HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 39

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51293

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2007-01-25

Túl a teremtésen

Túl a teremtésen




Lassan kelt fel a nap, vörös csóvája szétterült a láthatár peremén, meggyújtva a kócos felhők alját. Sugarai komótosan, már-már kínos lassúsággal világították be a környezetet. Érezték ezt az Állatkert lakói is, visítoztak, ugrándoztak, rácsaikat ütögették örömükben, így jelezvén: eljött a reggel, egy újabb nap az ő vidám birodalmukban.
Az Igazgató is bejött már, elterült az irodájában, hatalmas testét ide-oda dobálva helyezkedett el kényelmes heverőjén. Úgy gondolta, a munka még várhat egy kicsit, előbb ellazulás, majd egy kis felfrissülés, s majd csak utána áll neki a napi teendőknek. Jólesett neki a tudat, hogy a saját maga felelőse, nem irányítja senki, mindent a saját maga által felállított mércék szerint cselekedhet. Unottan pislantott ki az ablakon. A Lakók - merthogy így nevezte őket -, ismét lelkesek, türelmetlenek, és reményei szerint, boldogok. Hallotta hangos ujjongásukat, mindig így köszöntötték a reggeli napfényt. Télen persze csendesek voltak, nem lármáztak, csak pislogtak kifelé pofázmányukból, és abban bíztak, hogy a hideg hamarosan elillan, és akkor eljön az ő idejük. Az Igazgató sem szerette a téli hónapokat. A látogatók ilyenkor megcsappantak, mindenki, még a személyzet is morcos, kedvtelen volt. Akárcsak ő maga.
Nagy nehezen feltápászkodott, és elsőként átnézte a tegnap délutáni postát. Számlák takarítószerekről, élelmiszerekről, a reklámok költségeiről, meg egy nagy boríték, melyben a szokásos nyári Állatkerti Vígasság programja lapult, a vele járó kötelezettségekkel egyetemben. - Na, hála a jó égnek! - nyögött egy nagyot. Szerette magát a programot, de tudta, rengeteg munka vár rá, illetve a személyzetre. El kell helyezni a cukorka-automatákat, az etetőtálakat, meg kell határozni a lángos - és palacsintaárusok helyét, szabad területet kellett biztosítani a Nagyszínpadnak, majdan itt lesz a fő attrakció: a legügyesebb Lakók szerepelhetnek itt, jutalmuk jó sok elemózsia lesz. Legjobbnak látta, ha azonnal elkezd intézkedni. A nem a fáradságos munkától megkérgesedett kezét rátette a készülékre és beleharsogott:
- Hüllő! - szólt bele a házi-telefonba. Hangja erélyes, de cseppet sem parancsoló volt. Ezt roppant fontosnak tartotta; szentül hitte, hogy csak jó szóval, de a méltóságot kimutatva lehet a leginkább szót érteni a személyzettel. Ezt megértette, és tudomásul vette mindenki. És úgy vélte, hogy egy Állatkert igazi arculatához nagymértékben hozzá járul, ha állatok elnevezésén, és nem személyes nevükön szólítja a személyzet összes tagját. Az ajtó kitárult és belépett a titkár. Lomha mozgású volt, de munkáját hihetetlen odaadással és lelkesedéssel végezte. Nélküle sehol nem lennénk - szokta volt mondogatni magában az Igazgató. - Jó napot! - szólt Hüllő. - Milyen csodás ez a reggel! - tette hozzá. Ügyelt rá, hogy mindig udvarias legyen. Tisztában volt képességeivel, és tudásával, de azt is szem előtt tartotta, hogy jó az Igazgatóval kedvesnek lenni, szűkös időkben még jól jöhet a lojalitása.
- Itt van a nyári Állatkerti Vígasság programja - lökte az asztal szélére a nagy borítékot az Igazgató. - Mint mindig, most is rád bízom a részleteket, az elmúlt években kitűnően oldottad meg a feladatot, remélem, most sem lesz másképp! - mosolyodott el.
- Természetesen nem - hajolt meg sután Hüllő. Tudta, hogy rá mindig lehet számítani. Ilyen volt lénye, természete. - Szóljak a Páviánnak, hogy bejöhet az elszámolásokkal? - kérdezte. Megjöttek a víztisztítók számlái - jutott eszébe az Igazgatónak. - Persze, szóljon csak neki - bökte oda flegmán. Hüllő kiment az irodából, résnyire nyitva hagyta az ajtót, s vékony hangján kiabálni kezdett: - Pávián! Pávián! Hol a francba vagy már? Azonnal ide, hívat az Igazgató! - A folyosón hangos trappolások vonultak végig, szinte beleremegtek a falak és a festmények, melyek mintha díszként függtek volna, s megjelent Pávián, az őszülő Belső Ellenőr, kinek feladata a személyzet ellenőrzésén kívül, a belső számlák kezelése is volt.


Hüllő bement ovális alakú irodahelységébe és leült egy nagy párnára. Fontosnak tartotta, hogy legyen egy ilyen kényelmes alkalmatossága, melyen kipihenheti a napi fáradalmakat. Most azonban nem a fáradtság kényszeríttette oda, hanem a bánat. Tegnap kiderült, hogy felesége és egyben lelki társa elkeveredett a Nagy Korallzátonyoknál. Valami irdatlan nagy vihar eltérítette a csoportot, mellyel utazott, egyenesesen bele egy háborgó örvénybe, honnan már nincs menekvés. - Ezt senki nem élheti túl! - mondta a rendőr százados komor tekintettel, mikor este csöngetett lakásán. - Nincsenek maradványok - tette hozzá. A századost csak Farkasnak hívta, olyan erős és marcona volt a kinézete. - De mindent megteszünk a túlélők megtalálása érdekében - próbálta Farkas megnyugtatni. Hüllő azonban nem nyugodott meg. Nem értette, hogy a mai fejlettségi szinten, mikor övék az egész bolygó, hamarosan a világegyetem, akkor miért nem lehet szavatolni egy ilyen előre eltervezett utat! Nem értette továbbá azt sem, hogy miért nincsenek szemtanúk, túlélők, de még csak holttestek sem. Nem aludt egész éjjel. Utódaik már régen eltávoztak a családi fészkükből, igen ízléses és barátságos otthonukból, és most teljesen egyedül érezte magát. Sírt is az éjjel. Kialvatlanul érkezett be munkahelyére, és most, tessék, itt ez a Vígasság! - undorral tekintett az asztalán heverő nagy borítékra.


