HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 15

Tagok összesen: 1877

Írás összesen: 48861

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-19 18:50:17

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2007-01-21

A Lucillus-ház (részlet)

(Ez egy rövid részlet "Az Istenek akarata" c. kelta-római regényből, amelyen most dolgozom. A történetről csak annyit, hogy egy rabszolgaként Rómába hurcolt brit druidanő visszaemlékezése, egyrészt régi, szabad életére, másrészt a Rómában zajló eseményekre. A történet az I.században játszódik, főszereplőm pedig éppen egy kuplerájjal egybekötött gladiátorkocsmában próbálja túlélni a mindennapokat. Innen indul a részlet...)


Úrnőmmel, Tullia Lucillával, Marcus Tullius Lucillus egyetlen leányával eléggé különös módon találkoztunk: egyszerűen beestem a házuk kertjébe.
A történt persze sokkal előbb kezdődött: talán akkor, amikor - megmenekülve Appianus gladiátoriskolájától, - eltökéltem, hogy bármi történjen is, megszököm a lupanarból. Legalább meg kell próbálnom, hiszen ennél rosszabb helyen már aligha köthetek ki... Viszont óvatosnak és ravasznak kellett lennem, mert visszakerülni semmiképpen nem akartam, főleg nem szégyenbélyeggel a homlokomon.
Szelíden és engedelmesen tűrtem Rachel uralmát, és türelemmel kivártam a Saturnalia utolsó napjának eljövetelét; egyike volt ez azon ritka alkalmaknak, amikor elhagyhattuk a bordélyházat. Ilyenkor a vidám utcai menetekben a magunkfajta nők is elvegyülhettek, hogy meglátogassák Bacchus templomát, és ott az étel-ital s a testi szerelem örömeinek hódoljanak, mint szerencsésebb társaik.
Én nem jutottam el a pókhasú isten szentélyéig, hiába vigyázott ránk éber szemmel Sulpicius Rufus és a vén Rachel. Hála legyen az összes halhatatlanoknak, hatalmas tömeg hullámzott körülöttünk, akárcsak három évvel ezelőtt, a diadalmeneten. Ezúttal azonban nem számítottam látványosságnak, és a tülekedő, félrészeg szájtátiak között könnyű volt elvegyülni, főleg, ha az embernek épp ez állt szándékában.
Egyszerűen kiléptem a sorból, és megvártam, amint kínzóim és sorstársaim eltűnnek a szemem elől. Aztán megfordultam, és lélegzetvisszafojtva, lassan elindultam; még nem mertem örülni, hiszen bármelyik pillanatban felfedezhették az eltűnésemet. Már vagy egy órája barangoltam, de szorongó szívvel folyton azt vártam, mikor harsan fel mögöttem a vénember vagy Rachel kiáltása:
- ...Szökevény! Szökevény!
Csak mentem-mentem, de nem tudtam, hová-merre. Szerettem volna minél hamarabb magam mögött tudni a Város falait, és nekiindulni a hazavezető útnak. A bortól felvidult tömeg hol erre-hol arra sodort: csak reménykedhettem, hogy nem futok össze a gazdáimmal...
Hosszú órák teltek el szökésem óta, és - tél lévén, - gyorsan leereszkedett a korai szürkület. Addigra alaposan kimerültem a szakadatlan járkálásban, eltévedtem, és szédelegtem az éhségtől.
Ideje volt, hogy egy nyugodt helyet keressek, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Bekopogtatni persze sehová sem mertem, inkább a kerteket övező falakat méregettem: melyik elég alacsony ahhoz, hogy be tudjak jutni rajta.
Aztán észrevettem a fehérre meszelt kőkerítést. Elég magas volt, ám folyondár karvastag indái kúsztak fel rá: szinte kínálták magukat. Megrángattam őket: erősnek tűntek. Körülnéztem: az utca kihaltnak tűnt, csak két merev részeg dalikózott el mellettem, őket pedig nem izgatta, hogy épp most mászom fel egy ház kerítésére.
Felhúzódzkodtam a falra, és benéztem: a jókora kert üresnek és sötétnek tűnt, a ház pedig távolabb állt, és onnan sem szűrődött ki fény. Már csak abban reménykedtem, hogy lakói nem tartanak házőrző kutyát. Ellenőrzésképpen vakkantottam néhányat, de nem jött válasz.
Megkönnyebbülten huppantam le a túloldalon, az aszott fűre, egy nagy fa alá. Nem is mentem messzebbre, hiszen holnap hajnalban úgyis továbbállok. Összegömbölyödtem a fal tövében, és magamra húztam a pallámat. Szemem megkereste az égen az Istennő ezüstös arcát, és hálát adtam, hogy eddig segített a szökésben. Suttogva kértem, hogy továbbra se hagyjon el, hiszen hosszú még az út Kernow földjéig.
Eltűnődtem, vajon Rufusék felfedezték-e már a szökésemet. Vagy annyira elmerültek az élvezetekben, hogy észre sem vették? Akárhogy is legyen, ebben az elhagyatott kertben egyelőre biztonságban vagyok.
Hálásan hunytam le a szememet, és kis ideig hallgattam egy bagoly huhogását, s a szökőkút távoli hangját. Aztán a halk csobogás lassan morajlássá változott bennem, az otthoni tenger morajává.


