Régi időkről mesélnek a fák,
Törzsükön bársonyos mohák,
Gyökerük mélyen a földbe ásva, -
Jól ki van ez találva.
Ágaik imdkozva nyúlnak az égbe,
Régről visznek üzenetet a mindenségbe.
Határtalan energia sugárzik a fákból,
Mindent tudnak a régmúlt világról.
Egy öreg tölgy alatt állok,
Hogy megszólít, arra várok.
Ismerős lehetek neki talán?
Meghajol előttem a nevem hallatán.
Zavarba ejtő a memóriája,
Kicsi gyermekként másztam fel rája.
Most hívogat megint, látom.
Tudom, felmászni rá, hiú álom.
Régen a barátom kezére vállára álltam,
Magamat egy nagy ágon találtam.
Barátom az örökkévalóság erdejét járja az óta,
Én még itt vagyok, hol körbe jár az óra.
Kendőmet felakasztom egy száraz kóróra,
Nem gondolok semmi mulandóra.
Letelepszek a fa alá szépen,
Ágai közt a cikázó Nap fényét nézem
Mint játszik sugara a tarka levélen.
Az ősz színeit festegeti éppen!
Sárgát, barnát, pirosat, - aranyszínt is talán.
Szétfolyt a festék a fa alján.
Egybeolvad a sok szín a földdel,
Egyszer engem is ilyen avar föd el.
Istenem! - ne engedd, ne legyen még vége,
Szeretem ezt a Földet, a földön az embereket,
Csak itt láthatom a gyönyörű kék eget, a lustán úszó fellegeket.
Szeretem ezt a hatalmas tölgyfát is,
Tőle nem messze folyik a kanális.
A törzsén mély barázdákba bújt meg az idő,
Irt róla verset már költő.
Ez a fa tanított egyenesen állni,
Hogyan kell a vihart békében kivárni.
Nem zúgolódni, nem kérdezni honnan jön a szél,
Kit szeretnek, s ki szeret az soha semmitől nem fél.
Ha vihar tépi levelét, s tördeli az ágát,
Nem panaszkodik, nem említi kárát.
Mikor a letört ág a tűzre kerül
A lobogó láng elszenderül,
A lelkében boldogság van legbelül.
Melegét átadja a didergő időnek,
Parazsával üzen a jövendőnek.
Azt üzeni, hogy
Jó
Élni,
Jó hinni,
Őszintén remélni,
Tiszta szívvel igazán szeretni.


KOZEP]