A ketrecek aránylag tiszták, dünnyögte maga elé az Etető. Kivételesen neki nem állatneve volt, hanem ez az első hallásra igen szigorú tény: az Etető. Természetesen ő tette lehetővé a Lakók számára, hogy túléljék a napokat, sorban egymás után. Megnézte a mai választékot. Igen ízléses és gusztusos, állapította meg. A nagy ládákban ezek várták, hogy valamilyen, vagy bármilyen gyomor emészthető darabja legyenek: sült banán, fejes káposzta Hiéna-módra, rakott brokkoli, szárazbabfőzelék, hagymasaláta, paradicsomos gombóc, főtt kukorica, chilis babfőzelék, tojásrántotta, mákos guba, olívabogyók rántott tökben, és csupán egyetlen húsétel; párolt tengeri hal zöldségkörettel. Szép sorban kiválogatta a dobozok tartalmát, megcímkézte ketrecek szerint, és komótosan elkezdte kiszortírozni a Lakóknak. Amazok kéjesen nyögdécseltek minden falat után, ugyanis csak minden másnap jutottak hozzá eleséghez. Némelyikük repetát kért, és ilyenkor az Etető eljátszotta Istent. Vagy adott, vagy nem. Ha adott, azt is hosszas időhúzás után tette. Élvezte erőfölényét. És egyáltalán nem szégyellte magát. Jól esett neki és kész. Voltak Lakók, akiknek viszont semmi sem volt jó. Persze, tudta, hogy csak az volt a bajuk, hogy hús, egy kevéske friss állathús után vágyakoztak. De nem ebben az állatkertben! - szokta ilyenkor ujjait felemelni. Itt csakis halakat lehetett fogyasztani hús gyanánt. Mert hogy halakból sok volt a vizekben, több a kelleténél, erre ezért engedélyt adott az Igazgató. Itt teljesen állatbarát volt az étrend. Ettől volt különleges az Állatkert. Egy próba, egy kísérlet, hogy talán így is lehet. Más világ volt a bolygó szövevényes tengerében.
Már délelőtt tíz óra lehetett, mikor az Etető végzett munkájával. Az üres dobozokat összepakolta, levitte a pincébe, és felírta a holnapi menüt. Ezt továbbította a Szállítónak, utána a Páviánnak, az meg majd értesíti Hüllőt. Így kellett a munka menetének folydogálnia. A Szállító Elefánt volt. Hatalmas tárolói révén rengeteg élelmiszert tudott egyik pontból a másikba juttatni. Mindig eleget hozott, de sosem keveset. Néha késett, ez a temérdek doboznak volt köszönhető. De sosem reklamáltak. Az Igazgató roppant elnéző is tudott lenni. Elvégre ő és Elefánt szegről-végről rokonok. Tudta ezt mindenki. És nem berzenkedtek emiatt. Ki nem mondott szabályaik egyike volt, hogy az Igazgatónak mindig igaza van.
Mikor az Etető végzett a munkával, elosont pihenőhelyére, hogy majd csak vacsoraidőben mutatkozva legközelebb, átadja magát a jól megérdemelt pihenésnek. Ilyenkor tévézni szokott, vagy csak egyszerűen elmélkedni a világ folyásáról. Most éppen ilyen kedve volt. Eszébe jutott a Teremtés. Mert bizony, érdekelte ez a téma, nem is kicsit. Úgy érezte, neki feladata is van még ebben az életben az ételkiosztáson kívül. Ez pedig az, s ezt szentül hitte, hogy átadja az utókornak a Teremtés mítoszát. A Teremtés pedig imigyen szólt:

"Kezdetben vala a Nagy Semmi. Ez a Nagy Semmi csudafehéren csillogott, és nem volt mi megzavarja békés nyugalmát. Lebegett a végtelenség széles terében, csupa jókedv és viccelődés volt egész lénye. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbált találni magának egy társat, hogy ne egyedül legyen jókedve, ne csak egymaga viccelődjön. Egy nap így szólt a Mindenekfelett Álló: - Íme, adok neked egy társat, hogy ne unatkozzál, de vigyázz, nagyon veszélyes dolog másokkal törődni! Így is lett. És odateremtődött a Nagy Minden vala. És egy jó ideig, földi szemmel megszámlálhatatlan évig, szépen megvoltak egymás mellett. Igen ám, de egy nap a Nagy Minden azzal állt elő, hogy ne már csak jókedv, meg viccelődés, tegyenek valami hasznosat is, elvégre benne csupa mindenség lakozik, míg a Nagy Semmiben csupa üresség, és ez tök röhej. Elkezdtek veszekedni, egymást marták civakodva, míg egyszer csak úgy összevesztek, hogy felrobbantak. A robbanás szétterült a végtelenségben, és a lökéshullámok hátrahagyták vajúdó maradékaikat, az atomokat, molekulákat, parányi részecskéket. És így lett az anyag vala. És az ősrobbanás vala. Ezek az anyagok azonban nagyon okosak voltak, mintákba, sorba, nemkülönben értelemmé szerveződtek, és megszülettek általuk a bolygók, napok, csillagok, holdak serege. A Nagy Semmi szörnyen dühös lett, hogy most már felelősséggel is tartozik, nem lehet jókedve csak úgy egymagában és fényt adott a napoknak, kinek többet, kinek kevesebbet. A Nagy Minden pedig olyan boldog lett, hogy gravitációt és energiát és ellipszis pályát rajzolt a bolygóknak, hogy váltakozva legyenek éjjelek és nappalok mindenhol. Közösen gondoskodtak arról, hogy hol legyenek hideg, hol forró, és hol termékeny bolygók. Így lett a Föld vala. Jó termékennyé tették, benépesítették, és elvetették magvaikat. A magvakat szanaszét szórták. Ezekből lettek az élőlények és a csillagok. Pár hét után kiderült, hogy mennyire színes és változatos is tud lenni a Föld, melyen élőlények milliói tüsténkedtek rajta. Elnevezték Állatoknak őket. Volt egy, mely igen harcias, ellenszenves volt, folyton hatalomra és nyereségre törekedett. Ezt az állatot elnevezték Embernek. Hanem egy nap a Nagy Semmi megunta a törődést, elege lett látnia, mint pusztulnak el teremtményei, milyen mérges gázokat, vegyületeket is alkottak, és visszavonult, hogy jókedve legyen egymagában, és csak viccelődjön még akkor is, ha éppen nem volt vicces kedve. Azt a helyet, ahová a Nagy Semmi elbújt, úgy hívták: Mennyek. A Nagy Minden pedig nagyon mérges lett, mert egyedül nem győzte a munkát, ráadásul elege lett a legvadabb állatok egyikéből, ebből a bizonyos Emberből. Ő is elmenekült egy biztonságos helyre, de előtte még tett róla, hogy az Embereket jól móresre tanítsa. Elvette hatalmukat, erejüket, szörnyű betegségeket szórt rájuk, melyekkel szemben olyan védtelenek voltak, mint nyári lepke a jégeső ellen, és a többi állatra bízta a munka zömét. Azt a helyet, ahová ő elbújt, úgy hívták, hogy Pokol. A Mindenekfelett Álló pediglen még dühösebb lett, amiért figyelmeztetése ellenére összeveszett a két jómadár, ezért úgy döntött, hogy aki jól viselkedik, az a Mennybe, aki meg nem, az a Pokolra kerül. Már pusztán az egyensúly fenntartása végett. Na meg azért, hogy ne felejtsék el, milyen is az: törődni, gondoskodni. És mindemellett még úgy döntött, hogy jól megleckézteti az Embereket, amiért ilyen trehány és hányaveti és borzalmas életet produkáltak. Így is lett. Elkezdődött az Új Világ korszaka. És azóta békesség vala a végtelenségben, a Nagy Semmi nagyokat hahotázik, a Nagy Minden meg jókat morgolódik a világ folyásán. A Mindenekfelett Álló viszont nem nevetett. Igaz, nem is szomorkodott. Egyszerűen csak szemlélte a múltat és a jelent, s próbálta megfejteni a jövőt. Merthogy mindent azért ő sem látott előre. Az az Istenek dolga, szokta mondogatni magában kuncogva néhanapján. Így szól a teremtés vázlatosan, kedves élőlények!"



