinte szédültem belé. Muzsika hallatszott. Égi muzsika. Olyan volt, mintha mindenhonnan szólna, belőlem is, olyan gyönyörűséges, hogy könnyezve álltam meg néha, s nem is akartam már mást, mint ezt a zenét hallgatni, örökkön örökké. Fenn, a magaslaton, a dombon, a magasban, fényárban úszó, vagyis inkább fényből készült hatalmas, aranyos, díszes nagy trónus emelkedett. Fényesség áradt belőle, olyan nagy fényesség, hogy majd elemésztett engem is.
Egyre közeledtem felé. Vártam, hogy meglássalak végre, hogy lássam arcodat, hogy bizonyosságom legyen, hogy elmúljanak kétségeim, s hogy ott, előtted elveszhessek végre a Téged látás emésztő tűzében. Még közelebb értem.... És ekkor, ott, a trónus előtt, egész valómmal remegni kezdtem. Rémülten és porig sújtottam estem térdre... Néztem a trónt és nem akartam hinni szememnek... A mennybéli trón üresen állt... A trónusban nem ült senki. Istenem, ez lehetetlen! - kiáltottam. Ez nem lehet igaz! Hol vagy mondd? Sehol sem talállak! Sehol se vagy! Könnyek futottak le arcomon. Elkeseredett, csüggedt és dühös voltam. Egyedül vagyunk tehát, egyes egyedül? Hogyan lehetséges ez? - mondtam szavak nélkül. Hol vagy? - jajdult fel belőlem a szó. A földön feküdtem már. Keservesen sírtam.
Aztán, sokára, mintha valami rossz varázslatból ébredtem volna, úgy eszméltem. Minden elveszett, minden kihalt belőlem, amit addig, gondoltam, éreztem, hittem, reméltem. Lassan összeszedtem magam, s felálltam. Odaléptem a trónhoz. Kezemet lassan végigsimítottam a trónus karfáján. A nagy trón - néztem fel rá. Isten széke - üresen... A trónusban nem ül senki... Mit jelenthez ez? Gondolkoztam. Aztán lassan megfordultam. Arrafelé néztem, amerről jöttem. De valami egész mást láttam, mint amire számítottam. Szemem elé olyan látvány tárult, amelyhez foghatót sohasem láttam. Lehetetlen vállalkozás leírni, amit ott egyszerre, egy időben és egyetlen pillanatban tapasztaltam. Mert ott, akkor, egyszerre láttam az egész mindenséget. Egyszerre minden részecskét, atomot, molekulát és alakzatot, amiből a mindenség összeáll. Láttam az univerzum valamennyi napfelkeltéjét, egyszerre minden vízcseppet, kavicsot, a tenger valamennyi hullámát, valamennyi dimenziót, s a világok összes lehetséges formáit és létezőjét, egyszerre az összes csillagot és bolygót, egy időben a világ örökös változásának valamennyi parányi mozzanatát. Láttam a világmindenség valamennyi teremtményét, láttam egyszerre az összes embert - élőt és már megholtat, akik éltek - és mind a létezőket. Láttam a kvantumvilág játékos és véget nem érő táncát, amit e világ arra a muzsikára táncolt, amit akkor hallottam, mikor ideérkeztem. Láttam felhők futását az égen, láttam egy időben a világmindenség valamennyi záporának valamennyi cseppjét, valamennyi halált, s a könnyek tengerét. Láttam a föld valamennyi házacskáját, a házak valamennyi szegletét, s világmindenség valamennyi porszemét, melyek a napsütéssel szálltak valamennyien. Tudtam számát a homokszemeknek, mert mindegyikben egyszerre ott voltam, egyszerre, és egy időben a világmindenség valamennyi létezője én voltam, minden formában és alakzatban én voltam jelen. A felfoghatatlan és meghatározhatatlan mindenséget láttam egyszerre, egy időben, egyetlen képben, mindent, mi valaha volt, van és lesz. Leírhatatlan élmény volt.
S ekkor, nem tudom honnan, mellém lépett valaki. Egyszerre csak ott volt. Megjelent. A nagy trónus aranyos, díszes, faragott karfájára telepedett le, fenekével a karfán ült, lábait kifelé lógázta. Az illető színes többágú csörgős sapkát viselt, színes, kockás, csíkos, fodros, magas galléros mégis a köldökéig érő kabátkát, piros harisnyát, no meg ékes, fényes, hosszú, keskeny, felkunkorodó magas orrú cipellőt. Megrázta csörgős sipkáját, a kis csengettyűk csak úgy csilingeltek rajta - sosem hallottam még olyat. Szélesen vigyorgott rám. És pukedlizett. Majd kézen állt. Nem bírt egy helyben megmaradni. Szörnyen bosszantó volt.
- Isten soha nem ült még trónjában - mondta nevetve. - A teremtés hajnalán elkészítette, de ő maga nem ült még bele soha. Annál neki több dolga akad. Tudod miért fényességes királyi széke? Azért, hogy hirdesse: Isten sohasem foglalta el azt. Azért ilyen ragyogó díszes, aranyos és azért üres, mert bizony a trón elfoglalása botor és gaz tett, és mindenképpen elkerülendő. Még neki magának is.
