Mindenféle mendemondák keringenek arról, a férfiak miként tűrik a betegséget. Okulásul felhozom saját, de nem egyedülálló példám.

Méltóságteljesen viselem a nyűgöt. Amikor például fáj a derekam, először csak magamban üvöltök. Ezt rajtam kívül senki nem hallja, szerintem. Igyekszem olyan testhelyzetet találni, ami még a fájdalom ájulásküszöbén innen helyezkedik el. Mire sikerül, ki kell mennem vécére. Nem fogadok el segítséget, nem akarok senkinek a terhére lenni. Semmiség az a negyven perc, aminek nagy részét a nappali kövén töltöm, stabil oldalfekvésben vagy centinként húzva magam előre, mint a sivatagban a vízért szomjazók. Igyekszem mindezt természetes mozdulatokkal végezni, ne zavarjak meg vele senkit fontosabb teendői közepette.

A mellékhelyiség ajtaját elérve ismételten szólok, nem kell segíteni, ki tudom nyitni. Hihetetlen ez az állandó nyüzsgés, ami ilyenkor megindul az ember körül, ha kéri, ha nem. Jó, kicsit felkiáltok, hatodszor is, amikor a szinte elérhetetlen magasságban leledző kilincsig próbálok felkapaszkodni, de nem akarok senkinek a terhére lenni. Vegyék úgy, hogy itthon sem vagyok.

A neheze úgyis akkor jön, amikor fel kell ülni a fajanszra. Ki rakta fel ilyen vacakul a törölközőszárítót, hogy egyből kiszakad a falból, mikor egész kicsit rátámaszkodom átmeneti mozgáskorlátozottságomban? Mindegy, délután visszaszerelem. Vagy holnap, de legkésőbb jövő márciusban.

Kár ennyit hisztizni, más is tölt háromnegyed órát a vécén. Nem olyan könnyű ez most. Pusztán azért, mert nem panaszkodom, még komoly feladat az elképzelhetetlen fájdalmak közepette kitalálni a megfelelő mozdulatokat. Ehhez képest a túllihegett szülés kellemes lazulás lehet. Persze ezt sem említem, mert van önuralmam. Különben is, mi férfiak mindent kibírunk.

A visszaút a pamlagig kicsit nehezebb. Igazi kihívás, ha nem öl meg, megerősít. Jellempróbának sem utolsó, úgy kell végigcsinálni, hogy senkinek ne tűnjön fel, valami nincs teljesen rendben. Elvégre ha egy férfi beteg, az az ő dolga, amivel saját magának kell csendben megbirkóznia.

Épp a szemem elé kerül a nappali asztalának lába, amit meg kell kerülnöm. Ebből jövök rá, még félúton sem járok, mire kiér az ügyelet. Nem tudom, ki hívhatta őket, én biztos nem. Bár van tippem. Pedig mindent megtettem, hogy elrejtsem csekély problémámat.
A két markos kísérő feltesz az ágyra. Legalábbis gondolom, mert a belém hasító, nem teljesen kellemes érzéstől pár pillanatra elvesztem a kapcsolatot a külvilággal. Utólag már kár lenne magyarázni, ezért feküdtem a kövön, mert azt néztem, nem kell-e újrafesteni az asztallábat.

Mégiscsak szóba kellene hozni, mert négy injekciót is elővesznek, hatalmas tűkkel. De már késő, nincs más választásom, mint ezt is hősiesen tűrni. Nem bíznak bennem, elegáns tiltakozásom kedvesen visszautasítják, ketten lefognak, a doktornő megsoroz a tűkkel. A kísérők szemében, mert férfiak, látom a megértést, tudják, nem lenne erre szükség. De ők csak beosztottak, ugyanúgy ki vannak szolgáltatva időnként a nőknek, mint a férfiember otthon, amikor a figyelmét leköti a néma és észrevétlen küzdelem bajjal, betegséggel.

Egy ideig jobb, ha hagyom magam, hamarabb túl vagyok a kínos jeleneteken. Nagylelkűen elfogadom a széles falapon az ölembe helyezett étket, csak megadóan bólintok, amikor a szomszéddal áthozatják kölcsönbe a botot, amit ő szokott használni hasonló helyzetekben. Elvégre ha már ennyire szükséglet a nőknek az ápolás, az ember miért ne tegyen kedvükre? Nem vagyunk szívtelenek és önzők, jó érzés örömet okozni. Még ha ez által el is túlozzák kissé a problémát.

Az izomlazítót és egyéb gyógyszereket nem akarom bevenni, mert elhülyítenek, különben sincs szükségem rájuk. Végül rászánom magam, nem mintha a fájdalomtól görcsben hullámzó izmok annyira aggasztóak lennének. Szinte észre sem veszem. De a látvány másoknak zavaró lehet, az esti csönd fátylán vagy a szomszéd falfúrásának hangján átszivárgó apró nyögésekről nem is beszélve.

Fokozatosan magam köré gyűjtöm azt a néhány tárgyat, ami feltétlen szükséges még a rövid távú a túléléshez vagy a túlvilágon, ha netán legyengült szervezetem netán váratlanul feladná a harcot. Telefon, laptop, távirányító, hasonlók. Így van ez már időtlen idők óta, ha egy férfi betegséggel küzd. Adunk a látszatra is, minden olyan, mint máskor.

Természetesen hamar összeszedem magam. Még a végén úgy érezném, visszaélek a helyzettel. Épp csak lemegy a nap és feljön, nem telik bele két hét és intek, nem, köszönöm, ki tudok menni a konyhába, elvégre csak három méter onnan, ahol fekszem. A botot is úgy használom, hogy aki nem ismeri az előzményeket, azt hiheti, csak úri passzióból pörgetem magam mellett.

Az utóhatás is gyorsan múlik. Alig két hónap elteltével már könnyedén bevállalom a szemét kivitelét vagy nehezebb, többkilós tárgyak mozgatását. A mosogatógépet is hamarjában kipakolom, két-három nekifutásra. A mosatlan berámolását délutánra hagyom, de ez egyébként is így szokott lenni, nem kell mindent túlkapkodni. Egyértelmű immár, egy férfi olyan apróságok miatt, mint a dereka átmeneti megsemmisülése, nem húzza ki magát a közös terhekből. Jószerivel észre sem venni a kis zökkenőt, amit átélt.

Remélem, rövid kis ismertetőmmel kellőképp megvilágítottam a valós helyzetet és végképp eloszlattam minden, ezzel kapcsolatos téveszmét.