- Na, hogyan haladunk a Vígasság szervezésével? - kérdezte az Igazgató. Hüllő egyik lábáról a másikra pipiskedett, nemigen volt kedve itt lennie. Hiányzott élete párja, és még mindig nem kapott hírt felőle. Ráadásul elege lett a munkából, azon gondolkodott, hogy szabadságot kér, mivel igen régen került rá sor, hogy ne dolgozzék. Mindezek mellett mostanában az álmoskönyvet bújta hajnalok hajnalán, mikor álmából hirtelen felriadt. Ma például azt álmodta, hogy egy szobában fekszik, s a szobában egy biliárdasztal van csupán. Majd egy ezüstpohárból ivott valami igen keserűt, miközben a veranda felől jegenyefa susogását hallotta, s rögtön ezután hihetetlen módon egy centrifuga gurult be a szobába, zakatolva dobálva magát ide-oda, s körbe tekergett a falak mentén. Végül egy cigány együttes toppant a biliárdasztal mellé, elővették vonóikat, hangszereiket, és egy végtelenül szomorú nótába kezdtek. Ekkor felriadt. Az Álmoskönyv szerint ez az álom egy figyelmeztetés, hogy nagy beteg lesz, mely betegség az ágyhoz fogja kötni, s nem lesz ideje elvégezni evilági feladatait, mivel a halál egy általa nem ismert, igen szelíd módja szerint fogja elragadni. És még arra is figyelmeztetett az álom, hogy időben gondoskodjon a temetéséről. Hüllő nem volt babonás. De azért nem is hagyta figyelmen kívül ezeket az álmokat. Ezért ma reggel felhívta a temetési vállalkozót, és megérdeklődte, milyen teendői lennének, ha maga szeretné intézni a temetésével kapcsolatos ügyeket. A telefonvonal túlsó végén örömmel fogadták hívását, továbbá biztosították arról, hogy okosan döntött, hogy előre gondolkozik, majd felvilágosították a szükséges tennivalókról.
- Hüllő! -rivallt rá az Igazgató. - Hogy haladunk?
-Jól, már minden szükséges lépést megtettem a precíz lebonyolítás érdekében - felelt a kérdésre nagy késéssel. Ez szemet is szúrt felettesének, akiben felötlött a gyanú, hogy valami nincs rendben legmegbízhatóbb munkatársánál. Vagy csak nem itt akarja hagyni az Állatkertet? - jutott eszébe a szörnyű kérdés. Mi lenne nélküle? - jött azonnal a másik. Meg is akarta egyből nyugtatni önmagát, ezért ezt mondta:
- Jól van. És tudod, mit? Ha ezzel megleszünk, akkor majd kiveszel egy, vagy nem is, legyen kettő, igen, két hét szabadságot! - csapott a térdére. - Na, mit szólsz? Úgyis régen voltál távol, szinte itt laksz nálunk, öreg harcos - próbált egyre barátságosabb lenni.
- Ööö... igen, az azt hiszem, jó lenne - jött a bizonytalan válasz. Hüllő nem akart hinni a fülének. Ilyen még nem fordult elő. Hogy az Igazgató saját maga javasolja! - Rendben, azt hiszem, elfogadom a javaslatát, jót tenne egy kis kikapcsolódás - mondta félszegen.
- Oké, ezt akkor meg is beszéltük. Tudod, mit! Menj a Galápagos-szigetekhez! Az aztán a szép hely! - lelkendezett az Igazgató. Annyira fel volt dobva, mintha ő utazna oda. Türelmetlenül várta a választ és a mosolyt. Hüllő azonban nem mosolygott soha, nem volt ehhez stílusa. Csak egykedvűen válaszolt: - Jó. Az tényleg szép hely. Oda megyek - hagyta rá az Igazgatóra. Amaz megkönnyebbülve sóhajtott egy nagyot, és intett, hogy rakja az asztalra a papírokat, és távozhat.