-Ki vagy te? - kérdeztem tőle.
Felnevetett. És ismét pukedlizett. Csörgette sipkáját, a csengettyűk úgy zúgtak azon, akár a harangok.
-Én vagyok az Ő első teremtménye. Isten játszópajtása. Az ő udvari bolondja. Aki bár mindenhol vele van, mégis itt is helyettesíti, mert ugyebár - szélesen mosolygott - a trónusnál mégiscsak lennie kell valakinek, ha kíváncsiskodók érkeznek. Olyan alakok, már meg ne haragudj - mondta - mint te is.
-De hol van Ő? - faggattam tovább. - Mégis létezik hát? Hisz Te úgy beszélsz Róla, mint aki ismered. - És tudd meg te bolond - mondtam haragosan - én nem kíváncsiskodó vagyok. Én azért jöttem, hogy bizonyosságot szerezzek.
Most a trón támlájának tetejére huppant.
- Bizonyosságot? - kérdezte bolondozva. - Hát neked ennyi nem elég? - kérdezte kacagva.
- Eh - mondtam lemondóan. Néztem őt, néztem körös-körül, aztán újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. - Mondd, miért üres e kert, miért üres a mennyeknek országa? Mondd, miért nincs itt senki?
Most leugrott a szék támlájáról és cigánykereket hányt.
- Engem is feltartasz! Nem veszed észre? Nekem is dolgom lenne! De nem itt! - mondta most kissé komolyabban, de még mindig nagyon derűsen. - Csak az időnket vesztegetjük, és nem megyünk semmire. De ha akarod, hát tudd meg: akik itt lehetnének, azokon segítenek, akik még nincsenek itt! Érted már?
Egy ideig nem bírtam megszólalni. Aztán - pedig már tudtam a választ - még ösztönszerűleg kérdeztem csak:
-De miért nem láthatom Őt? Miért? Miért nincs itt? Miért nincs sehol?
-Hát, ezt most már aztán igazán kitalálhatnád magad is! Ami az orrod előtt van, azt sem látod. Lejárt az időnk. Mennem kell. Megyek derűt és reményt oltani a rám bízottakba. És... és neked is ezt ajánlom... S ha akarod, s hogy jobb kedvre derítselek - kacsintott - lejegyezheted találkozásunk történetét. Na, most már tényleg megyek. Még találkozunk! Ne maradj soká!
Azzal felugrott ismét a nagy trónus karfájára, onnan egyetlen lendülettel háttámlájának tetejére, majd lassan, hogy egyensúlyát el ne veszítse, felállt azon, előrenyújtotta mindkét karját, és fejest ugrott, a trónus mögé lefelé, le a semmibe, mintha szikla tetejéről tengerbe ugrana. Sapkája csörgőinek csilingelése messze hangzott. S, mert a szék oldalánál álltam épp, láttam, amint a trónus hátoldalán, lejjebb alattunk, megváltozik a tér. S igen, csodálatos, a tengert láttam lent, s egy kisfiút, aki apja fejesugrását tapsolja nagy vígan.
-Na mit szólsz kis Bencém, tetszett az ugrás? - hallottam lentről.
-Tetszett apa, nagyon jó volt - mondta nevetve a kisfiú.
Döbbenten néztem a jelenetet. A bolond, Isten első és legkedvesebb teremtménye, aki egyben szószólója és helytartója is, apaként játszadozott kisfiával a világban. S ekkor újra a trónusra néztem, az üres Istenszékre, s megértettem végre, Isten miért nincs itt. Miért nincs sehol. És miért tudjuk mindannyian mégis, hogy ő Van. Megértettem, hogy az isteni élet mibennünk és minden létezőben osztatott szét, a teremtés véget nem érő pillanatában, örökkön örökké. Megértettem, hogy mindenkivel azonos vagyok, mert aki alkot engem, bennem, mindenben, s mindenkiben egészen valóságával jelen van. Isten minden látható és láthatatlan élet szubsztanciája, alkotója éltetője és ihletője. Mégis: egészen észrevétlen. Éppen ezért: egészen észrevétlen. Minden, mi létrejött, mindenestől belőle van. Egészen szétosztotta magát, hogy a létezés bekövetkezhessen. Sehol sem találtalak hát, mégis megtaláltalak. Sehol se vagy, de - ó - hát mégis megtaláltalak! Néztem a nagy díszes, aranyos, faragott trónt, az üres Istenszékét, fényességbe öltözve, s hallottam újra a muzsikát, melynél gyönyörűségesebbet nem hallottam, azóta sem.
Éreztem, valamiféle feladatom van most már nekem is... Istent lehetetlen tapinthatóvá tenni. Nem hagyná magát, hisz a trón üressége veszélybe kerülne. Elhagytam hát a fényességes trónt, az üres Istenszékét, melyről most már tudom: ez az igazi bizonyíték Isten létezésére. Megyek, hogy emlékeztessem a reám bízottakat e felismerőséről. Visszatérek a világba, mert itt semmi keresnivalóm. Segíteni akarok. Számítógépem elé ülök, hogy megírjam, amit megérthettem Rólad.

