Történt pedig, hogy másodikos gimnazistaként szakmai gyakorlatunkat töltöttük harmad magammal az Szolnok- megyei Iparcikk Kisker. Vállalat 19-es számú Készruha boltjában. A bolt Kossuth tér 18 szám alatt, közvetlenül a későbbi Sztár Áruház épülete mellett helyezkedett el, vezetője a mindannyiunk által tisztelt, és szeretett Kása Sanyi bácsi volt. Sanyi bá, azon túl, hogy kiváló szakember, jó humorú, a viccelődésre mindig kész, vidám fazon volt.
Nos egyik alkalommal, a kora délutáni órákban, a boltban nincs egy vevő sem, amolyan síbolási gyakorlatokat végeztetett velünk a főnök. (A fiatalok kedvéért, a síbolás nem a mai értelembe vett sikkasztást, lopást, hanem a vállfán, és állványon lévő öltönyök, kabátok rendbetételét jelentette.) Ahogy az áruval foglalatoskodunk, nyílik az ajtó, és egy feltűnően csúnya pár lép be rajta, a nő borzalmasan kifestve, vastagon piros rúzzsal kihúzva a szája, a férfi pedig alacsony, vastag szájú, tán még egy kicsit púpos is, szóval egy igazi Quasimodo. Ennyit a fizimiskájáról, hanem amikor megszólalt, az volt ám a hadd el hadd, fröcsögve, hangosan, és minden ok nélkül rettenetesen káromkodva beszél. Szid mindent, és mindenkit, Sanyi bácsi alig tudja lecsendesíteni, látszik, hogy ismeri őket, és megkérdi, Ilonkám mit adhatok? Pistának kellene egy téli kabát, de látják milyen, próba nélkül nem akarom megvenni, mert vagy kicsi lesz, vagy nagy, akkor meg azért veszekszik. Persze, persze, már hozza is a jónak vélt kabátot, na mit szólsz hozzá Pista, jó lesz, tetszik? Mit bánom én, mindegy nekem, majd megpróbáltatnak vele egy másikat, ez jobb csillan fel a szeme az imént még haragos Pistának, látszik, hogy megbékélt, tetszik neki a kabát. A főnök, míg csomagolja, odaszól nekünk, Sanyikám, Zolikám, Ferikém, hozzátok már ki, mutassátok meg a KISZ könyveteket Pista bácsinak, a vele lévő asszony csak mondja, ne, nem kell, de Sanyi bá csak int, hozzátok csak. Mi pedig gyanútlanul visszük mind a hárman a piros színű kis könyvecskéket, nem is sejtve, hogy miért kell ezt ennek a szörnyű embernek bemutatni. Hanem amikor meglátta a vörös tagsági igazolványokat elszabadult a pokol. Piszkos, mocskos kommunisták, dögöljetek meg, ezek a szidalmak a szebbek közül valók, amit még a nyomdafesték elbír, persze édesanyánk, és egyéb felmenőink is szóba kerültek, de ami még rosszabb volt, meg akart verni bennünket. Meg is tette volna, de láttuk, hogy több kettőnél, és elszaladtunk, meg Pannika néni, ő az egyik eladó, egy üveg borral útját állta. Nem annyira Pannika néni határozott, rendreutasító szavai, mint inkább a literes kövidinka látványa enyhített a dühkitörésen, sőt miután be lett ígérve, hogy ez a liter bor az övé lehet, meg is nyugodott.
Lassan elő lopakodtunk a raktár mélyéről, és amit ezután láttunk az sem volt mindennapi, Sőre Pista ivott, de hogyan?
Úgy, hogy egy kortyra megitta az üveg bor felét, oly módon, hogy az első korty után kiakasztotta az ádámcsutkáját, és a fél liter bort magába öntötte, csak azért nem egyszerre, mert megjegyezte, hogy jó a társaság. Így ismertem meg Sőre Pistát, és testvérét, mert, hogy a hölgy, akivel betértek a boltba nem más, mint a testvére, az ugyancsak híres, vagy inkább hírhedt Sőre Ilka volt, róla talán egy másik alkalommal, mert ő sem volt akárki a maga "szakmájában".
Ilyet sem az előtt, sem azóta nem láttam.
A nagy ijedségre való tekintettel Kása kartárs előbb elengedett bennünket, és megkért, hogy ezt a kalandot ne nagyon meséljük senkinek. Én nem is mondtam másnak, mégis néhány nap múlva a cégnél, ha megláttak, úgy emlegettek bennünket, itt jönnek Sőre Pista "kiszistái".
Büszkék nem voltunk a titulusra, de nem is bántuk, különben is néhány nap múlva elfelejtették, mi viszont szerettük ezt a kis boltot, az olajos padlójával, a hangulatával, és mindenekelőtt Sanyi bácsival.

Folyt.köv.