A Vígasság napján izgatott volt mindenki. A lakók különösképpen, de az alkalmazottak is. Úgy be voltak sózva, mintha ezen a napon múlna az életük. A ketreceket szépen feldíszítették, mindenhol lampionok, színes szalagok lógtak, konfettiket szórtak szét a járdákon, és luficsokrok csüngtek a lámpaoszlopokon. Annyian álltak sorban a kapuknál, hogy ki kellett nyitni a régi, hátsó bejáratot is. A belépés ma ingyenes volt. Rengetegen jöttek, volt, aki több száz kilométert utazott, hogy ma itt legyen. A tömeg hullámzott, morajlott, és meglehetősen türelmes volt. Ez a tömeg kimondottan jó és megértő tömeg volt. Tudták, mindenki be fog jutni, és megcsodálhatják az itt Lakókat. A kapuknál egy kicsit lelassultak, mert belépőt ugyan nem kellett váltani, de a motozást nem lehetett elkerülni. Erre azért volt szükség, mert attól tartottak az Állatkert alkalmazottai, főleg az Igazgató, hogy rendbontásra is sor kerül. Mindenkit átvizsgáltak, elkobozták a köveket, a kókuszdiókat, és a husángokat. Az utóbbi években rendre előfordult, hogy a Lakókat bántalmazták. A Mindenekfelett Álló ilyen alkalmakkor jókat röhögött magában. Viszont az Igazgatót nem olyan fából faragták, hogy ezt eltűrje, ezért szigorú rendszabályokat vezetett be ebben az évben. Nem engedte, hogy a Látogatók a Lakók szintjére süllyedjenek. És jól döntött, ezt tudta mindenki.
A kapuknál teljesített szolgálatot, és rendületlenül motozott az Etető is. Kénytelen-kelletlen beállt dolgozni, pedig ilyet ő még soha nem csinált. Csak etetett. Ehhez értett, máshoz nemigen. Így fordulhatott elő, hogy az ő kapujánál jó páran besunnyogtak úgy, hogy nem vette el tőlük a veszélyes fegyvereket. Ennek később még jelentősége lesz.
Hüllő úgy döntött, hogy a nyitóbeszéd után lelép, és elutazik jó messzire. Példának okáért oda, ahová az Igazgató is javasolta: a Galápagos-szigetekre. Izgatott lett a gondolatra, hogy egyedül fog utazni. Még párja elvesztése sem bizseregtette elméjét, sőt, nem is álmodott az elmúlt napokban. Legalábbis semmi értelmezhetőt. Bár egy alkalommal valami furcsát álmodott, egy cédrusfáról, mely felette magasodott egy dombon, s ő meg alatta egy akváriumot szappanozott nagy lelkesedéssel. Az Álmoskönyv szerint ez valami olyat jelent, hogy a szerencsés jövőben hiábavaló vággyal fog küszködni. Nem értette, így nem is foglalkozott vele nagyon sokáig. A feladatra koncentrált, arra, hogy az Igazgató rendben lezavarja a nyitóbeszédet, melyet, ki más, mint ő írt. Az éjjel vetette papírra a sorokat, s bízott benne, hogy elnyeri mindenki tetszését.
A tömeg, mely még mindig igen barátságos volt, egy hatalmas pódium előtt ácsorgott. Csak kisebb morgolódások, böffentések jelezték, hogy ideje lenne már kezdeni az előadást. Néhányan, akik az Etetőnél jöttek be, izzadt marokkal fogdosták nem engedélyezett fegyvereiket. Ők voltak a legcsendesebbek. Mert úgy vélték, az ő idejük így is, úgy is eljön, csak addig ússzák meg a lebukást.
Nagy hirtelen kitámolygott az Igazgató egy kis pavilonból, és picit dülöngélve felcaplatott a feketére festett lépcsőkön. A pódiumon rengeteg arany színben pompázó tárgy helyezkedett el, oszlopok, asztalok, függő díszek, ezek mind emelték az unalmasnak egyáltalán nem nevezhető esemény fényét. Hüllő oldalt pihegett, és izgult, mi lesz a beszéddel. Közben szabadságára, és eltávozott párjára gondolt. Ettől is izgatottá vált, szaporán vette a levegőt. Mellette a Pávián unott, flegma arccal nézett farkasszemet a tömeggel, és azt dörmögte az orra alatt, hogy: - Na, itt ez sok nép, ünnepelik az Új Világot, biztos lesz majd lincselés, hajcihő, aztán holnap egy szinte ugyanilyen napnak kezdenek bele, miközben azt sem tudják, mi végre is vannak! - köpött egyet messzire, majdnem egy látogató nyakát találta el. - Phű, hát nem szánalmas ez az egész? - fordult oda Hüllőhöz. Amaz speciel egyetlen indokot sem látott arra nézvést, hogy mi a rossz ebben az egészben, lévén látszólag mindenki boldog volt, bár azt is elismerte, hogy egyetlen indokot nem lát a tekintetben sem, hogy mi lenne ebben a Vígasságban jó. Úgyhogy csendben álldogáltak egymás mellett, és hallgatták, amint az Igazgató belekezd beszédébe.


- Üdvözlök mindenkit, üdvözlök! Köszönöm, hogy ennyien eljöttek ide, a Nyári Vígasság szép és pompázatos ünnepségére. Mint tudjátok, ez egy alig pár éves hagyomány folytatása. Akkor kezdtük el, mikor ráébredtünk a tudatunkra, és arra, hogy különbek vagyunk a bolygó többi élőlényénél. Igen, igen, kedves egybegyűltek! Ez a nap volt számunkra a megvilágosodás napja. Ekkor döntöttünk úgy, hogy saját kezünkbe vesszük a bolygó irányítását, vele együtt minden gondjával, bajával. Igen. Mert mi történt ezen az égitesten az elmúlt évezredekben? Emlékeztek? - A tömeg bólogatott, hümmögött, tapsolt, és pfujolt. De továbbra is békésen ácsorogtak. Lehettek vagy hatezren. Az Igazgató megtörölte gyöngyöző homlokát és folytatta. - Égitestek bombázták e bolygót, kipusztítva hatalmas és erős állatokat, köztük a dinoszauruszokat. Természeti katasztrófák, ahogyan elnevezték ezeket, gyilkoltak le több millió élőlényt. Betegségek, járványok taszították szolgasorba a bolygó lakóit. És még mi történt? Vulkánok kitörése, óceánok szökőárjai, folyók kiöntése, tornádók haragja söpört végig, hogy ezrek haljanak meg, milliók váljanak földönfutóvá. Háborúk, véres háborúk százai, atombombák tucatjai. És eközben az állatok meg csak védekeztek. És túléltek. Szinte mindent! - emelte fel ujjait figyelmeztetőleg. - Pedig nehéz soruk volt, nekem elhihetitek! Zaj, szennyezés, erdők irtása, szemétkupacok milliárdjai, vízpiszkítás, utak építése, levegő elfoglalása. Soroljam még? Tessék! Üvegházhatás durva megsértése, savas esők előidézése, fajok szisztematikus kiirtása, erdők megsemmisítése, nyomelemek megsokszorozása, atomkísérletek számolatlan végrehajtása... Még kell? - üvöltött szinte eksztázisban a mikrofonba. Majd kis szünet után folytatta. - És mindez kik miatt? Kik tehetők felelőssé mindezen bűnökért? Mi? - itt egy kis szünetet tartott. - Mi vagyunk a bűnösök? - harsogta bele a mikrofonba. - Nem hallom! -kiabált. A tömeg meg csak morajlott, zúgolódott, verte a kerítéseket, a letakart ketrecek vascsöveit, és egyszerre emelték fel hangjukat: - Nem! Nem! Nem!


Hüllő elégedetten nézett körbe. Beszéde ismét kifogástalan volt. Pávián azonban nem osztozta véleményét és továbbra is csak köpdöste a járdát, és dörmögött maga elé. Ilyeneket, hogy: - Mit nevetnek? Minek örülnek? Hogy most már van felelősség? Hogy asszongyák, miénk itt minden, csak vigyázzunk? Hogy mi nem háborúzunk többet, nem vadászunk egymásra? Minek is? Hogy asszongyák, nincs több hatalomvágy, erőszak? Már hogyne lenne! Mit esznek a Lakók szerinted, mikor kevés a termény? Almát, hehehe! Vagy nem is, uborkát, igen, ez aztán a jó vicc! Hogy asszongyák a sok bamba bámészkodónak, hogy itt nincs vér? Ugyan Hüllő, te aztán jól tudod, ha nem a legjobban, hogy mi folyik itt! Á, hagyjuk! Bamba népség! - ismét kiköpött az útra. Hüllő gyanakvó tekintettel méregette Páviánt, nem tetszett neki a viselkedése. Amaz viszont nem törődött vele, hogy mit gondol, mit hisz, csak nézte a pódiumot, előtte a tarka népekkel és azon elmélkedett, vajon van-e valahol a világon igazságos társadalom, igazságos tápláléklánc.


