November elsején, Mindenszentek napján az ősi hitvilág szerint megnyílnak az ég kapui, és özönlik rajta át a múlt. Ezen a napon tolakodnak vissza az eltávozottak árnyai.
A múlttal az a baj, hogy el nem múlik. Nem hagyjuk. Hurcoljuk magunkban, dédelgetjük, nem engedjük elenyészni. Jelenné válik, és rátelepszik az életünkre. Most néhány napra talán mindenki ezt éli meg.
November másodika halottaink emléknapja.
Jönnek sorban: családtagok, közeli rokonok, barátok, ismerősök, ismeretlenek. Letelepszenek az emlékkoszorú egy-egy virágára, levelére, ágára, fellobbantják a gyertyák lángját. Mind itt vannak.
Dédanyám, anyai nagyapám anyja, a rettenetesen kövér asszony, akit egyik tanyából a másikba cipeltek a gyerekei. Néha láttuk, mikor bepillantottunk a sötét, dohos szoba dunyhával takart ágyára, ahol feküdt mozdulatlanul naphosszat, mert már felülni sem tudott. A titokzatos asszony, akiről mi nem sokat tudtunk.
Dédnagyapám, anyai nagymamám apja, a kilencvenöt évet megélt szikár harangozó, akitől megtanultuk: a cukrot nem szétrágni kell, hanem lassan szopogatni, élvezni minél tovább az édességét. Rövid ideig ő vigyázott ránk, míg a többi felnőtt a munkáját végezte, s nekem akkor úgy tűnt, egy közülünk, a hét dédunoka közül. Bármit játszottunk, ő ott volt, és mellette eszünkbe se jutott rosszalkodni. Nyugodt bölcsessége, és körülötte az állandó napsütés maradt meg emlékeimben.
Apai nagyapám, aki a lábfejére állított, úgy hintáztatott bennünket, és váratlan mozdulattal hátradobott a dunyhás ágyba. Ezen mi apróságok, visongva nevettünk, és nem tudtunk betelni a játékkal. Egyik éjjel nem jutott többé elegendő levegő a tüdejébe.
Anyai nagyapám, a messzi földön ismert Nagybajszú Vőfély Misa Bácsi, a homoki lakodalmak megbecsült ceremónia mestere. Akit rajongva szerettem, aki a mai napig meghatározza a férfiideálomat. Ő mutatta meg a csillagokat az égen, ő tanított kosarat kötni. Aki megjárta a háború poklát, és német fogság után hazatérve próbálta tovább folytatni a gazdálkodást a tanyán. Ám a téesz magának követelte az ő jussát is, és a rendszerrel nem volt módja szembeszállni. Büszke, egyenes hátú ember, aki önmagát emésztette el, csak a májrák tudta legyőzni.
Apai nagyanyám, aki szült tizenhárom gyereket, és tizenkettőt fel is nevelt. Akit átugrani könnyebb lett volna, mint kikerülni, mert amilyen pici volt, épp olyan kövér is, és akinek a hangját piacos napokon hallhatta az egész falu, mert szókimondó véleményét egy pillanatig se titkolta el. Kilencvenkét évesen köszönt el, miután három hónapig szívószálon csak bort iszogatott, és kinevette a világot. Temetésén a falunyi embertömeg mind rokon volt.
Anyósom, a világ legjobb anyósa, a szép, alabástrom arcú, nagy termetű és uralkodói természetű anyakirálynő, akit soha nem vakított el a fia iránti szeretete, aki a második anyám lett. Ő segített rajtam, mikor az édesnek eszébe sem jutott.
A férjem, akinek baja volt a szeretettel, és ezt nagyon a szívére vette. Tizennégy év és három infarktus után nem tudtam elköszönni tőle. Talán ezért jött vissza hozzám többször a halála után. Tőle tudom, hogy a test bomlása után még nincs vége a létezésnek. Míg élt, ő sem hitt ebben. Mondta, hogy "ahol most vagyok, ott nekem nagyon jó", és áradt belőle a hatalmas szeretet. Később az életemet mentette meg. Míg egy álmomban végleg elbúcsúzott tőlem, és én elengedtem, örökre. A negyvennegyedik születésnapján a sírja mellett álltam a jeges januári szélben.
Az ezerkilencszázkilencvenkilences napfogyatkozás előtti órákban temettük az anyai nagymamámat. Piciny és vékony termetében hatalmas erő és munkabírás lakozott, és kivétel nélkül mindenkinek csak a jóságát, a szeretetét adta, osztogatta pazarlóan. Azóta se találkoztam nála önzetlenebb emberrel.
Jönnek tovább: a férjem öccse, nővére és végül az apósom. A magas, vékony ember, a nagy horgász, a boncmester, aki után Szegeden több szobányi emberi preparátum maradt. Háta mögött hagyta a világot, miután eltemette az egész családját. Már nem volt miért tovább élnie.
Az öcsémnek az élet megemészthetetlennek bizonyult. Menekült volna innen, de a nagyvilág visszaküldte a Pannon-tenger félsivatagos vidékére. Fiatalon már küzdött a daganattal, és veszített.
A sorban a tizenharmadik az édesanyám. Halála pillanatában, december tizenharmadikán, pénteken, Luca-napján, jeges hideg lett a szobámban. Tudtam, hogy ő jött elköszönni. Pesten és Hollandiában az unokáinak a kabátgombjai abban a pillanatban repültek a földre, minden ok nélkül, látványosan, széles ívben. Mindenki jelet kapott tőle, és mindenki tudta, mit jelent az üzenet. A dédelgetett sérelmeit ő sem tudta elengedni, daganattá nőttek benne, és átvitték egy másik világba.
Jönnek még a kiskapukon az elhunyt szerelmeim. Itt hagytak. Maguk helyett csak a barátságuk emléke maradt. Egyik se lett a társam.
Jönnek a régi kollégák, és az idősek otthonának lakói, akik belopták magukat a szívembe. Hetente álltam a temetőben egy koporsó mellett, és néha már előre megéreztem a távozásukat.
Életem bő fél évszázada alatt többet temettem, többet búcsúztam, mint jólesett volna. Barátkoztam a halál tényével, megtanultam elfogadni, elengedni a múltat, de megérteni a maga valóságában az ember elmúlását nem sikerült.
Hurcolom, cipelem őket ma is magamban. Mindenki szentté válik abban a nagy pillanatban az ősi hit szerint, és a szenteket tisztelni kell. Ők már tudják, amit én még nem. Várnak majd rám, de addig még sok itt a dolgom.
Legfőképp gyertyát gyújtani az emlékükre.