Védtelenné válok szorító karodban.
Rád fonom édes koloncom,
bolondos szerelmem,
árnyaktól ijedten
a sejtelem ködén.
A képzelet átér
hegyeken völgyeken,
s a felhők fénykörén.
Reggel, ha felébredsz,
kelts rigók dalával,
félts virító rétnek tiszta harmatán.
Büntetlenül rebegj szerelmet,
mint egykor,
ébredő létünk legszebb hajnalán.
Égjen lelkünkre a szűkszavú éj,
mint a sors hazug istenverése,
álszentül ragyogjon szenvedése,
minden éledő fénye,
utolsónak hitt reménye.
Féltelek, óvlak,rettegek érted.
Kesergek. Hitemmel
magammal rántalak,
ököllel ütlek, verlek,
gyöngéden vigyázlak.
Követlek észrevétlenül,
"mert bennem élsz, minden baj elkerül
és gazdag vagyok mérhetetlenül."