- Mert jó, ha tudjátok! - harsogott egyre hangosabban az Igazgató. - Jó, ha tudjátok! - és a tömeg csendes lett. - Hogy miket követtek el ezek az állítólagos értelmes élőlények! Itt van a kezemben egy cetli. Igen, egy cetli. Hüllő barátom lefordította, hogy mit tartalmaz ez a papíros, mely papíros miatt egy fát vágtak ki valahol Argentínában. Ezt a papírost egy bizonyos Chatham - klub titkára állította ki, mely klub egykor Angliában székelt. Ez a klub azzal dicsekedett, kedves egybegyűltek, hogy lehetővé tette pénzes tagjainak, hogy klubjukban első számú sportemberekké váljanak. És ez a papíros valamikor 1897-ben keletkezett, és egyik pénzes tagjának eredménylistája van feltüntetve rajta. Íme, barátaim, ez áll ezen a papíroson:




Ezüstlile: 393 db
Törpepóling: 55 db
Aranylile: 18 db
Cankógda: 674 db
Kis sárszalonka: 37 db
Tarka kőforgató: 7 db
Nagy partfutó: 149 db
Kisebb madarak: 382 db
1715 db

- Hát ennyit az értelemről, megbecsülésről, a sportról nem is beszélve. - az Igazgató nagyot sóhajtott, elvette minden erejét a hangos beszéd, mélyeket lélegzett, készült lezárni a beszédet, mely kétségtelenül jól sikerült. A tömeg türelmesen várt. Csendben álltak, túl nagy csendben. Nem ezt várta, azt hitte, most majd elszabadul a pokol, és be kell vetnie az Állatkert hátsó fertályán felállított két konténerben kuksoló biztonságiakat, vagyis a Terriereket, ahogyan nevezte őket. De a tömeg nem zajongott, nem háborgott, mintha elmélyülten révedt volna el tekintetük a messzi távolba, hogy onnan valami szilárd jelet kapjanak arra nézvést, hogy most mi a francot is kell nekik most csinálni? A jel nem jött. Háborgás és harag sem. Nézték az Igazgatót, aki nehézkesen mozogva az aranyozott kellékek sokasága között, odalépett egy nagy tuskóhoz. A tuskó valaha kivégzéseknél használatos alkalmatosság volt, s rajta fejek hulltak le a porba. Felemelt mellőle egy ugyancsak aranyban pompázó hatalmas bárdot. Úgy vélte, ez a kellék a legmegfelelőbb ösztöke a tömeg haragra gerjesztésének. Azonban lent inkább sikoltozások hallatszottak. Félelmetes üvöltések, halálrikoltások, vad hörgések. És a tömeg reszketett. És a tömeg félt. Az Igazgató bambán meredt maga elé, máris nem gondolta úgy, hogy ez a kellék a megfelelő ösztöke, és nyomban elhatározta, hogy Hüllő sehova nem megy, a Galápagos-szigetekre legfőképpen, majd jól seggbe rúgja, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta. Elhajított a bárdot jó messzire. Az Pávián lába előtt ért földet. - Rendben! - kiáltotta kétségbeesve az Igazgató. Kereste a szavakat, a szavakat, melyek már nem voltak ott a papírján, megpróbálta összeszedni gondolatait, és magától lezárni a beszédét. - Rendben! - ismételte meg. - Miért vagyunk most itt? Miért ez a Vígasság? Mit is ünnepelünk? A szabadságot, kérdem én?
- Igen! - kiáltott egyszerre a tömeg.
- Azt, hogy a magunk urai vagyunk?
- Igen! - kiáltottak egyszerre ismét. A tömeg most kiváltképp jó tömeg volt.
- És még azt ünnepeljük, hogy mi is lehetnénk ott? - mutatott az Igazgató a ketrecek felé.
- Igen! - lelkendezett a tömeg ismét.
- Akkor mire vártok? Itt vannak! Nézzétek meg őket, és undorodjatok! Vessétek bátor és lelkes szemeiteket ezekre az igazi vadállatokra! Egykoron ők voltak a királyok, urak, kiknek hatalmuk volt, és titeket hajtottak ocsmány sorsba, titeket tizedeltek meg! - az Igazgató már-már önkívületi állapotban szónokolt. Hüllő beszéde árva falevélként hullt a tömeg közepébe, néha egy-egy huncut szellő felkapta és tovalibbentette, de egy kis idő múlva földet ért. A tömeg ezt nem vette észre, mert fontosabb dolga akadt. Rátapostak, szétcincálták lábaikkal. És a ketrecekről lerántották a vastag lepleket. Feltárulkozott a valóság. És a látogatók mosolyogtak, hahotáztak, vadul rikácsoltak. Jó tömeg volt ez, nem vitás.


Az Igazgató fujtatva odalépett az első ketrechez, és megmutatta a táblát, mely azt közölte a látogatóval, hogy ott bent milyen állat is lakozik. A táblán ez állt: "Fajgyűlölő emberek" A ketrecben három szilaj ember hevert a földön. Mindhárman kimerültek voltak, már majdnem agyonverték egymást. Az egyik egy fehér, erős szálú, hitlerista jelképekkel teletetovált marcona volt. Nemzetisége valaha: német. A másik egy ugyancsak vasember felépítésű, megtört tekintetű fekete bőrű volt. Nemzetisége egykoron: nepáli. A harmadik egy náluk sokkal alacsonyabb volt, egy kínai. A látogatók azt várták, hogy most majd megint egymásnak esnek. Türelmesen álltak a ketrec előtt. De odabent már elfogyott az erő. És talán a gyűlölet is. Az Igazgató, aki egyébiránt egy valódi víziló volt, arrébb vonszolta magát, és megmutatta a másik ketrecet. Ott ez állt a táblán: "Pajzánkodó emberek". Itt vagy húszan lehettek, és változatos, kinek-kinek milyen, egyeseknek undorító módon közösülő emberek lihegtek, izzadtak, nem kímélvén egyetlen testnyílásukat sem. Az egész ketrecnek verejték és ondó szaga volt. Az Igazgató nem kímélte a látogatókat, ismét letépett egy leplet. Itt az állt a táblán: "Dühroham". Bent csupán egyetlen, egykoron amerikai illetőségű ember tartózkodott, kinek legfontosabb időtöltése az volt, hogy vajon hogyan tudna magában valamilyen, vagy akármilyen kárt okozni. Ennek szemléltetésére különböző szerszámokat tartott magánál; vascső, fúró, kések, szögek, téglafal. Amint észrevette a bámészkodókat, nyomban neki is állt a mókának, és fejét ötször a falba verte. Az már annyira lila és púpos és véres volt, hogy alig látott már. Majd a szögek felé nyúlt, és éppen magába szúrt egyet-kettőt, mikor az Igazgató elkiáltotta magát, mint egy óvodás kisgyerek: - Na, gyerünk, mi lesz már, haladjunk, kérem, csak sorban, egymás után! A következő ketrec táblája ezt tartalmazta: "Szerető emberek". Az Igazgató fintorogva jelezte, hogy talán ez nem is olyan kellemes látnivaló, menjenek tovább. Ráadásul eszébe ötlött, hogy ennek a ketrecnek nem itt kéne lennie, hanem hátul, eldugva az Állatkert régi területén. Ki tette ide? - kérdezte magától, s már tudta, hogy nagy tisztogatás lesz itt holnap. És ezt még súlyosbítandó, a tömeg itt is elidőzött egy jó hosszú pillanatra. Bent négyen voltak. Egy férfi, egy nő, és két gyermekük, két csodaszép kislány. Tettek-vettek, beszélgettek, az egyik kislány énekelt, a másik a babájával játszott, a szüleik meg olyan édesen karattyoltak, hogy odaszegezték a látogatókat a ketrechez. Nagy nehezen elérte az Igazgató, hogy tovább araszoljanak, már az is eszébe jutott, hogy egy husánggal fogja gyorsabb haladásra bírni a látogatókat. A következő ketrecre ez volt szegezve: "Gyilkos emberek". Odabent két zord és morcos tekintetű ember próbált megfojtani egy prémfókát. Egyikük kezébe baseball-ütő lógott, csupa vér volt az eleje. Testük gőzölgött az erőlködéstől. Az Igazgató szemlátomást elpirult, mivel nyilvánvalóvá tette a tényt, hogy bizony az Állatkertnek is hoznia kell bizonyos áldozatokat a nézettség érdekében. A tömeg fenyegetően megindult, szét akarták tépni a ketrec falait, idegesítő morgások közepette rángatták a rácsokat. Már-már lincshangulat alakult ki, mikor egy lövés dördült. Egy valódi pisztolyból adták le, ráadásul a ketrecből. Az egyik gyilkos ember kezében volt ez a pisztoly. Azt akarta közölni a lövéssel, hogy ez az ő territóriuma, ide tilos bemenni, itt azt tesz, amit csak akar. Tudta, hogy előbb-utóbb a nagy folyóban végzi, mint az összes Lakó, ahol is krokodilok, éhes krokodilok elesége lesz, de addig is élvezni akarta az életet, melyet ez a büdös szájú víziló biztosított számára. És jól megvolt. Azt tett, amihez értett; gyilkolt. A tömeg megriadva tovább hömpölygött.


