Sétálni indultam, a kora őszi idő kicsalogatott a szabadba. Az aranysárga levelek olykor-olykor megperdülve potyogtak alá. Némelykor megcsillantotta a Nap fénye őket, és olyanok voltak, mint a hulló krajcárok. A pillanatnak akartam élni, és lehunytam a szemeimet, miután helyet foglaltam egy útszéli padon.

Arra riadtam fel, hogy valaki megérinti a karom. Kinyitottam a szemem, kezemet a szemem elé raktam, mert a Nap sugara hunyorgatásra késztetett. Egy nő alakja rajzolódott ki előttem. aki egy kislány kezét fogta. Már, az első pillanatban ismerősnek tűnt, de próbáltam elhessegetni a borús gondolatot, hogy esetleg a Klári áll előttem. Ez egy pillanatig tartott csupán, mert a hang, amely megsúrolta fülem, ismerős lett.

-Megismersz, még, mondd megismersz? - kérdezte Klára kedvesen. Hogyne ismernélek meg, feleltem, és akaratlanul végigpásztáztam a tekintetemmel. Ami a szemem elé tárult, mindennél jobban fejbe vert. Az ápolt, csinos nőnek, nyoma sem volt, helyette csapzott hajkorona, valami ballonkabátszerű takarta felsőtestét, aminek világos színét fedte a piszok. Egy nadrág, és egy ormótlan cipő, amelyben előttem állt.

Azt hittem képzelődöm. Azt hittem, a lélegzetem is eláll. A kislány viszont a viseltes ruhája ellenére tiszta volt, és két szép szempár ragyogott felém.
Egy pillanatra zavarba estem, hogy mit tegyek most? Kérdezősködjem? Szégyelltem megbontani az örömöt, amelyet megpillantottam az arcán, miután felfedeztük egymást. Féltem attól, megbánthatom, féltem attól, rám zúdulnak a gondjai, és amitől még inkább, hogy a kislányban is szomorúságot indítok el. A mosoly jelentette számomra azt, most jól érzi magát, ebben a pillanatban.

Inkább úgy döntöttem, hivatkozom egy pár perc múlva indulásra késztető momentumra, és egy elérhetőséget kérve, kibújok ebből a hirtelen megérintő helyzetből. Hogy miért? Mert az egyből átfutott a fejemen, itt segítenem kell. Viszont sem a hely, sem a pillanat nem adta meg ezt a lehetőséget, pontosan azért, mert nem akartam ajtóstul a házba rontani. Szépen lassan, megfontoltan, az idő erre éppen elegendő. Hiszen, ha nem gyönyörködöm ma az Őszben, lehet, hogy sosem találkozunk. A sors elém terelte, mint a hulló faleveleket.

Abban biztos voltam, hogy az élete megbicsaklott valamikor, valahol. Sosem voltam kíváncsiskodó, sosem voltam előítéletekkel teli, és fájdalmat okozott minden esetben más vesztesége is. Ez egy olyan érzés, amit, az az ember érez, akinek lelke van. Egy sóhaj hagyta el ajkamat, és hálát adtam a teremtőnek, hogy nekem könnyebb. Nem probléma mentes, de egyelőre stabilnak mondhatóan, szerény.

Telefonszámot sajnos nem kaptam, mert semmi eszköz nem volt, sem mobil, sem vezetékes telefon, de szeretettel meghívtam őket vasárnap délutánra hozzám, egy teára. Nem akartam én odatolakodni a szegénységbe, pontosan amiatt, hogy ne kelljen zavarba jönnie miattam. Az is ráér még véleményem szerint, hogy kölcsönös legyen a látogatás.
Én egyedülállóként semmi zavarba ejtő körülményt nem fogok produkálni. Egy szép délután, nekem is jól fog esni.

Megegyeztünk, a december ötödikében, és egy ötórai teázás fog összehozni bennünket az alkonyi órában.
Megöleltem búcsúzás képen, a kislánynak végigsimítottam bársonyos arcát, és programra hivatkozva elsiettem.

Otthon a kanapéra huppanva, kezeimet az arcomba temetve, lázasan gondolkodni kezdtem. Kerestem, kutattam, hogyan induljak el, a segítség útján, miként közelítsem majd meg úgy, ezt az egész dolgot, hogy nyertesként jöjjünk ki belőle mindannyian. Amit biztosan tudtam, nem, nem egyszeri hapyra gondolok, hanem folyamatos hosszú távú segítségre, ami engem sem renget meg anyagilag, hiszen nem is jutna rá, és nem szeretnék varázspálcás jó tündérke lenni.

Eldöntöttem, most a könyvolvasás, az egyéb pihentető dolgokat kicsit félreteszem, és elindítok egy gépezetet, ami egy idő után anélkül, hogy nap, mint nap kontrollálnom kellene majd, szépen beindul.

Folyt.