Vilma nővérrel a folyosón fut össze. Azonnal be is citálja a nővérszobába.
- Azt mondtam, ha végeztél a reggelivel, jelentkezz nálam! - a szemei szikrákat szórnak.
- Nem lehetett, mert a vérért... - jobb lett volna, ha elharapja a nyelvét... Miért kellett ezt felemlegetnie? Vilma nővér sem díjazza. Most már lángot lövellnek a szemei.
- No, arról jobb, ha hallgatsz! Ezt a felelőtlenséget! Van fogalmad róla, mekkora hibát követtél el? Meghalhatott volna a gyerek. Semmit sem lehet rád bízni? Ezek után nem mehetsz, sem a laborba, sem a röntgenfelvételekért. Megbízhatatlan vagy. Még a reggeliztetést sem lehet rád bízni, mert hason csúszkálsz a folyosón. Úristen lányom, zöld vagy, mint az éretlen gyümölcs! Húsz évesen. Mi lesz így belőled?... Azt sem tudom, mivel bízhatlak meg a továbbiakban. A büntetéseden meg még gondolkodom. Olyan természetű mulasztást követtél el, amely mindenképpen szigorú felelősségre-vonást érdemel. Jobb, ha nem most teszem, a te érdekedben... no, takarodj!

Ég az arca, ahogy kilép a nővérszoba ajtaján. A torkát is szorongatja valami. Nem, nem a feltörni vágyó könnyek. Inkább a düh. Úgy bánnak vele, mint egy taknyos gyerekkel.
Letámolyog a lépcsőn a földszintre, aztán egy határozott mozdulattal kilöki az ajtót és kifut az udvarra. Átölel egy vaskos fát és egy nagyot ordít, bele a kérgébe, a törzsébe, csakhogy megszabaduljon ettől a kínzó, szorító érzéstől a mellkasában.

Mióta vágyott már arra, hogy legyen egy szabad délutánja, csak úgy sétálgatni, kirakatokat nézegetni, céltalanul kószálni... Most van, mégsem találja a helyét. Kár, hogy ma nem találkozhat Tamással, neki legalább elmondhatná, kipanaszkodhatná magát. Elmondhatná, hogy mennyire elszúrta az életét. Azt is, hogy gyűlöli ezt az egész lepratelepet. Ágytálakat cipel, tartja a tálat a gyerekek elé, ha hánynak, mosdatja őket, a véres gumilepedőket cserélgeti, közben biflázik, mint egy marha, egyik vizsga a másik után... Hova járok én? Megmondhatnám neki hova járok, a proszektúrára, feltrancsírozott hullákat nézni, meg a műtőbe, hogy a gyomrom is felfordul a vértől meg a gennytől... S a tetejébe úgy kezelnek, mint egy dedóst, letolnak, megbüntetnek, még jó, hogy nem állítanak sarokba... Gyűlölöm az egészet, gyűlölöm!
Micsoda nap, ó, milyen szörnyűséges nap!
Martinnal kezdődött. Talán ő az oka mindennek. Miért kellett megjelennie újra az ő életében?

Váratlan ötlettől vezérelve, felugrik a 6-os villamosra. Hazamegy...
Aztán a Margit hídon hirtelen lelép a járműről. Maga sem tudja miért. Mintha nem uralná a tetteit, mintha robot lenne, akit valahonnan gombnyomással irányítanak. Egy ideig viszi magával a tömeg. Valami turisták közé keveredett és sodorják magukkal.
Aztán, amikor már ott sétál a fák alatt, örül, hogy itt van a zöldben. Kissé lehiggadt, megnyugodott. Lassan sétál, gyönyörködik a fák friss, üde lombjában. Élvezettel szívja magába a friss levegőt. Amikor elfárad, leül egy padra.
S ott a padon újra a gondolataiba tolakodik Martin. Jóképű fiú, nem is csoda, hogy beleszeretett. Még gimnazista volt, amikor megismerte. Az érettségi után sokat lógtak együtt. Strandra jártak, meg csak úgy bóklásztak céltalanul. Előkelő családból származik. Az apja is orvos, a nagyapja, s talán még az ükapja is az volt, természetes, hogy ő is annak készült. Talán éppen miatta akart ő is annyira orvostanhallgató lenni. Hogy ő is oda járjon, ahová Martin. Anya szótlanul, de aggódva figyelte, kivel jár a lánya. Apa mindig ellenséges volt Martinnal, pedig sosem látta, mégis mintha megérezte volna, nem hozzá való. Apa azért is haragudott, hogy ő egyetemre akart járni. Nem volt az divat az ő családjukban. Munkás emberek voltak mind. Apa buszsofőr, anya eladó egy élelmiszerboltban.