Pávián a háttérben ácsorgott és magában kuncogott. A következő ketrecben meglepetésben lesz része mindenkinek. Pávián amúgy majom volt, a galléros fajta. És vicces természettel áldotta meg a sors. Állatkerti munkája során összebarátkozott az emberekkel, legalábbis egynéhányukkal. Az Igazgató a következő ketrechez lépett. Oldalán ez a felirat volt olvasható: "Felelős emberek". A tábla ki lett cserélve. Pávián cserélte le. Az eredeti szöveg ez lett volna: "Félős emberek". Az Igazgatónak is szemet szúrt a nyilvánvaló turpisság, el is határozta, hogy majd tart egy kiadós értekezletet, ahol tudatosítja minden alkalmazottban, hogy ez nem egy játszótér. Lerántotta a leplet. A tömeg visszahőkölt. És vadul morajlott. Az Igazgató viszonzásul meg elképedt és elájult, minek következtében hatalmas testével agyonnyomott két őzet. Bent a ketrecben hat ember sürgött-forgott. Azonban nem egymással törődtek, hanem azokkal a háziállatokkal, melyeket Pávián csempészett be nekik az előző éjjel. Volt ott perzsa kiscica, egy németjuhász kutya, egy spániel, két gyöngytyúk, egy liba, egy házinyúl, három kanári, és egy papagáj. Zengett-bongott a ketrec. Az emberek eleséget adtak, vizet mertek, fekhelyet tisztogattak, a látogatók meg elmélyülten nézték őket. Nem akartak onnét tágítani. A ketrectől nem messze Hüllő legalább annyira megdöbbent, mint körülötte mindenki más. Nem szokott félni, de most megijedt. Legjobbnak látta, ha eliszkol, meg volt róla győződve, hogy neki itt sok babér már nem terem. Eldöntötte, nem is jön vissza. Nehogy már egy víziló parancsoljon neki! Meg egyáltalán! Miért parancsolna neki bárki is. Azt az emberek szokták! Hátra se nézett, úgy totyogott el a kijárat felé. Hüllő igazából egy hatalmas levesteknős volt. Már kétszáz évet is élt. Úgyhogy volt tapasztalata a tekintetben, hogy parancsok, igába hajtás, gyilkosság. Pávián néhány méternyire tőle kajánul rámosolygott és kacsintott is hozzá. Talán így akarta kifejezni, hogy: - Viszlát!



A tömeg eközben lassan továbbhömpölygött, de minden látogató a "Felelős emberek" ketrece előtt időzött a legtovább. Mikor arrébb vonultak, sokukban érdekes és mély gondolatok képződtek, mely gondolatok akörül forogtak, hogy szeretet, féltés, gondosság. Az Igazgató hatalmas testét ezalatt Orrszarvúak kis csoportja próbálta megemelni, vagy legalábbis biztonságos helyre vonszolni. Attól féltek ugyanis, hogy a látogatók serege eltapossa a nedves hájtömeget. A tömeg időközben újabb ketrecben talált látnivalót. Oldalán ez függött: "Vajúdó anya". A ketrecben csupán szerény berendezés kapott helyet, úgymint: egy nagy heverő, egy mosdótál, két szék, egy pipereasztal, egy kicsi konyha, és tisztálkodószerek, meg egy jó adag ruhapelenka. Odabent csak egyetlen ember volt, egy harminc éves nő, valaha Lengyelországban éldegélt, s arra döbbent rá, hogy kilenc hónappal ezelőtt egy vad szexuális együttlét után, melyet a Pávián tett számára lehetővé, teherbe esett. Az apa az egyik szomszédos ketrecben lakozott, arra "Feltaláló emberek" volt írva. Maga az aktus rövid volt, érzelemmentes, semleges, félelmetes, majdhogynem fájdalmas. Most pedig eljött a szülés ideje. A látogatók hümmögve, egymást csitítva tolakodtak a ketrec köré. És nézték a legeslegszebb dolgot ezen a bolygón; felsírt egy kis csöppség, véresen, nyákosan bújva elő anyja testéből. Többen elkezdtek tapsolni. Követőjük akadt bőven. Szinte tapsvihar söpört végig a fémtákolmány környékén. Az Igazgató elhűlve hallgatta a hangzavart, mialatt az Orrszarvúak nyögdécselve cipelték a Főépülethez, be az irodájába. Legszívesebben elbújt volna a föld alá szégyenében, hogy ilyen mamlasz látogató népséget sikerült a mai, pont a mai napra kifognia. Nem erre számított. Horkantott vagy hármat egymás után, majd együtt érzően egy böfögés hagyta el hatalmas száját.


