Egy hétre rá megvették a kenut. Az öreg, tíz éves UL-s Zsigulival mentek érte, a Baross-téri felüljáró alatt kaptak parkolóhelyet, a Sportbolttal szemben. Az üzlet 6-ig volt nyitva, ők azonban már negyed 6-kor ott voltak. Kiderült, a piros színűből csak egy darab van, nagyon örültek neki, mert éppen pirosat akartak. Négy szép, sárgára lakkozott lapát járt hozzá és egy plusz kivehető, betehető pótülőke a fix padok mellé. Olyan jó, új festékszaga volt, hogy a gyerekek majd' elájultak az izgalomtól.
-Érzed ezt? - nyújtogatta a nyakát Tilda az állványon álló kenu felé.
-Naná! -lelkesedett az öccse, lábujjhegyen szimatolva. -Valami isteni. Tök új!
Az eladó, magas, barna-köpenyes fiatalember segített kicipelni, és felrakni a tetőcsomagtartóra. Gumipókokkal rögzítették, aztán beültek a kocsiba és vitték haza boldogan. Lakásukhoz tartozott egy alagsori tároló-hely, a kenu pont befért oda. Svéder tudta, mert előzőleg lemérte. Az orrát elől ő fogta, hátul pedig, az erős felizgultságban leledző Izabella és a két nagyobb gyerek. Ahogy cipekedtek, Jánosi bácsival találkoztak a negyedikről. A ház sok száz lakója persze vadidegen volt egymás számára, pont úgy, mint a méhek a méh-kaptárban, vagy a hangyák a hangyabolyban, ámde Svéder és Jánosi teljesen véletlenül, egy régi, kellemetlen, "hová kell tenni a szemetes-kukát" vitából kifolyólag, amely miatt szerencsétlen módon összekülönböztek, ismerték egymást.
-Hát ez meg micsoda? -nézett nagyot az öregúr, és csodálkozásában feje búbjára tolta a pápaszemét. -Csak nem egy csónak?
-De, bizony - nyögött Svéder izzadva, cipekedéstől vörös fejjel. - Vigyázzatok lépcső! -figyelmeztette a családját.
-Csak nem a Dunán akar maga csónakázgatni?
-Csak de!
Svéder kelletlenül válaszolgatott, nem alkalmas társalogni cipekedés közben, ezt a szomszéd is tudhatná.
-A gyerekekkel?
-Ja.
-De az nagyon veszélyes, ember! És ha beleesnek és megfullad valamelyik?
-Nem fognak beleesni!
-Miért ne? Felfordulhat ez a vacak! Hány ilyen esetet látunk a TV-ben!
Svéder erre nem reflektált, Izabella azonban igen.
-Ne üsse bele az orrát! Mindannyian tudunk úszni és van mentőmellényünk.
Füllentett, nem volt mentőmellényük! 3 mentőmellény a három gyereknek plusz 3 ezer forintjukba került volna. Mire hozzájutunk, hogy evezni menjünk - gondolta - akkorra lesz. Még úgy sincs jó idő, majd a májusi fizetésből veszünk legalább hármat. Addig hadd pihenjen a kenu is egy kicsikét, hadd szokja meg, hogy mostantól őkelme bizony a Svéder családhoz tartozik.

Úgy alakult azonban, hogy a sok kiadás miatt - májusban még a megemelt fűtés-számlát kellett fizetni, és a villanyszámla is elég magas volt - nem tellett mentőmellényre. Svéder nem csinált ebből problémát.
-Majd kérünk kinn az üdülőben a gondnoktól - bíztatta a többieket, miközben kifelé autókáztak a jegenyefák által szegélyezett Szentendrei úton a Római part felé. Ekkor már hó közepe volt és korán jött nyári meleg köszöntött az országra.
Bede Gábor, a gondnok csak egyetlen egy gyermek-mentőmellényt tudott adni, egy kisméretűt, Erzsike számára.
-Nincs több- szabadkozott széttárt karral. -Elvitték. Miért nem telefonáltak, hogy tegyek félre maguknak?
A családfő döntött.
-Nem baj, Tilda és Bálint jól úsznak, és mi is jól úszunk, Izabella is és én is. Erzsikét meg majdcsak kihúzzuk, ha véletlenül beleesik. Mi bajunk lehet? Induljunk!