Hogy Te vagy... Hogy Te vagy...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Poós Gergely
Regisztrált:
2008-03-05
Összes értékelés:
398
Időpont: 2015-08-30 13:40:06

Kedves Kata!

Bocsánat, hogy csak most reagálok, ilyen ez a nyár...

Köszönöm soraid, és örülök, hogy elolvastad.

Üdvözlettel,
Gergő
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12603
Időpont: 2015-08-13 17:43:55

Kedves Gergely!
Igaz ritkán olvaslak, de azt még sosem bántam meg, mert írásaid tartalmasak, szép szavakkal, magyar nyelvünk szép árnyalataival kerülnek egymás mellé. Istenhited érződik mindegyik alkotásodban, amely - számomra - tiszteletre méltó. Érdekesen írtál az Isten székéről, csodás, ahogy ezeket kigondoltad. Számomra öröm, hogy rátaláltam és olvashattam
szeretettel: Kata
Alkotó
Poós Gergely
Regisztrált:
2008-03-05
Összes értékelés:
398
Időpont: 2015-08-12 20:46:30

Kedves Ylen!

Örülök, hogy nálam jártál és szántál egy kis időt erre a novellámra.

Köszönöm!

Gergő
Szenior tag
Ylen Morisot
Regisztrált:
2015-05-02
Összes értékelés:
1833
Időpont: 2015-08-09 08:16:32

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Gergely!
Tartalmas, elgondolkodtató írásodat élmény volt olvasnom. Nagyjából én is úgy gondolom, ahogyan a végén összegzed, miért üres az Istenszéke.
Vajon csak életünk vége felé jutunk felismerésekhez? Meg kell öregedni, hogy válaszokat kapjunk? Olvaslak téged, hallom a körülöttem élő fiatalokat, és rádöbbenek: a tudás, a bölcsesség kortól független. És ez nagyszerű!
Köszönöm neked!
Szeretettel:
Ylen
Alkotó
Poós Gergely
Regisztrált:
2008-03-05
Összes értékelés:
398
Időpont: 2015-08-09 07:11:20

Szia Kankalin!

Nagyon örülök, hogy szántál rám időt :) Köszönöm a kritikát, igyekszem "mesterkedni". Köszi az olvasást, Gergő
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
6890
Időpont: 2015-08-06 14:50:53

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Gergely! :)
Időm alig, de amikor publikussá tettem gondolataid, nyomot hagytak. Mese is lehetne, de figyelemmel kísérlek régóta. Azt gondolom, hogy ez számodra inkább megélés. Nagyon tetszik a közvetítés. Csodásak a leírások, elvarázsoltak.
Formailag kicsit szellősebbé kellene tenned a szöveget. Ez itt csak néhány "enter".
Az utolsó harmadban találtam szóismétléseket. Az "Istenszéke" túl gyakori. Néhányat érdemes lenne elhagyni, nem helyettesíteni.
Nagyon bejön az elbeszélés, a közbeékelt leírás is, mert egymáshoz simulnak, ahogy kell. Bennem nyugalommá simultak, legalábbis a belső megéléseddel így sugároztad. Áhítatnak könyvelem el.
A "Mennyek országa" szerintem így helyes. A zárásnál van egy kis gubanc "a reám bízottakat e felismerőséről". Javítani kéne. És hogy jól esett, avagy jólesett? Azt mindjárt a Fórum megfelelő részében...
És a cím? "Seholse talállak". Mesterkedj, gyakrabban!
Köszönöm az élményt! :)
Szeretettel: Kankalin

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel J. W. von Goethe: Karácsony címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) A budafoki Dunaparton című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) Régi álmok című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) Hamis elv jogán című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)