Pávián mindeközben nem tétlenkedett. Szép sorban kinyitotta a ketreceket. Azonban kihagyta a fajgyűlölő és gyilkos emberek börtönét. Nem érettek meg rá - gondolta magában. Mivel hatalmas lakatok csüngtek a fémhorgonyokon, ezeket azzal az aranyozott bárddal verte le, amit az Igazgató a beszéd közben eléje hajított. Nem volt nehéz dolga. A bárd igen éles és erős szerszámnak bizonyult. Meg sem izzadt az erőfeszítéstől. Hanem utána igen. Elcsodálkozott. A Lakók nem akartak kijönni a ketrecből. Csak kikukucskáltak, majd visszavonultak félve, reszketve odúikba. Szemükben nem volt öröm, vagy más hasonló jelzés, mint például a szabadság iránti vágy. Egyszerűen csak nem akartak kimenni. Pávián mosolyogva integetett mindegyik felé. Kacska kezeivel mutogatta, hogy szabadok. Válasz nem jött. Csak értelmetlen zagyvaságok. Az emberek beszélgettek, és ezt ő nem értette. Biztos, ami biztos alapon az összes ketrec ajtaját nyitva hagyta. A tömeg ezalatt megnézett két újabb lakót. Egyik ketrec ezt tudatosította bennük, hogy "Röhögő emberek", míg a másik meg ezt: "Veszekedő emberek". Természetesen az előbbiben négy, jobbára meglett korú homo sapiens marháskodott, folyamatosan nevetgéltek, szakállas és fa és pajzán vicceket meséltek egymásnak, míg utóbbiban három mindenre elszánt, gondolkodó kinézetű ember vívott parázs szócsatát történelemről, politikáról, oktatásról, állatvédelemről.

Az Igazgató türelmetlenül sétált fel-alá irodája vizes padlóján. Várta, hogy a tömeg végre elmenjen, és magára maradjon gondolataival. Ráncba szedte teendőit. Elsőként kirúgja Hüllőt, hogy a lába sem éri a földet. Másodszorra: ma senki nem kap vacsorát, még az alkalmazottak sem. Harmadszorra pedig; holnaptól szigorú fegyelmet vezet be, senki nem pofázhat vissza, nem cserélheti le a táblákat, és végül nem csempészhet mindenféléket a ketrecekbe. Negyedszerre, hozat magának finom falatokat a Nílus környékéről, elvégre ő bármit megtehet és megehet. Ez utóbbi gondolat fellelkesítette. Édes álmába vad ajtócsapkodás dörrent bele.
- Igazgató úr! Igazgató úr! - kiabálta egy Zsiráf. Nyelve lógott a futástól, fejét minduntalan beverte a plafonba. - Igazgató úr, a ketrecek nyitva vannak! Nyitva vannak! - sikoltozott eszelősen.
- Micsoda? - nem is jutott hirtelen szóhoz. - Mindegyik? - kérdezte reménykedve.
- Igen. Az összes! - jött a felettébb negatív válasz. S mivel szörnyű ihatnékja támadt, Zsiráf lehajolt és felcuppantotta az iroda padlójáról az összes vizet. Az Igazgató vérben forgó szemekkel méregette a hosszú nyakú Biztonsági vezetőt, rettenetesen feldühítette, amiért a maradék vizet is elhasználta a nyurga nyakú állat. Hirtelen ötlettől vezérelve beleharapott a nyakába. Amaz görcsbe rándult, nyüszítve próbált kiszabadulni a hatalmas fogak által képzett satuból. De nem sikerült, pár perc múlva kilehelte lelkét. Ott feküdt az íróasztal előtt, s ahogyan ledőlt a földre, egyik lábával magával rántott egy dossziét. Az lebucskázott a vértócsába, s lapjai beterítették foltos testét. A lapokon az Állatkerti Vígasság programja volt látható, a nyitóbeszéddel egyetemben. Az Igazgató üres tekintettel ácsorgott, mikor belépett két Agár, egy Hiúz, négy Prémfarkas, és három Puma. Egymásra néztek. Szemük értelmet sugárzott, és valami mást is még, valamit, amit eddig sikerült visszafojtaniuk, hála az Új Világnak. Dühöt. Haragot. Vérszomjat. Az Új Világban csak akkor öltek, ha éhesek voltak, vagy ha egyik-másik állatfaj túlságosan elszaporodott, ezzel veszélyeztetve az egyensúlyt. Most azonban más is volt érzéseik között, a bosszú, a hatalom megtagadása, ösztöneik megfékezése. Az Igazgató óvatosan próbált kihátrálni a gyűrűből, melyet a többiek fontak köré. Ide-oda pislantott, várta, hogy védekeznie kell. Morogtak, vakkantottak, hörögtek. Kint a tömeg ebből mit sem vett észre, éppen a "Játszótéri embereket" nézték, ahol kis vakarcsok fociztak, hintáztak, homokoztak. Az irodában ezalatt elszabadult a pokol. Vér és izzadság és hányadék fröcsögött szanaszét. Hamar kimúlt az Igazgató, hamar vége lett a csatának. A támadók egymásra néztek. Azon törték a fejüket, hogy most mi lesz. Felkönyököltek a párkányra és kitekintettek az ablakon. A ketrecek ajtajai tárva-nyitva lengtek a szélben. A legtöbb börtön már üres volt. Mégis csak kimerészkedtek az emberek. Félve, vacogva, remegve oldalaztak az állatoktól minél messzebb. De senki nem bántott senkit. A "Gyilkos ember" közben hangosan káromkodott, követelte, hogy őt is engedjék ki. De rá sem hederítettek. Néhány Oroszlán a ketrece mellett egymásra kacsintott, ezzel jelezték, hogy már nem lesz gond a vacsorával.
A többi ember azonban békésen, de azért óvatosan kisétált az Állatkertből. Útközben hátra-hátrapislantottak, félelem bújt meg kérges lelkük alatt. Lesz helyük elég. A Földet sújtó legutóbbi Harmadik- és Atom- és Világháborút követő Nagy Járványok Korszaka alaposan megtizedelte a homo sapiens állományt. Csaknem négy és fél milliárd ember pusztult el. A túlélők egy része vagy erdők mélyén bujkált, vagy fogságba esett, és ilyen Állatkertben tartották életben, míg az Igazgató úgy vélte, hogy eleget élősködött az Állatvilágon. Persze akadtak kisebb csoportok, kik hordákba szerveződtek, és megpróbáltak emberi viszonyok között túlélni, de belőlük akadt a kevesebb. Úgyhogy tisztában voltak vele, mekkora terület is áll rendelkezésükre, és csak reménykedtek abban, hogy jól és értelmesen fogják belakni.
Az állatok zöme viszont életben maradt. Volt megfelelően erős immunrendszerük. És hála a Mindenekfelett Állónak, aki közben felügyelte a Nagy Semmit és a Nagy Mindent, hatalmat, erőt, tudást, bölcsességet kaptak az állatok. Próba volt, vajon tudnak-e élni ezekkel az adottságokkal? Mint kiderült fentebb, ez nem feltétlenül jött be! Minden élőlény hajlamos az uralkodásra, és ha már semmi más dolga nem akad, csak táplálkozik, szaporodik, bizony elkezd gondolkodni. És ebben a fene nagy gondolkodásban olyanok is eszükbe jutnak, mint egymás leigázása, elpusztítása, megalázása. Ilyenné vált az Igazgató is. Pedig jámbor egy állat volt, ehhez nem fért semmi késég.