Lecipelték a kenut a sólyán a csónakházhoz tartozó stégre. A far-részbe bepakolták a hűtőtáskát, a ruhás-zsákot, és a vízzel teli agyagkorsót, s középre, az ülések alá a lapátokat. Egy ott napozó sporttárs segítségével Svéder ügyesen vízre tette. Leguggolt, megfogta a szélét, és tartotta, míg a család be nem szállt. A két felnőtt a hátsó ülésre telepedett egymás mellé, Tilda és Bálint előre. Erzsike a csónak orrában foglalt helyet piros mellénykéjében.
-Most vigyázz- vezényelt Svéder Rezső, s ellökte a kenut. -Egy-kettő, egy kettő, ne kalimpálj, egyszerre gyerekek. -A sodrás elkapta őket, a kenu orra kezdett kifordulni.
-Csak a jobboldal húz! -kiáltotta. -Mert kifordít a víz! Erősebben, egy-kettő, húzzad!
Teljes erejével evezett ő is, és Bálint is a hajó jobb oldalán, sikerült is visszafordulniuk a part felé, ámde most meg túlfordulva majdnem nekimentek a következő csónakház stégjének. Rezső apuka kezdett rájönni, nem olyan egyszerű tudomány a vízi-jártassági tudomány, mint ahogy azt az ember a partról elképzeli.
-Menjünk beljebb a Duna közepe fele! - rikkantotta Bálint - ott nincs ennyi akadály! Éppen csak sikerült elkerülni, hogy egy másik csónaknak ütközzenek.
-Nem mehetünk beljebb féleszű - kiáltott rá az apja - mennél beljebb megyünk, annál nagyobb a sodrás, muszáj a part mellett maradnunk!
És tényleg látták, hogy mások is, a felfelé igyekvők, mind a part közelében iparkodnak, -csak azok hajókáztak bent a Duna közepén, akik velük szemben lefelé, az Összekötő híd irányába ereszkedtek a sodrással. Nagy volt a nyüzsgés a vízen, kajakok, kenuk, evezős-csónakok vették körül őket, mindenki gyorsabb és ügyesebb volt náluk, mindenki lehagyta őket.

Lassan azért kezdtek belejönni. Rájöttek néhány dologra, arra például, hogy az evezőnek csak a tollát szabad a vízbe dugni, mert, ha a nyele is belemerül, akkor fárasztóbb a húzás, s kevésbé hatékony, vagy arra, hogy a stégeket, kiszögeléseket igyekezzenek időben megkezdett, széles, nagy íven kikerülni, a hirtelen, gyors irányváltoztatás ugyanis lefékezi a csónakot, ami ekkor szinte megáll a rohanó áradatban.
Elevickéltek nagy keservesen a Duna Kioszk előtt. A parton egymás mellett voltak a stégek. Mire a Chinoin előtt lévő, a folyóba mélyen benyúló földnyelvhez értek, már egészen jól ment az evezés. Már nem kalimpáltak össze-vissza, majdnem egy-ütemben húztak, s a családfő utasítására szépen kerülgették az akadályokat. Ott azonban meglepő dolog történt. A part mellől közelítették meg a kiszögellést, de óvatlanul túl közel jutottak hozzá, túl későn kezdték el a kitérő manővert. Már talán csak húsz-huszonöt méter volt hátra, amikor végül élesen jobbra kanyarodtak. Meredek szögben próbáltak ráközelíteni a spiccre, nem figyeltek fel arra, hogy a többi csónak kívül, nagy íven kerül. Rezső még le is sajnálta az oktondiakat, akik ott küszködtek a sodrásban. -Micsoda ökrök - morogta megvetően. -Ennyit se tudnak! -Amikor azonban elérték a földnyelv külső szélét, ahol a lapos kövek mellett zúgva, habot vetve ömlik át a folyó, az ár váratlanul oldalba kapta csónakjukat, s őrült erővel sodorta befelé. Vitte a sodrás a kenut, oly könnyedén, mint a szél a falevelet.
-Jobb, csak a jobb! - kiabált Svéder Rezső, s teljes erővel lapátolt. Mindhiába, a víz ragadta őket egyre beljebb, - egyre távolabbra kerültek a parttól.
-Húzd, húzzad!
Lihegtek, izzadtak, alig bírták erővel. Kinézve a partra, úgy tűnt, hajójuk szinte egyhelyben áll, bár teljes erővel eveznek, - míg körülöttük robajlott, tajtékzott, fortyogott a Duna!
-Jobb, csak a jobb húz! Mindent bele! Húzzad Bálint!
Jó időbe telt, míg emberfeletti erőfeszítés árán túljutottak azon a részen. Ott aztán, csendesebb szakaszon pilinckázva, átizzadt testel, lihegve, kifulladva kikötöttek. Alig jöttek fél km-t a csónakháztól, s erejüknek máris a végére jutottak.

