Kiapadhatatlan és mély,
lelkemnek verselő kútja,
mely elnyeli, majd újra feldobja,
a nehéz de könnyűvé varázsolt képleteket.

Tudja szívem-lelkem,
egyszerre nehéz és könnyű az útja,
mely a kút kávájáról,
újra és újra hozzád vezetett.

Nem számít, lábam mennyire kopik el,
hogy térdig lejárom-e?
Talán lehajolsz hozzám egyszer!
Karodat kitárod-e?

Mosolyod újra és újra szívemet deríti,
nem számít, már mi keseríti,
régen volt gondolat, jelennel vegyíti,
magát az örök indulat.

Hogy nő vagyok nem feledhetem!
Átirat, jel, tükör és mélység vagy nekem,
mely végül csak megérint, átjár, és betemet.
Mikor mozdulni sem bírok már,
vágyam tovább él engemet.