Kitettem sétálni a teknőseimet. Kell nekik a szabadság néha, még ha nem is mehetnek egészen oda, ahová szeretnének. Nem mintha nem próbálnák meg, teljes erőből. Arrébb tolni a meglepett és értetlen nyuszit, az asztalt, a szekrényt, a falat, ha épp útban van nekik.

Mondom nekik, ne legyetek már ilyen kis buták. Nyújtok nekik falatkát. Néha elfogadják, néha nem, de utána visszatérnek kitartó és kilátástalan küzdelmükhöz. Felemelem, máshová teszem őket, jobb helyre, besütő nap pászmájába. Nyújtogatják kis fejüket, tátognak egyet, megfordulnak és nyargalnak vissza a pöttöm agyukba vésett tervükhöz.

Erős páncéljuk védi őket, nem félnek nekimenni semminek, senkinek. Aki rájuk lépne, rosszabbul járna, lába bicsaklana. Ha megijednek, behúzódnak pár másodpercre, aztán folytatják ott, ahol abbahagyták. A korábbi kudarcok nem tántorítják őket, nem számít az sem, ha minden törekvésük ellen van.

Gyakran odakakálnak, ahol épp parkolnak. Szét is kenik, ha nem veszem időben észre. Lemosdatom őket, feltakarítok utánuk, néha mennek vissza a terráriumba. De később újra szabadlábra kerülnek, télen a szobába, nyáron a kertbe, a fűbe. Mert mégis csak érző lények, igényekkel. Enni, aludni, kakilni, mindennel küzdeni, semmiből nem okulni.

Így élnek a kis görögteknőseim. Évtizedről évtizedre, ahogy elődeik is. Nem is várok többet tőlük, hiszen réges-rég elérték evolúciós fejlődésük tetőpontját.