-Phí - lihegett Svéder - ez kemény volt! -Le kell, hogy vetkőzzek!
Letolta a mackónadrágot, lehúzta magáról az átizzadt felsőt. Komikus látványt nyújtott fecskében, nagy, szőrös, kidagadó hasával, hófehér testével. Begázolt térdig a folyóba, lehajolt magára lötykölte a vizet, a hátára, a vállára. A háta is szőrös volt, a válla is szőrös volt. Izabella követte példáját, ő is nekivetkezett. Idomai kidagadtak a fekete, kétrészes fürdőruhából, olyan volt, mint egy fehérbálna bikiniben!
Erzsike sírni kezdett, hogy éhes, adjanak neki enni.
-Itt az idő - hogy megreggelizzünk - jelentette ki a családfő - elvégre elmúlt kilenc. Igaza van a gyereknek.
Ettek, ittak, meghúzták a korsót, melyben friss, hideg volt a víz.
Na, a korsóról szólni kell néhány szót, mert a ma embere már nem ismeri. 1988-ban sem használtak már sokan ilyet, jobbára csak a régi vadevezősök. Agyagból készült, amit kemencében kiégettek. Volt füle, szája, csöcse. Igen, csöcse: a fülén egy női mellbimbóra emlékeztető kitüremkedés, lyukkal a közepén, ezen keresztül lehetett vizet szivornyázni. Mivel a fala porózus volt, a benne tárolt víz párologott, ezért üdítően hűs maradt a legnagyobb melegben is.

Tanakodtak, mit tegyenek. A hely, ahol voltak nagyszerűnek látszott, kicsit feljebb a sétány és a kavicsos part között a ferde rézsün bokrok, fák nőttek, melyek árnyékába be lehetett húzódni a nap heve elől. Ártéri erdőnek nevezik az ilyesmit, már ahol erdőt képez, ezen a részen azonban csak egy keskeny, üde, zöld sáv volt, kellemes látvány az ember szemének. Lenn a folyón tengernyi látnivaló vonzotta a tekintetet, felfelé igyekvő csónakok sokasága, sebes futású, repedt hangon cikkázó motorcsónakok, egy-egy hófehér testű vízibusz, s messze benn a közepén méltóságteljes lassúsággal haladó, a távolság miatt koromfeketének tűnő uszály. Egyszerre csak feltűnt Pest felől a szárnyashajó. Sodorvonala kirajzolta futásának elegáns, hosszú ívét amerre elrobogott. Fönn a parton, a sétányon túl üdülők és csónakházak egymás mellett hosszú sorban, modernek sok emeletesek és régiek, alacsonyak favázasok. Égre törő magas jegenyefák a kerítések mentén és terebélyes lombú, fehér törzsű platánok a kertekben.
A csónakházakhoz tartozó sólyákon, ezek 2.5-3.0 m széles beton lejárók, és a sétánytól a folyó széléig vezetnek, fiúk és lányok karcsú testű evezős csónakokat toltak le kétkerekű, fémvázas kocsikon a stégekre. Nem messze Svéderéktől egy család a kutyusát fürdette, a bohém, barna kis állat boldogan rohangált bele a vízbe a bedobott bot után, ügyes mozdulattal elkapta, s már kapálózott kifelé, mókásan oldalazva a sodrásban. Színes tarka nyári forgatag, amerre néz az ember: amott meztelen barna gyerekek egy iszapos részen várat építenek, kicsit távolabb fiúk, lányok úszkálnak, pancsolnak, locsolják egymásra a vizet.

