Az ünnepség csütörtökön délután 4 órakor kezdődött az első emeleti díszteremben, a rákövetkező nap, november 7. piros-betűs ünnep, munkaszüneti nap. Illett ott lenni, bár kötelezővé nem tették. Ha valaki nem ment el, annak nagyon nyomós okokat kellett felvonultatni, máskülönben számíthatott különböző retorziókra, nem kapott jutalmat, fizetésemelést, előléptetést, vagy egyenesen azt tanácsolták neki egy idő után, hogy keressen új munkahelyet. Sajátos módon persze nem erre az okra vonatkoztatták vissza, hanem egyéb kilengéseknek a nyakába varrták: gyakran elkésik, hanyagul végzi a munkáját, nem tud beilleszkedni a közösségbe, és a többi, és a többi. Nem sok ilyen eset volt, de azért előfordult. Hajánál fogva előráncigált indokok voltak ezek: a Hivatalban nem vették túl komolyan például a reggel 8 órai kezdést a fél ötös befejezést, és az ehhez hasonló szarságokat. A főnökök szemet hunytak a felett, hogy a családanyáknak reggel el kell vinniük a gyerekeiket az óvodába, iskolába, s emiatt csak fél kilencre, kilencre érnek be, s már négykor elmennek. Azt sem, ha a dolgozó esetleg hibázott, vagy elfelejtett valamit. Istenem, a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Amíg valaki teljesítette nyáj-kötelezettségeit, hű volt és alkalmazkodó, nem érte szó a ház elejét.

A dolgozók fél négy körül már szállingózni kezdtek a díszterembe. Oda ülhetett mindenki, ahová akart az első két sort kivéve, ahol a Hivatal és a Pártszervezet vezetői valamint a megívott díszvendégek foglaltak helyet. Az ülésrendet illetően nem volt külön szabály, de a részlegek általában együtt maradtak: így például az Agrárgazdálkodási Főosztály jobb oldalt az ablakok mellett a harmadik és a negyedik sorban, mellettük a Területi Főosztály dolgozói, e két főosztály mögött a Könnyűipari és a Nehézipari Főosztályok, majd a Számítástechnika és Ügyvitelszervezés és így tovább. A terem zászlódíszbe öltözött, a szónoki emelvény felett ötágú vörös csillag, a munkásmozgalom vörös zászlaja, a magyar és a szovjet zászló, körben pedig, a falak mentén a kovácsoltvasból készült karos-égők magasságában kicsi piros, és piros-fehér- zöld zászlók. A pulpitus vörös drapériával volt borítva, a szemközti falon a zászló alatt Marx, Engels, és Lenin életnagyságú portréi. Amikor már egy gombostűt sem lehetett elejteni a teremben, bevonult a vezetőség és a díszvendégek. Jött a Hivatal elnöke, dr. Tóth Dezső, jobbján Nemesné Falusi Etelkával a Személyzeti Főosztály vezetőjével, balján Tarján Rudolf a hivatali Pártszervezet első titkára. Utánuk a vendég elvtársak: Szirmai elvtárs a kerületi pártbizottságtól, és a különböző minisztériumok és társhatóságok magas-rangú küldöttei. Tóth elvtársék fellépkedtek a pulpitusra felvezető széles falépcsőn, és helyet foglaltak az ünnepi asztal mögött. Melléjük ült jobbról, balról a vendégek közül Szirmai elvtárs, és Szakolczai elvtárs. Ez utóbbit a Pártközpont delegálta. A többi vendég az első és a második sort töltötte be.
Néma csend lett, a szemek várakozón tekintettek az emelvényre. Tóth elvtárs felállt, köhintett, megigazította a nyakkendőjét és így szólt:
Elvtársak! Barátaim! Ezen a szép ünnepen, a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulóján tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Hivatal dolgozóit, és a meghívott vendégeket, köztük Szirmai elvtársat a kerületi pártbizottságtól, Szakolczai elvtársat a Pártközpontból és a társhatóságok képviselőit. Az ünnepi beszédet Tarján elvtárs, Hivatalunk párttitkára fogja elmondani, átadom neki a szót.
Ennyit mondott, nem többet, nem kevesebbet. Bár párttag volt, elsősorban szakember, s így tőle hosszabb beszédet nem várt el senki.