Hozzá voltam szokva a korai felkeléshez, így nem is gondoltam arra, hogy elaludhatok. Ám a sok izgalom, félelem és az alattomosan bennem bujkáló forróláz elszívta életerőmet, és átaludtam a hajnal biztonságos óráit.
Idegen hangok térítettek magamhoz, és valaki megrázta a vállamat. Bágyadtan nyitottam ki a szememet: két ismeretlen leány hajolt fölém, és éles, téli napfény vágott az arcomba.
Kezek nyúltak értem, és talpra állítottak. Nem ellenkeztem, inkább valami halálos közöny szállt meg, olyasféle, mint a Rómába vezető úton, pedig tudtam, elvesztem... Vissza fognak vinni a bordélyházba, és újabb gyötrelmes jelet sütnek rám. Rufus talán meg is ölet haragjában. Mégsem éreztem semmit, talán a láz miatt...
Lényegtelen részletek ragadtak meg: a két rabszolganő aranyhímes, finom ruhája, a nagy, mázas edényekbe ültetett különleges virágok, az előcsarnok színes mozaikján játszadozó, sápadt napfény. Minden mindegy volt már.
A rabszolganők a félig nyitott, elegáns peristyliumba vittek, ahol, két parázstartó edény között, fiatal hölgy hevert egy fényűző, faragott kereveten. Nem igazán volt időm megszemlélni őt, mert foglyul ejtőim egyszerűen térdre nyomtak előtte.
- Ki ez az asszony, Sophronia? - hangzott felettem egy kellemes, ámde hűvös hang.
Felemeltem a fejem. A heverő annyira alacsony volt, hogy egyenesen az úrnő hosszúkás, szinte még gyermeki arcába nézhettem. Kissé ferde metszésű, okos mandulaszemek pillantottak vissza rám; sötétek, mint egy fiatal őz szemei. A hölgynek makulátlan, hamvas bőre volt, egyenes orra, és kissé széles szája a gömbölyű áll felett. Furcsa módon minden vonása olyan ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol...
Súlyos, barna fürtjeit csontszín kettős szalag szorította hátra, hasonló színű köntöse a legfinomabb gyapjúból készült. Nyakán és füleiben sápadt gyöngyszemek remegtek. Kecses, hosszú kezében könyvtekercs pihent, ölébe gömbölyödve pedig különös, homokszín állat heverészett, melyhez foghatót még sohasem láttam. Puhának és hajlékonynak tűnt, közönyösnek, mégis vérszomjasnak; bágyadt, zöld szemei drágakövekként ragyogtak háromszögletű pofájában; mint később kiderült, ő Cleopatra, az egyiptomi macska.
Annyira elbámészkodtam a hölgyön és a különös jószágon, hogy alig-alig hallottam a Sophroniának nevezett fekete bőrű leány válaszát:
- Nem tudom, ki ez, Tullia úrnő! Ott aludt a kertben. - azzal tarkón ragadott erős karjával, és földre nyomta a fejem.
- Ne bánj olyan durván vele! - szólt rá a hölgy. - Azonnal engedd el, Sophronia! A Villa Lucillában mindenki szívesen látott vendég, még ha a kerítésen át érkezik is...
A barátságos hang felbátorított: újra felemeltem a fejemet, és az úrnő pillantásával találkozott a szemem. Elképzeltem, mit láthat, ha rám néz: egy lerongyolódott nyomorultat, akinek kemény munkától kérgesek a kezei, kopott a tunikája, haja pedig teleragadt rothadó falevelekkel. Szégyenkezve húztam össze magam a mozaikpadlón.
Az ifjú hölgy őzszeme várakozón pihent rajtam. Tudtam, hogy meg kell szólalnom, ha meg akarom menteni magamat.
De hát mit mondhatnék ennek az előkelő szépségnek?
Valami belül azt súgta, a teljes igazságot. Ez az egyetlen esélyem.
Némán felfohászkodtam az Istennőhöz, hogy tegye nyelvemre a megfelelő szavakat, és így szóltam:
- Kegyes úrnő, én nem vagyok méltó arra, hogy a vendégednek nevezz! Szökött rabszolga vagyok, semmi más... Kihasználtam a Saturnaliát, hogy megszabaduljak a legrosszabb helyről, ahová asszony csak kerülhet.
A hölgy érdeklődve szegezte rám sötét szemeit:
- Honnan?
Restelkedve suttogtam:
- Egy lupanarból...
- Az meg micsoda? - nézett nagyot az úrnő.
A rabszolgalányok összevihogtak mögöttem, ám ő egyetlen szigorú pillantással elhallgattatta őket.
Hozzám fordult:
- Nos?
Jaj, Istenek, hát hogyan fogalmazhatnám meg egy ilyen finom, ifjú teremtésnek a nyers, csúf valóságot?