Azon a nyáron, meghívta őt Martin a lakásukra. Azt mondta, lesz zene. A húga is felhívja néhány barátnőjét, neki is ott lesznek a barátai, meg ott lesz az unokabátyja, Richárd, aki majd segít Melindának bejutni az egyetemre.
Amikor odahaza eldicsekedett vele, anya örült. Lám, a Wéber fiú mégis komolyan udvarol a lányának, be akarja mutatni a szüleinek. Küldte is azonnal Róza nénihez a szomszédba. Neki vannak gyönyörű tearózsái, vigyen belőlük egy csokorral a leendő anyósának.
Apának nem tetszett a dolog. Nagy gondban volt, tartott tőle, hogy el sem engedi. Aztán mégis rábólintott, de szigorúan a lelkére kötötte, éjfélre otthon legyen.

Martinék a Váci utcában laknak. Hatalmas, több szobás polgári lakás, luxus kivitelben.
Olyan elveszettnek, olyan parányinak érezte magát ott. Számára minden és mindenki idegen volt, valahogy nem is illett abba a társaságba.
Jó volt Martinnal táncolni. Gyengéden karolta át, könnyeden vezette. Akkor csókolta meg először. Ott mindenki előtt. Nem ilyennek képzelte el az első csókot, nem így társaságban, de szerette őt. Minden visszásság ellenére boldog volt akkor este, nagyon boldog.
Richárd vitte haza kocsival. Martin, az előszobában a fülébe súgta: Légy kedves Richárdhoz, légy kedves, akkor biztosan felvesznek téged is az egyetemre.
Hajnali négy volt, amikor Csillaghegyre értek. Egy utcával előbb szólt, hogy forduljon be, mert ott szép nagy házak vannak. Richárd, amikor megállt, átkarolta a vállát és meg akarta csókolni.
A fülébe csengtek Martin szavai: légy kedves Richárdhoz... légy kedves Richárdhoz... Talán azért lökte el olyan durván, olyan vadul...
Hazáig futott. Csak átment a kis szurdokon, aztán loholt végig az utcán. Otthon gyorsan ágyba bújt. A párnát is a fejére húzta, nehogy valaki meghallja a zokogását. Akkor értette meg, hogy Martin nem szereti őt. Soha sem szerette.
Valamikor csak elszenderedett. Tíz óra elmúlt, amikor felébredt. Apa dühös volt, kiabált vele, mert nem tartotta be az ígéretét. Megütötte. Ott lüktetett apa minden ujja nyoma a bal arcán...
Többé nem kereste Martint. Csavargott, ne kelljen otthon lennie, hátha Martin hívja. Egyszer-kétszer kereste, mondta anya, aztán elmaradt.
Azután megkapta az értesítést a sikertelen felvételiről. Akkora teher még nem zuhant rá egyszerre, mint akkor. Összeomlott a súlya alatt. Minden vágya, minden álma szertefoszlott. A pofon még ott égett az arcán, és tessék, nem fog egyetemre sem járni.
Elképzelte, Martin milyen otthonosan mozog abban a fehér oszlopos csarnokban. Egyik csoportól a másikhoz megy, csak néhány szót szól, és a lányok rámosolyognak...
Ő nem fog egyetemre járni.
Aztán csak teng-lengett. Úgy élt, mint egy vasúti váróteremben, ahol minden csak átmeneti, még a várakozás is. Pedig már nem kellett az egyetemre várnia.
Nem fog egyetemre járni. És Martin sincs már...
Olykor még látta lelki szemeivel, amint vitorlázik a Balatonon. Vagy az orvosi egyetemen, amint lányok serege veszi körül... Úgy érezte meghasad a szíve...
Akkor jelentkezett ápolónőnek. Pedig tudta, hogy kész öngyilkosság. Talán éppen azért tette, mert meg akart halni... Dunába ugrás helyett, jelentkezett ápolónőnek.
Közel két év telt el azóta. Nem látta többé Martint, egészen a mai napig.
Most miért jelent meg újra az életében... mégis miért?...