Nem bírom már!
Csak tudnám, hogy
miért fáj annyira?
Keserű a szám íze,
hol ide, hol oda ülök le,
karom erőtlen hull ölembe,
felállva bolyongok tovább.

Bolyongok a lakásba,
szinte már szédülök,
percről-percre öregszem,
fordulok-térülök,
ki-be a szobámból,
láthatón vénülök.

Szülő nő vajúdik így,
gyermekét várva,
kínok-kínját
állva - élve át,
előbb sóhajait,
nyeli el szobája,
majd sikolyát.

Beteged vagyok én,
halva szülök én,
sötét gondolatokat,
kőkripta tetején.

Hiába gyászolom meg,
temetem el szerelmemet,
ha utána tíz körömmel,
kaparom ki gyermekemet,
a fekete föld alól.

Ha ezt így folytatom,
vissza nem kaphatom,
szaros kis életemet.

Ha egyszer megtudod,
milyen csúf vége volt,
szeretődnek,
a szíved megszakad,
bánatod benn akad,
kebeledbe.

A világ engemet,
egyszer majd elfeled,
földdel majd eltemet,
kacsintva, kinevetve.