Sóhajtva kezdtem bele:
- A lupanar olyan hely, ahol a rabszolganőknek bárkivel együtt kell hálniuk, aki fizet a gazdáiknak...
A hölgy arcán pirosság futott át, és széles ajka megrándult az undortól. Egy szót sem szólt, csak nézett rám sötét mandulaszemeivel.
Őrjítően hosszú ideig hallgatott. Én sem szóltam többet.
Vergődő szívem vadul döngette a bordáimat, fülemben surrogott a vér.
- ...Kérlek, kegyes úrnő, mindenre, ami szent neked, ne küldj vissza oda...! - törtek fel belőlem a könyörgő szavak. - Én nem vagyok közéjük való! Cudarul bántak velem, vertek és éheztettek. A végső kétségbeesés vett rá, hogy megpróbáljam a szökést...
A hölgy végre megszólalt:
- Állj fel!
Engedelmeskedtem, ő pedig így folytatta:
- Lépj kicsit hátrább!
Értetlenül néztem rá, de tettem, amit parancsolt. Az okos, sötét szemek kutatóan mértek végig tetőtől-talpig.
- Mi a neved?
Megmondtam. Az úrnő bólintott:
- Gondoltam, hogy nem itáliai vagy.
- Nem, kegyes úrnő, Cymru földjéről származom.
A szépen ívelt, finom szemöldök csodálkozón szaladt magasba:
- Az merre van?
- Ti úgy nevezitek: Britannia.
A hosszúkás, szép arcon árnyék suhant át. Újra elhallgatott. Tenyerébe támasztott állal meredt rám: gondolkodott.
Esedezve néztem vissza rá.
- Jól van. - szólt végül. - A gazdád nem kap vissza.
A megkönnyebbülés szinte megbénította tagjaimat és nyelvemet. Csak álltam, és meg sem tudtam köszönni a hölgy jóságát.
Ő azonban még nem fejezte be:
- ...Ezentúl engem szolgálsz majd. Megveszlek attól a gazembertől! Brit rabszolgám még úgy sincsen... Lányok, szóljon valaki Eusebiosnak!
Megroggyantak a lábaim: összecsuklottam a kerevet előtt, és zokogni szerettem volna, hogy az annyira vágyott szabadság újra odavan. Hiába tűnik ez a fiatal teremtés jóindulatúnak, attól még megmaradok kiszolgáltatott nyomorultnak... De hát hogyan képzelhettem, hogy csak úgy elenged?!
Borzongás futott végig rajtam. Az úrnő parancsára Sophronia fekete karja talpra segített.
Kicsi, görnyedt, kosfejű görög termett mellettem: Eusebios, a háznagy, aki a rabszolgákra és a kiadásokra egyaránt felügyelt.
- Hogy hívják a gazdádat, és merre lakik? - szólított meg szigorú arccal.
Halkan válaszoltam: a távoli, idegen hang mintha nem is hozzám tartozott volna.
- Ezzel megvolnánk. - jelentette ki a hölgy, és a lányokhoz fordult: - Mindenki menjen a dolgára! Te meg, Sophronia, vidd le ezt a szerencsétlen asszonyt a konyhába, és Chloé mama adjon neki enni-inni, amit csak kíván! Nagyon rossz bőrben van...
Hangjából eddig nem tapasztalt melegség csendült ki; akaratom ellenére öntött el a hála meleg hulláma, hiába lettem újra rabszolgává. Szavakba már nem önthettem, mert a fekete lány karon fogott, és elvitt a peristyliumból. Gyönyörű, gazdag házon vezetett végig, én azonban alig emeltem fel szememet sarum kopott szíjairól. A láz annyira elhomályosította érzékeimet, mintha nem is én lettem volna az, aki engedelmesen lépked Sophronia oldalán.
A tágas, meleg konyhában Chloé, az éltes szakácsnő fogadott bennünket: maga volt a testet öltött, gömbölyded jóindulat, noha kezében éppen jókora aprítókést forgatott. Amint meghallotta az úrnő üzenetét, nyomban asztalhoz ültetett, és nyájasan megkérdezte:
- Éhes vagy, ugye, lelkem?
- Nagyon is, asszonyom! Két napja egy falatot sem ettem.
- Júnóra, ez rettenetes! - sopánkodott az öreg Chloé. - Hát mit adjak neked?
- Amit találsz, jóasszony, és nagyon köszönöm!
- Nevezz csak Chloé mamának! - bíztatott a néne. - Itt mindenki így hív! Még Tullia úrnő is. - tette hozzá, nem titkolt büszkeséggel.
Lepénykenyeret, savanykás mártással leöntött húst, sajtot, és üvegpohárkában hígított bort tett elém: igazi fejedelmi lakomát! Az utóbbi időben elszoktam a jó falatoktól; mohón tömtem magamba az öreg rabszolganő főztjét, készítője nagy gyönyörűségére. Összefont karral állt mellettem, és figyelte, hogyan eszem.
