történet -történések még további apró, fontos dolgokról - veszedelmes viszonyok, fagylaltozás, testbeszéd, no meg, némi Időjáték- unalmas fejezet

- Unod?
- Én unom már nagyon.
- "Tudod, eleinte szórakoztatott, de már idegesít."
- "Ne zavarjon, ő már csak ilyen. Tudod, van aki "oktatja", meg tudod, van, aki csinálja."
- "Figyi! Délután feljöhetnék?" - erre gondolt akkor, de, ahogy összeakadt a tekintetük, gondolatát azonnal megbánta. Csak nem értette meg ezt is tán? Á, kizárt dolog. De az asszony szeme meg hirtelen villámokat szórt (micsoda arcátlanság!), aztán picit elmosolyodott, és megigazította a haját. Eddig tartott közöttük a testbeszéd.

***

Csak, mielőtt valaki arra gondolna, hogy hősünk különb lenne bárkinél, ki kell ábrándítanom maradék, kedves olvasókat. Mert semmivel se különb, mondhatni inkább, alávalóbb volt mindegyüknél. Úgyhogy, csak semmi részvét, csak semmi sajnálat! Soha senkinek, semmiért!

***

Tulajdonképp kezdte őt érdekelni, mit olvashat az asszony, kezdte őt érdekelni nagyon, akaratlanul is figyelmes lett annak hirtelen érzelemváltásaira: volt úgy: mosolygott, nevetett, aztán hirtelen elérzékenyült. Akkor ő kicsit (valójában nagyon) elszégyellte magát, úgy érezte, tapintatlanság ez részéről. Nagyon nagy tapintatlanság, magyarán mondva: szemétség. Tulajdonképp nem is az asszony érdekelte, hanem a könyv. (Csak hát - magának se merte bevallani még.) Elszégyellte magát, elkapta tekintetét, de szerencséje lett, nagy szerencséje, az asszony hirtelen felállt, valamiért bement az épületbe, akkor ő meg pofátlanul odasétált, el tudta olvasni a könyv borítóját: Veszedelmes viszonyok. Pár napja történt csak.

***

- Kérem, mondja meg, lehetne itt egy jó kávét inni? Tudja olyat, ami átmelegít, és olyan, mintha sietve bújó, aztán tovasiető szeretőm főzte volna, olyan esős-esernyős hétköznapokon?
- Sokan dicsérték már a nálam főzött kávét - az asszony elmosolyodott.

Esteledett, délután elmosott mindent a zabolátlan, hirtelen érkezette nyárvégi zivatar - jött villámlással, viharos széllel.

- Nem ülne ide az asztalhoz? Hiszen nincs más vendég, lehet, senki se jön ma már.
- Nem tudom, mit szólna a tulajdonos. Épp elég baj, hogy nyakamon marad a rengeteg fagylalt. Ki számított ilyen időre?
- Tudja mit, meghívom. Mentsük, ami menthető.

Kanalazták a fagylaltot, halkan beszélgettek. Aztán hallgatták, ahogy újra elered az eső. Hallgatták, ahogy a palatetőn dobol az eső. Csak hát a fagylalt záróráig se fogyott el, kénytelen volt ott maradni éjszakára... "Mindenki kávézója + főzött fagylalt!"

***

Amúgy, férj meg csak folytatta: mondta még többek közt még: rengeteg itt a lehetőség, többek közt felhívta figyelmét a presszós lány alig leplezett kebleire, és még mondta, hamarosan vége a nyárnak, hűvösek, olyan fázósak lesznek az elhagyott padok, kapualjak, a kocsik hátsó ülésén se lesz már olyan jó. Szóval, mondta, egyre mondogatta csak, ki kell használnia a lehetőségeket, akár egyéjszakásakat is, akkor akár jó is lehet, aztán sürgősen felejthető... És, milyen körültekintő voltál, kedves öcsém - mert már kedves öcsémnek szólította őt már - hogy kétágyas szobát vettél ki!

***

A vihar napján, délután találkoztak a városka "központjában". Az asszony képeslapokat válogatott. Neki, aznap nem volt kedve olvasni, szomorú részhez ért a könyvbe éppen, ugyancsak felbosszantotta ez, gondolta: "miért is nem tud ma már senki normális dolgokról írni, meg kigondolta, "cenzúrázni" fogja a könyvet, tán így kéne tenni eztán minden könyvvel, kitépni a szomorú lapokat, vagy színes filctollal megjelölni a tetsző sorokat, oldalakat, ki tudja, ezt a módszert lehetne tán az életre is szabadalmaztatni, nem venni tudomást a bántásokról, kudarcokról, a csalódásokról, az "esős-esernyős" szürke hétköznapokról, kivéve persze a fázós, őszi szomorkás összebújásokat, ezeket azért filctollal kéne megjelölni, mindenképp. Jutott eszébe: mi lenne, ha a vele történt, kevésbé "fontos dolgokat" is kisatírozná?
Meleg volt ugyan, mégis elkószált, bejutott a központig: strandlabdák, fürdőruhák, gumicsónakok, sportszerek, "I love Balaton" feliratú pólók, törölközők, újságok, napszítta könyvek, stb. stb. Pillantását megragadta egy törölköző, a tó látképét két női mell formájú hegy tette teljessé, köztük a lebukásra készülő nappal. De, mindenképp praktikus, sok benne a sötét szín, nem kell gyakran cserélni, ha piszkos, ha mocskos lenne, akár.) Előzőleg jól megnézte magának a képeslapokat válogató asszonyt, megállapította, nagyon jó alakú, a haja is szép. Mit szép, gyönyörű! Aztán az asszony fizetett, megfordult, és ő felismerte benne asztaltársát. És zavartan elkapta pillantását a naplementés törölközőről, de tudta, késő, már.
- Tetszik? - mintha ezt kérdezte volna az asszony pillantása, és mosolygott.
- Na ja - ő meg - mit is tehetett volna, csak így "válaszolt", - fura fintort vágva, volt csupán amolyan testbeszéd.

