HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1832

Írás összesen: 45800

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2018-01-07 18:43:13

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2017-01-25

Tánc a pókháló körül

‒ Siess, siess, siess! Jaj, a csudába! Hát, miért nem figyeltél jobban! Nem láttad, hogy ott van már mögötted?! Ah...
A kisfiú bosszúsan szemlélte az előtte elterülő, illatos virágokkal teli, zöld mezőnek azt a kis szeletét, ahol épp nagyon izgalmas események zajlottak. A pici világ elevenen lüktetett, egyesek fontos munkájukat végezték szorgosan, mások a zsákmányukra lestek konok érzéketlenséggel. S tudható, hogy az érzéketlenség még a gonoszságnál is sokkal rosszabb.
A kisfiúban azonban még csak a jó és a rossz képe vibrált, egymás tisztán elhatárolható ellentéteiként. Aki nem bánt másokat, az jó. Aki pedig másokat bánt, az rossz. Ezek voltak az ő világát mozgató tiszta törvények legfontosabb alapkövei. Ennélfogva már a legkevésbé igazságtalannak tűnő megmozdulás láttán is kijött a sodrából, de ha minden békésen zajlott, akkor angyali nyugalommal szemlélte kicsiny világát, rózsás arcocskáját két pici öklére támasztva.
Most épp égbekiáltó igazságtalanság történt! A szorgos méhecske rossz útvonalat választott, túl közel került a nagy keresztes pók hálójához, aki éberen figyelt. A könnyelmű méhecske még azt az eszeveszett butaságot is elkövette, hogy egy olyan virág szirmán állt meg pihenni kicsit, amelyiknek szára a nagy kifeszített háló egyik póznájaként szolgált.
Amint leült a virágszirom szélére, a pókfonál azonnal továbbította a rezgéseket, s a nyolc gonosz szem élénken megvillant. A kisfiú nagyon izgatott lett. Az imént egy másik méhecske már beleesett ugyanebbe a csapdába! Most vajon megismétlődik a szörnyű tragédia?
‒ Indulj már! Indulj már! - bíztatta a kis szárnyas lényt. - Majd pihensz a kaptárban. Szedd már össze magad!
De hiába. A méhecske, mintha meg se hallotta volna az aggodalmas kiáltozást. A pók egyre közelebb került hozzá.
A kis szárnyas csak kicsiket tudott szökellni előre, a nagy keresztes azonban hatalmasakat ugrott. Valahogy így szolgáltatta a szerencse. Vagyis a méhecske esetében a szerencsétlenség. Vajon mi lesz ennek a hajszának a végkimenetele?
A kisfiú majd belevörösödött, hogy nem tehet semmit. Legszívesebben jól móresre tanította volna azt a csúnya nagy pókot. De a törvény az törvény; nem avatkozhat be senki. Tétlenül nézni azonban már alig bírta mindezt.
Végre a kis méhecske valahogy összeszedte magát, és sikerült egy nagyobb szökelléssel átröppennie egy szomszédos virágra. Itt még nem volt teljes biztonságban, hisz a félelmetes ragadozó ide is követhette, de a közvetlen veszélytől azért - ha csak rövid időre is - ezúttal megmenekült. Most kifújhatja és összeszedheti magát.
Erre a kisfiúnak is szüksége volt. Szinte kimerülten roskadt bele egy közeli karosszékbe, amely öregesen reccsent meg alatta. A gyermek a homlokát törölgette, mintha az gyöngyözne.
‒ Pfú! Kikészültem.
Ekkor egy éles hang tolakodott be a piciny világba, mit sem törődve az ott uralkodó, szépen elrendezett törvényekkel.
‒ Lacó! Hozzál nekem két vödör szenet, kisfiam! Egyikbe nagyot, másikba kicsit! Siess, mert leég a tűz!
A kisfiú leengedte karját a homloka elől, s fájón nézett a piciny világ felé, amitől most el kell szakadnia egy időre. A nagyobbik világ törvényei mindenre kiterjednek, azokkal dacolni nem lehet. És a törvény most azt a cikkelyt lobogtatta a kisfiú szemei elé, hogy nagymamának nem szabad emelnie. Hogy neki tíz évesen szabad-e, arra még nem talált paragrafust. De nem is kellett. Ő betartja a törvényt, segít, ahol tud. És ő bizony elbírja mind a két cinvödröt, még ha púposan meg van rakva szénnel, akkor is. Igaz, hogy olyankor össze is veri a nehéz vödrökkel mind a két lábát, és kék meg zöld lesz tőle, de hát a nagyi nem emelhet.