- Látom, ízlik! - jegyezte meg mosolyogva.
- Rég nem ettem ilyen finomat! - válaszoltam teleszájjal.
Az öregasszony bizalmasan megtapogatta csontos vállamat.
- ...Hát, téged elég rosszul tarthattak, lányom... Na, ne félj, ezentúl jó sorod lesz! Az én főztömtől gyorsan összeszeded majd magad! Tényleg, még azt sem tudom, hogy hívnak...
- Gwyneth a nevem.
- ...Micsoda?! - hüledezett Chloé mama. - Na, itt nem sokáig fognak így hívni, az biztos! Az úrnőtől majd kapsz valami tisztességes latin nevet, amit ki is tudunk mondani.
Nem feleltem. Még szerencse, hogy épp tele volt kenyérrel a szám, különben talán nem tudom magamban tartani, hogy a legkevésbé sem vágyom "tisztességes latin névre", a sajátom helyett.
Az öregasszony fesztelenül tovább faggatózott, és kérdezősködés közben ő maga is sokat fecsegett. Így tudtam meg, hogy az Istenek akarata egy igen előkelő római patríciuscsalád házába vetett: a Lucillusokhoz, akik egészen az etruszk királyokig tudják visszavezetni őseiket. Tullia Lucilla, a fiatal hölgy még csak tizenhat éves. Édesanyját korán elveszítette, és sokáig apja nővére, az idős Claudia néni nevelte. A nagynénit tavaly eltemették, azóta az ifjú Tullia a ház úrnője.
- ...Ez a kisleány éppolyan áldott jó lélek, mint a mamája volt, az Istenek nyugosztalják szegénykét lenn, az Alvilágban! Ok nélkül sosem bántana senkit, de ha nem teszed rögtön, amit parancsol, szigorúbb tud lenni, mint az öreg Claudia, pedig az aztán nagy fúria volt a maga módján! - fejtegette Chloé mama.
Azt is megtudtam, hogy a fiatal hölgy nem egyedül lakja a pompás villát, hanem apjával, Marcus Tullius Lucillusszal, aki a császár hadvezére, szenátora és bizalmas barátja, ráadásul évekig volt Hispania helytartója: egyszóval dúsgazdag és tekintélyes férfiú. Tullia úrnőnek jegyese is van: Claudius Iulius szenátor, az isteni Caesar oldalági leszármazottja.
Csak hallgattam a szakácsnőt, s a fejem már zúgott a nevektől és titulusoktól. Az öregasszonynak feltűnt a csendességem, és felpillantott a zöldségaprításból.
- De rossz színed lett, lelkem! - mondta. - Lehet, hogy túl hirtelen ettél?
Én is éreztem, hogy ijesztően sápadt lehetek. A vér kiszaladt belőlem, és szédelgő fejem elnehezedett. Végül már meg sem tudtam tartani: lekoppant az asztalra.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy ágyban fekszem, s arcok hajolnak össze felettem: Tullia úrnő hosszúkás, szép arca, Chloé néne becsületes, kerek képe, meg egy fontoskodó idegené. Szájuk mozog, ám beszédük nem ér el hozzám: fülemben csak vérem dobolása és fogaim vacogása visszhangzik. Az izgága alak, - Jason, a Lucillusok egyiptomi orvosa - nyakamat, csuklómat tapogatja, aztán új úrnőm keskeny keze ereszkedik a homlokomra. Jó hűvös... és a szemem újra lecsukódik...
A forróláz két napon át gyötört, aztán olyan hirtelen hagyott el, mint ahogy jött. Tullia Lucilla engedélyezett nekem még pár nap pihenőt, melyet nagyrészt ágyban töltöttem, az öreg szakácsnő védőszárnyai alatt, evéssel és alvással.
A lupanar után megfizethetetlen volt a Lucillus-ház nyugalma és békessége, és az az érzés, hogy Rufus többé nem kaphat vissza. Eusebios, - az úrnő parancsára - még aznap megvásárolt tőle, amikor a házba kerültem.
Rövid betegségem alatt igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy rabszolgaságom ideje még nem telt le. Az Istenek így látják jónak, és nem az én dolgom megérteni, hogy miért. Mindemellett tudtam, a jobb lelkű urak s úrnők megengedik, hogy rabszolgájuk pénzzel váltsa meg a szabadságát, sőt, az is megesik, hogy kedvtelésből maguk szabadítják fel. Egyszóval, még semmi sincs veszve...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
703
Időpont: 2011-10-29 18:45:00