Tarján elvtárs állt fel, magas, testes, elegáns férfi, deresedő halántékkal, mosolygós kék szemekkel. Mindenki szerette, barátságos, laza ember, fesztelen modorú. Tudni vélték, hogy ő is egykori nékoszos, mint Dorogi András, és Varga Attila a Nehézipari Főosztályról, Tárnoki Szilárd a Pénzügyről, illetve Merczelné, a Munkaügyről. A nékoszosokról Csepregi János egyszer, amikor szóba került azt mondta: "jó fejek az öreg szivarok, ezek komám igazi komcsik, nem karrierlovagok, mint én, vagy te", s Tandem Balu osztotta a véleményét azzal a visszavonással, hogy saját magát nem tartotta karrieristának, csak egy szerencsétlen, f.sz baleknak.

Tarján kitett magáért, nem kímélte a hallgatóság idejét és türelmét. Majd' egy órán keresztül ecsetelte a történelmi eseményeket, az 1905-ös polgári forradalomtól kezdve a munkástanácsok megalakulásáig, a bolsevikok, és mensevikek harcán keresztül Lenin száműzetéséig és dicsőséges visszatértéig. Mindenki ismerte az események menetét, mégis lélegzetvisszafojtva hallgatták, hogyan rendült meg egyetlen nap alatt a világ, hogy fordult ki sarkából a régi rend, miként történt a Téli Palota elfoglalása, és a szovjet-munkástanácsok hatalmának kinyilvánítása. A végén ezt mondta:
-Soha ne feledjétek elvtársak, békénket és biztonságunkat a nagy szovjet népnek köszönhetjük. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok garantálják az ország biztonságát. Éljen a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan örök barátsága!
A hallgatóság felállva tapsolt. Éljen, éljen! -hangzott mindenfelől. Tandem Balu is tapsolt és éljenzett. Lopva körülnézett, nem veszi-e észre valaki rajta, hogy közben röhög a vakbele. A Tarján-beszéd után Szakolczai elvtárs mondott néhány keresetlen, meghatott szót, majd a hivatali KISZ szervezet 2. számú alapszervezetének titkára, Csoknyainé, Szegedi Kamilla a kommunista ifjúság nevében beszélt: megígérte, hogy a mai fiatalok hűek maradnak az apák hagyatékához.
Csoknyainé, Roth Emil helyettese volt KISZ-vonalon, csinos, vörös-hajú, 30 körüli fiatalasszony, óriási dumával. Szerelmi ügyeiről széltében hosszában pletykák keringtek, állítólag minden valamire való férfival kikezdett a Hivatalban, válófélben volt, férje a BKV-s Csoknyai, a Pártbizottságra rohangált be, hogy segítsenek, beszéljenek a feleségével, mert a helyzet már-már tarthatatlan.
-Két fő erénye van a mai ifjúságnak - mondta Csoknyainé. -Az egyik az internacionalista elkötelezettség, a másik pedig, a tisztaság és fedhetetlenség, ami a szocialista erkölcsön alapul. Kell ennél több elvtársak? - kérdezte, és hatásvadászó szünetet tartva szétnézett a teremben.

Tandem Balu, Svéder elvtárs és Némethné között ücsörgött, s elfogódottan nézdegélt. Figyelmét a túlsó oldalon egy szép szőke, hosszú hajú lány kötötte le, formás mellei voltak, s a fiú ezeket vette észre mindig. Barna, magas fiatalember ült mellette, Balunak az, az érzése támadt, hogy összetartoznak. Olyan kitartóan fixírozta, hogy végül a lány felfigyelt rá, kék szemének villámával visszavágott, majd elpirult, s lesütötte a szemét. Többször is próbálkozott elkapni a pillantását, törekvéseit siker koronázta, a vége felé újra rávillant egy pillanatra az a csodás kék szempár, egymásra néztek, ezzel szórakoztak elűzve a dögunalmat.
Amikor Csoknyainé a tisztaságról és a szocialista erkölcsről beszélt, némi moraj volt hallható, sugdolózás, itt-ott mintha kuncogtak volna, hangosan azonban senki nem szólt. A központi megemlékezés lezajlott, elénekelték a magyar és a szovjet himnuszt, s legvégül az Internacionálét, aztán az osztályok és részlegek dolgozói elhagyták a termet, visszatértek saját irodáik elhelyezési körletébe, hogy most már kötöttségektől mentesen szabadon ünnepeljenek tovább.