Tizenéves korom elején valamelyik csuda okos ifjúsági magazinban összetalálkoztam egy cikkel, mely a bátorság és akaraterő edzéséről szólt. Megmérettetéseket állított fel, az egyik számomra igen egyszerűen kivitelezhetőnek tűnt. Három egymást követő éjjelen, lehetőleg éjfél környékén, fél-fél órás séta egy temetőben. Zseblámpa nélkül.

Buda egyik nagy temetője mellett élvén, annak bejáratától mindössze száz méterre, úgy éreztem, nekem való kihívás. A cikk sajnos arra nézvést nem tartalmazott instrukciókat, egy tíz-tizenegy éves gyerek mi módon szerelje le a szülei esetleges fenntartását egy ilyen kihagyhatatlan próbával szemben. Ennélfogva kénytelen voltam nagyon csendben, sötétben kiosonni, mikor az óra mutatója átlépte a fél tizenkettőt.

Első este. Csillagos ég, félórás bóklászás a temetőben, szerencsére a kerítés nem akadály egy olyan mozgékony kisfiúnak, mint én. Sírok nézegetése, illetve azok körvonalai, mert a fák közé a csillagok fénye kevéssé hatol be. A kiszabott idő leteltével hazasétálás, beosonás, alvás.

Második este. Ismét csillagos ég. Nyárban járván, ez nem túl váratlan. Újabb félórás kódorgás a temetőben. Unatkozás, egyik-másik szoborra felmászás. A kiszabott idő leteltével hazasétálás, beosonás, alvás.

Harmadik este. A szokásos csillagos ég, kicsivel teltebb hold. Lődörgök a sírok között, nagy rutinnal, amikor a szemem sarkából gyors mozgásra lettem figyelmes. Arra pördülve mit láttam? Egy hatalmas, hatlábú, pengefogú, tüzet okádó förmedvény vágtázott felém. Nem, nem aludtam, ez a szörnyű valóság. Szinte lebénultam az ijedelemtől. Szerencsére a lábam, a fürge, rengeteg futással edzett lábam magától is tudta, mi a dolga. Elragadott az első fa irányába. Ekkor már a kezem is életre kelt, megragadván az alsó ágakat, majd a fentebbieket, egyre magasabbra repített a biztonságba.

Már amennyire biztonságos helyzet egy temetőben, éjfélkor egy hajladozó fán kucorogni, miközben kicsivel alattam egy medve méretű vadállat kezdi elrágni menedékem vékony törzsét.

A rettegés órái következtek, mikor leszek prédája az eleddig sosem látott, gyilkos lénynek. Ráadásul otthon is keresni fognak. Hirtelenjében nem is tudtam, melyik rosszabb, széttépve felfalatni, vagy napközben, miután a temetőőrök rám találnak, a szüleim keze közé kerülni.

Egy idő után összeszedtem magam. Nem maradhat így a helyzet. Zsebeim átkutatása során találtam ezt-azt. Egy jojót, ezzel nem tudok mit kezdeni. Egy bicskát. Mustrálgattam a szörnyet. Hm, hétcentis pengével nemigen szállhatok vele szembe. A fogai nagyobbak ennél. A karmairól és a farka végéből kiálló tüskékről nem is beszélve. Egy buszjegy. Hacsak nem akar utazni, ezzel sem megyek sokra. Egy kisalakú könyv, Melville-től a Moby Dick első kötet, filléres regények kiadásban, kissé összehajtva. Ez sem jó, sötétben úgysem tud olvasni. Csak megeszi, amiért kár lenne.

Megeszi. Hopp. Egy csomag, némileg morzsálódó nápolyi került elő a mélyből. A kisfiúk zsebe némely tekintetben olyan, mint a nők retikülje. Szétosztottam a leletet több részre és az elsőt ledobtam a fától pár méterre. A rettenet azonnal rávetette magát és behabzsolta. Elképzeltem magam a nápolyi helyébe és megborzongtam, a balzsamos éjjel meleg levegője ellenére. De ez már nem bénított meg, a terv immáron alakot öltött a rettegés béklyóját lerázó agyamban. Akkoriban ezt úgy fogalmaztam meg, úgyis kitolok veled, te rohadt dög!

A következő darabka már messzebb repült. Amíg arra vadászott, volt időm leugrani és a szomszéd fára felröppenni, ami már közelebb esett e kerítéshez. Ügyesen beosztva a szűkös készletet, s felismerve, az ostoba állatja nem tanul a tapasztalatokból, így suhantam a hold vigyora alatt fától fáig, le-fel mászva azokon.

Végül, még hajnal előtt, sikerült elérnem a kerítést. Üldözőmnek beintve, a kőfal tetejére ugrottam, szabad volt az út haza. A réseken át csalódottan csorgatta véres nyálát habzó szájából és rettenetes hangon üvöltött éhségében. De már nem érhetett el. Hazafelé baktatva, úgy döntöttem, sikerrel teljesítettem a próbát és még az arénában is megküzdöttem, túlélve azt.

Másnap vasárnap. Délelőtt átsétáltam a temetőbe, s benéztem a gondnokok zugába. Ott szoktak levackolni, enni, kávézni és éjjelenként aludni, ahelyett, hogy bajba jutottak segítségére sietnének. A nappalost találtam csak, kérdeztem tőle, csak úgy csevegésbe ágyazva, szokták-e éjjelenként mitológiai lényekkel őriztetni a temetőt. Nem értette elsőre, de végül elmondta, van egy kutya, - kutya? - gondoltam - őt Mikroszkópnak hívják, rá gondoltam? Nem hinném, de mutassa meg. Odasétáltunk a kenneljéhez, ahol napközben aludt. Sejtem, fáradt lehetett, éjjel a látogatókat hajkurássza, telezabálja magát hússal, csonttal, vért is felszürcsöli, aztán napfénynél lustán emészt.

Mikor megláttam, egyből rájöttem, miért az a neve, ami. Mikroszkóp nélkül könnyen rá lehetne lépni. Kértem, mutassák meg a másikat is, a hatalmast. Nincs hatalmas, csak ő van, már évek óta. Benne jár a korban, de nagyon játékos, amikor szabadon van, mindenki után szaladgál, hogy simogassák, vakargassák, dobáljanak neki ezt-azt. Éjjelre mindig kiengedik, hadd rohangáljon kicsit félarasznyi lábacskáin.

Hazafelé menet arra jutottam, a másikat, a szörnyet, rejtegetik. Érthető, még a végén valaki összefüggésbe hozná őket az eltűnésekkel, megcsonkított testekkel.

Otthon aztán kidobtam az ifjúság újságot. Nem fogok ilyen ostobaságokat olvasni.