Sétálni indultam a mezőre, hogy gondjaimat kissé elűzze. Tanyán nőtt gyereknek erős kötelék ez, ahogy múlik az idő, vissza a gyökerekhez. Fújdogált a szél, játszott a hajammal, egy búzamező mellett haladtam, a távoli múltból ködlő tüneményt, megigézve néztem, meghatottan.
Merre a szem ellát, búza hajlong a szélben, kicsit belegázolok, minden rezdülését érzem. Hozzám simulnak a dús kalászok, simogatják lábam, térdem, valami mélyről feltörő, mocorgó fájdalmat ébresztenek bennem. Hullámzik az egész búzatábla, majd elsodor, mint a tenger árja, együtt dobban a szívem a földdel, - repülök szelek szárnyán sebesen, gyönyörködöm a pirosban és kékben -
valaha pipacstól, búzavirágtól volt ékes, fénnyel behintve, oly tiszta volt és békés...
Visszapottyanva a jelenbe, mély fájdalom tör fel lelkemben, sehol egy piros, egy kék folt, kiirtották mindazt, ami gyom volt, a múlt szépségeire golgota vár... életemből elinalt a régi nyár.
Szemeim elhomályosulnak - könnyezem - mit az imént láttam sosem feledem. Egy soha be nem fejezett szimfónia akkordjai csendülnek fel lelkemben...