A Mindenekfelett Álló nagyot nyújtózott pamlagán. Elégedetten tekintett körbe, szemei mély és bölcs fényt sugároztak. Nem tudta, figyeli-e valaki az ő tetteit, - titkon reménykedett benne, hogy igen -, mindenesetre próbált úgy élni, hogy mások is elégedettek legyenek az ő munkájával. Szobája mézédesen ölelte át lényét. Falain freskók díszlettek, polcain ezüstszobrocskák világítottak, a komódján pedig egy valódi Buddha-szobor bóbiskolt. Sejtelmesen ránézett, köszönt neki magában. Ezt mondta a Mindenekfelett Álló Buddhának: - Hermész azt mondta, hogy ami nem örök, az nem igaz. Meglehet. És képzeld, Egyiptomban a gyász színe az ég színe; kék! Ja, és kösz az információt, hogy tudniillik az istenek sem öröktől fogva valók, hogy ők maguk is születtek! Nagyban segítettél megnyugtatni a tekintetben, hogy kezdet és vég! - majd lehunyta szemeit és elaludt. Álmában egy szép és békés és boldog világról álmodott.



Lassan a tömeg is kezdett hazafelé szállingózni. Nem hangoskodtak, nem berzenkedtek. Csak egykedvűen bandukoltak. Úgy vélték, most egy még újabb világ kezdődik. Mindenki megmutatta már ezen a bolygón, hogy tud uralkodni, gyűlölködni, vérengző vadállat lenni, pazarolni a természet kincseivel. Ők is, az emberek is. Talán most, hogy megmutatták, kik lehetnek szabadok és kik foglyok, talán elkezdődhet egy még Újabb Világ. És akkor majd kiderül, hogy jól és helyesen cselekedtek-e.
Az emberek első gondolata az volt, miközben bandukoltak megfelelő helyet keresve maguknak éjszakára, hogy igen, nem tehetnek ez ellen semmit, ez a bolygó közös tulajdon, meg kell rajta osztozni, tetszik-e vagy sem, és nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy nemigen tudnak eltávozni erről az égitestről, annak sokkal nagyobb az ára. Az állatok első gondolata meg az volt, mialatt kuckóik felé sétáltak, hogy lám, itt ez a bolygó, és közösen kell rajta osztozni minden élőlénynek, hát adjanak egy esélyt még egyszer utoljára maguknak és a kétlábúaknak is.


Pávián meg csak egyedül téblábolt az Állatkert kihalt utcáin. Elvágta a lufik zsinegeit, s a színes buborékok megkönnyebbülve eredtek széjjel a levegőben. Néha megpaskolta őket az esti szél, hogy messzi, nagyon messzi vigyék a jó hírt. Csak néhány erős és tekintélyt parancsoló vadállat maradt a ketrecek között. Szándékaikhoz nem fért semmi kétség. Pávián elment a Főépület előtt, s megkereste odúját. Bent volt felesége és három kölyke. Útközben felmarkolt némi elemózsiát a raktárból, banánokat, almákat, csokikat, és két fej salátát. Letette az asztalra, hozzábújt párjához. A kicsik rájuk másztak. Makogtak, vakkantottak. Átölelték egymást. Felnéztek a Holdra, mely bekukkantott az ovális ablakon. Fénye megtört szőrös arcukon, megsimította őket. Pávián tudta, hogy ő volt a mai nap igazi hőse, ő tette lehetővé, hogy felnyíljon mindenki szeme. Hogy nincs hatalom vér nélkül, nincs erő harag nélkül. Ő nem szerette a vért, a haragot, de a hatalmat sem. Egész egyszerűen ő csak a családját szerette. És békességet akart, hogy ez a bolygó végre arról szóljon, milyen remek élőlények népesítik be, kik nem egymás igába hajtásával, hanem saját fajtájuk fennmaradásával törődik. Tudta, hosszú lesz az út, melyet be kell járniuk. Nagyon hosszú. De rengeteg az idő is, mely előttük áll. Végtelen. Még tizenötmilliárd évig fog a Nap energiát és meleget adni nekik. A vizek most tiszták, az erdők zöldellnek. A szörnyű háború okozta károk elmúltak, begyógyultak a bolygó éktelen és borzalmas sebei. Ötszáztizenhat évig tartott a gyógyulás. És most jól van, nagyon jól. Üdén, felfrissülve, tettre készen várja a lakóit, hogy kezdjenek valamit végre magukkal. Úgyhogy holnap leülök és elmélkedem, mi legyen majd - mondta magának és párjának. Csak annyit tudott, hogy ideje bőségesen lesz. Várni fog türelmesen, hogy a gondolatok szépen, sorban megszülessenek, hogy elvethesse az új értelmet. Nem fog kapkodni, senki nem sietteti. A Mindenekfelett Álló főleg.
Tizenötmilliárd év felfoghatatlanul sok idő! És ha egyedül nem megy, majd jön valaki, legalábbis remélte, aki segíteni fog! Addig meg majd csak kigondol valamit.




Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5302
Időpont: 2009-08-10 15:48:52

folyt.:
A teremtés mítosz és a Mindenekfelett Álló szerepköre kilóg szerintem a történetből. Nem kerül egységbe az, inkább humoros történet, egyéb részeivel.
Mindenesetre szép munka volt megírni és kidolgozni aprólékosan az igen cselekményes sztorit.
Judit
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5302
Időpont: 2009-08-10 15:36:43

Kedves István! Jó régen feltetted már ezt az írásod, és megdöbbenve látom, hogy még nem szólt hozzá senki. Gondolom a hosszúsága is visszariasztott már néhány érdeklődőt, mert érdekes módon: írni szeretnek, olvasni meg nem annyira... Ki érti ezt?
Én már az elején sejtettem, hogy állatok az állatkert dolgozói és emberek az állatkert lakói. Picit zavaró volt, hogy mi is volt a postán érkezett nagy borítékban, amikor az Állatkerti Vigasságot ők maguk rendezték már évek óta. Az sem világos, hogy mivel az állatok a látogatók, minek nekik a lángos és a palacsinta, a cukorka még csak-csak rendben van, bár a történet végét figyelembe véve nincsen aki gyártsa :) Az emberek bemutatása az írásod legjobban sikerült része. Az állatok el embertelenedése már nem sikerült annyira jól. Kicsit kevés a motiváció a történetben a viziló gyilkossá válásához és az emberek szabadon engedéséhez.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) A lovag című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A vesszőfotel című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (5) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (5) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Az aranyhajú dadus néni című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (4.) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Anyák napja a Bummbele családban című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (3.) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (2.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 1. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Papírképek című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Az aranyhajú dadus néni címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Talán egy fának... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A vesszőfotel című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Tükröm volt... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Papírképek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A vesszőfotel című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tükröm volt... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Találkozások című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Anyák napja a Bummbele családban címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)