Az asszony tovább indult az állomás felé, ő meg úgy döntött, vesz ő is néhány képeslapot. Nem mintha egyáltalán szándékába lett volna megírni őket. Rég letett már erről, ismerte magát jól. A lapokat szokás szerint megvette, jó időbe, minden nyaraláskor, aztán megírásukat az utolsó napra hagyta. Akkor meg úgy döntött: minek? Minek is már? Előbb hazaérek, minthogy kikézbesítenék őket. Így aztán rengeteg megíratlan képeslapja volt már, és most a gyűjteményét kívánta tovább szaporítani.
- Mondja kérem, tudna adni pár olyan kopott, napszítta lapot?
- Kereshetek uram - a képeslap árus kotorászott, maradt neki bőven az előző szezonokból. Adhatom olcsóbban is.
- Köszönöm, nem kell. Számítsa csak rendes áron - nagyon megörült a kifakult, több éves lapoknak.
- Bélyeg?
- Á, nem kérek, köszönöm.

Ő is elsétált az állomás felé. Mindig szeretett az állomásokon, valahogy akkor sose unatkozott. Szerette nézni az utasokat: a felszállókat, a leszállókat, a várakozókat, a sietőket, a látszólag ráérősen lézengőket, a céljaik felé elszántan törtetőket; próbálta kitalálni úti céljukat, kikutatni, kifürkészni örömük, szomorúságuk, bánatuk okát. Szórakoztatták az utasokról kitalált történetei.
És felfigyelt az asszonyra, aki a peronon állva láthatóan várt valakit. Aztán befutott a valahonnan érkező, valahová továbbinduló vonat, ő meg a leszálló utasok között figyelmes lett egy férfira, az az asszonyhoz futott, átkarolták egymást, a pillanat tört részéig tartott az egész - annyira kevés volt, tarthatott volna emberöltőig, akkor is kevés lett volna, érezte, átérezte ezt, tudta, annyira tudta milyen ez az érzés - a férfi magyarázni kezdett, hevesen, egyre hevesebben gesztikulált, az asszony meg ingatta a fejét, egyre határozottabban, lehet egyre szomorúbban, megszólalt a forgalmista sípja, mindenki le, meg majd mindenki felszállt már, aki csak akart, elszakadtak, a férfi felugrott a ki tudja hová induló vonatra, a lépcsőről még visszaintett, az asszony meg hosszasan nézett a ki tudja, honnan induló, és ki tudja, milyen célállomás felé döcögő vonat után... Gondolta csak: az a valaki "nagyon lekéste azt a vonatot".

Szégyenlősen elkapta tekintetét, restellte, hogy meglátott valami olyasmit, ami nem rá tartozik. Mert nem akarta meglátni. Nem akart leskelődni. Mintha csak tegnap lett volna, hogy eleredt akkor a zápor, behúzódtak az állomásra, sokan voltak a zápormenekülők, ők is köztük álltak, lopva mert csak a mellette álló asszonyra pillantani, de jól, az összeszorítja a száját, nem akar sírni. Az asszony szerencséjére az esőcseppek elálcázhatták könnyeit, ha voltak könnyei, egyáltalán...
A vihar olyan gyorsan tűnt, ahogy érkezett, keresett új helyet, ahol kitombolhatja magát. Az eső végigverte ugyan az állomás tetejét, felpattogzott buboréksebeket ejtett a gyorsan összegyűlt pocsolyákon, de a vihar tűntével, a gyerekek már élvezettel trappoltak beléjük - sárosak lettek a nyaralás utolsó fehér zoknijai is - nem törődve a szülői fenyegetésekkel, meg is lett a foganatja: a sokuk által kántálva kunyerált fagylalt helyett, mi tagadás néhány esetben egy-egy pofon is elcsattant... De mi volt egy - egy vékonyka legyintés fájdalma az elmaradt fagyizás miatt érzett csalódottsághoz képest! Csak csupa szepegés, hüppögés. Aztán az anyukák próbálták tompítani a tragédiát: "Nézzétek! Szivárvány! Ott... És apukátok majd elmagyarázza a jelenség okát." (Hm. Ez valami fénytörés, fényfelbontás-szerű izé. Tudjátok, úgyse értenétek meg. Menjünk inkább fagyizni, én meg iszok egy sört.)
Szétszéledt az eső elől összemenekült a kényszerből összeverődött társaság. Neki is nagyon kedve lett volna hazamenni már. Átázott, átfázott nagyon. Látta az asszony is hazafelé indul. De nem akart arra indulni. Mert akkor óhatatlanul egyfelé vezetett volna az útjuk, szóba kellett volna elegyedniük, nem siethetett volna el szó nélkül mellette, elvégre mégis csak asztaltársak, egyrészt szerette volna, szerette volna nagyon a beszélgetést, de nem akarta az asszonyt megzavarni gondolataiban. Gondolta (és ezt jól is érezte) nem épp ő hiányzik most neki. (Mindegy, talán majd legközelebb.)
Ellenkező irányba indult inkább. Kávézóra bukkant: "Mindenki kávézója + főzött fagylalt!" A párasztalos kicsi kerthelyiségben pocsolyák takarták a minden nap gondosan felgereblyézett gyöngykavicsot. És az a kávé valóban jó volt.