válasz Justina (2011-10-28 20:29:10) üzenetére
Köszönöm a véleményezést, és örülök, hogy hasonló az érdeklődésed. :)) Ajánlom figyelmedbe a többi írásomat is, elég sok történelmi van közöttük. Emmy Rossumot megnézem! Már én is gondolkodtam a megfilmesítésen, de szigorúan európai filmnek tudom elképzelni.
Alkotó
Regisztrált:
2011-10-22
Összes értékelés:
48
Időpont: 2011-10-28 20:29:10

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Imádom a keltákat és a rómaiakat is . Nagyon tetszik hát a történeted . Jók a szereplő leírásaid . Tullia úrnőt teljesen eltudtam képzelni ...bár lehet , hogy egy kicsit eltérően mint te .. minden esetre a kedvenc színésznőm jutott róla eszembe , Emmy Rossum ... sajnos nem tudok képet küldeni ... de ha beírod a googléla a nevét bizosan ad róla eleget véleményem szerint jól tudná játszani Tulliát.....
Gratula a regényhez ! :)
Alkotó
Regisztrált:
2006-09-07
Összes értékelés:
152
Időpont: 2007-03-25 13:44:48

Személy szerint rajongok a történelmi regényekért, és nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy egyszer majd, betévedve egy könyvesboltba, a polcon ott fog állni ez a kötet is, mert szívesen elolvasnám az egészet, és csak gratulálni tudok, félelmetes felkészültségedhez, és ahhoz, hogy úgy írod le a történetet, úgy beszélteted a szereplőket, hogy úgy érzem ott állok mellettük, Gwyneth-el együtt menekülök, mellette térdelek Tullia úrnő előtt...Nagyon jó érzéked van hozzá, remélem végül befejezed, és egy nap amjd tényleg a kezembe foghatom egy könyvesboltban! Sok sikert!
Alkotó
Regisztrált:
2006-01-24
Összes értékelés:
515
Időpont: 2007-01-23 16:29:30

NAgyon tetszik. Olyan jól bele tudod helyezni az embert ebbe a korba. Nyílván sok kutatás előz meg egy ilyen írást. Gratulálok!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

történetmesélő alkotást töltött fel Mini mesék II. címmel a várólistára

Magdus Melinda bejegyzést írt a(z) Rozsdabarna sziklaszirt című alkotáshoz

Magdus Melinda bejegyzést írt a(z) Rozsdabarna sziklaszirt című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Ősz címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Őszi kép című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Rozsdabarna sziklaszirt című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Őszi kép címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) memóriazavar című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) ahogy című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Nem akarok már mást című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Várom a szép tavaszt. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Rozsdabarna sziklaszirt című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Fegyverszünet címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Talán ma című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)