A szülők szívesen maradtak volna itt, ezen a részen. Végül tényleg egy kellemes hely volt! Tilda, és Bálint azonban mindenképpen menni akartak, a gépszíj elkapta őket, csak tovább, egyre tovább felfele, megnézni mi van még arra? A nagy felfedezők, egy Vasco de Gama, egy Francis Drake, egy SireWalter Raleigh, egy Wiliam Baffin ismerték ezt az érést.
Svéder nagy morogva engedett. Megivott egy üveg hideg sört a hűtőtáskából, s ettől erőre kapott.
-Nem bánom, menjünk akkor!
Beszálltak, elindultak. Erzsike boldog volt, ő akart a legjobban menni, hóna alá csapta a kis sárga, műanyag kacsáját, s befeküdt a kenu orrába.
Elhaladtak a Biztosító, a Pénzverde, és a Tungsram stégje mellett. Hőség volt, a Nap égette a fejüket, a meztelen bőrüket. Pünkösdfürdő hajóállomásához érve észrevették: éppen készül beállni a vízibusz. Túl nagyot kellett volna kerülni az erős sodrásban.
-Menjünk át a szigetoldalra - indítványozta a családfő - nézzétek, a többi csónak is ezt teszi!
Az elhaladó hajó sodorvonala mögött ferdén átvágva, megkezdték az átkelést. Na, ez volt ám csak a kaland! Most újra átélték az élményt, amit már lenn a Chinoin előtti földnyelvnél megtapasztaltak: teljes erőből eveztek, mégis a parthoz képest hátrafelé mentek! Úszott hátra minden, a hajóállomás a hajóval, a stégek, az üdülők, a jegenyefák.
-Olyan ez, mintha egy lefelé haladó liftben felfelé másznál a létrán! -kiáltotta Tilda. -Felérsz a létra tetejére, közben pedig, a lift leér veled a földszintre.
-Tényleg? -gúnyolódott a nagyeszű öccse. - Ha nem mondtad volna, hülyén halok meg!
-Odafigyelj inkább - figyelmeztette az apja. -Itt úszik mellettünk egy korhadt fatörzs, bele ne vágd a lapátodat!

Átértek a Szentendrei sziget partja mellé, annak vonalát követték. Öblök és benyúló földnyelvek váltakoztak, vízbe dőlt fatörzseket kellett kerülgetniük. A part olyan volt, mint egy ősvadon, áthatolhatatlan dzsungel borította. Egy vastag, leszakadt, félig víz alá merült ágon még zöldek voltak a levelek, s a fonnyadt, zöld lombsátor alól, amikor odaértek, vadkacsa család bújt elő. Sebesen tempóztak, elől az anyuka, mögötte a kiskacsák.
-Jaj, de szépek! - lelkesedett Erzsike - nézzétek a tollukat! Kék, sárga, piros, zöld! Fogjunk ki egyet, s vigyük haza!
Igazi szép, kora-nyári nap volt az a nap, semmiféle veszély nem leselkedett rájuk, minden kellemes és jó volt! Ha valaki azt merészelte volna mondani, még ma baj éri őket, egyszerűen a szeme közé nevetnek!