A hó ropogott a talpa alatt, a levegő friss volt, s ő nem fázott, hisz magára öltötte nagyapa pruszlikját, s kimelegedett a nagy munkában. Legalább annyira lelkesen végezte feladatát, akárcsak a kis méhecske, aki élete kockáztatása árán is begyűjtötte a nektárt, hogy a kaptárban finom mézet készítsenek belőle.
‒ Hé! Hó! - csapott a levegőbe.
Ha most itt teremne egy hatalmas éhes pók, aki fel akarná falni őt, hát annak bizony ő jól ellátná a baját! Igaz ugyan, hogy alig bírja még el nagyapa szívlapátját, de akkor is fölemelné, meglengetné, és jól elagyabugyálná vele azt a gonosz bestiát!
A pruszlik leért a hóba, úgy borult rá súlyoktól túlterhelt, megfeszült alakjára, mint egy hatalmas télikabát. Szent ereklye volt ez, csak ő vehette elő, csak ő ölthette azt magára. Mert az még nagyapáé volt. De szerette volna a prémes süveget is a fejére illeszteni, hogy még jobban hasonlíthasson kedves emlékű példaképére! De a süveg is nagy volt rá, s ha próbálkozott vele, folyton a szemére csúszott. Úgy meg, hát, mégsem lehet szenet birkózni...
Odabenn csak úgy duruzsolt a hatalmas sparhelt, s nagyi már szaggatta a nokedlit. A pörkölt félrehúzva rotyogott, biztató illatokkal lengve be a konyhát. A kisfiú bekínlódta a két teli vödröt; a verejtéktől rátapadt hátára a pólója. Na, ebből megint csak baj lesz. A nagyi kézzel mos, és haragszik érte, ha ő naponta elhasznál valamit. De talán nem veszi majd észre.
‒ Jaj, kisfiam! Miért hoztál ilyen sokat? Még megemeled magad, te gyerek - sopánkodott a nagymama, pedig a kisfiú jól tudta, a nagyi valójában örül, hogy most jó darabig megint nem lesz gondja a szénre.
‒ Ugyan, nagyi! - legyintett vidáman a kisfiú. - Nekem ez meg se kottyan. Én már férfi vagyok.
A nagyi még morgolódott valamit, de a gyermek azt már nem hallotta, mert rohant vissza a piciny réthez, hogy tovább szemlélhesse az ott történteket. Ám, amíg ő odakinn szorgalmasan dolgozott, addig a távollétében idebenn valami nagyon megváltozott. A piciny világba betolakodott valaki.
‒ Jaj, nagyi! Mit csináltál?!
A kis mező a virágokkal, pókhálóval, kaptárral, nem volt sehol. Se éhes pók, se szorgos méhek! Mi történt itt?!
‒ Kisfiam, mindjárt eszünk! Ne pakolj ki az asztalra!
A kisfiú lesújtottan állt a szoba közepén. Miért teszik ezt vele a felnőttek? Ő betartja a nagyobbik világ törvényeit. Az ő piciny világának törvényeit miért nem tiszteli senki? Miért van az, hogy amit ő épít, azt bárki kénye-kedve szerint lerombolhatja?
Elfacsarodott szívvel tipegett a sötét szekrény legalsó fiókjához. Ott volt mindenki, minden teremtménye. A "színek rétje" a sok-sok virággal, a "méhek birodalma", a "póktanya". De most ő nem tudja, ki hol állt, így nem lehet folytatni a dolgot...
Lehuppant a padlóra, s máris maszatos volt arcocskája a könnyektől. "Nem baj! - hüppögte magában. - Nem szólunk a nagyinak. Nem bosszanthatjuk fel a mi picike világunk picike dolgaival, mert a nagyinak már rossz a szíve". De akkor is... A felnőttek miért nem tudják tisztelni az ő picike törvényeit? Olyan nagy dolog lenne? Vagy annyira pici az a világ, hogy gyakorlatilag semmibe veszik? Pedig kérte, annyiszor kérte már, és olyan szépen, illedelmesen, hogy csak ezt az egyet ne bántsák. Ha zavar bárkit is, akkor majd ő elrakja, és majd előveszi akkor, amikor a nagyi alszik, vagy a szomszédban van. De ne fosszák meg a saját világa fölötti rendelkezés szent jogától!
Lenyelte könnyeit. Nem baj! Nem szólunk a nagyinak. Neki rossz a szíve.
Kihajtogatta a nagy rajzlapot, amit szemmel láthatóan a nagyi nem kezelt kellő óvatossággal. Több helyen megroggyantak a sarkai. A kisfiú könnyei csaknem útnak eredtek megint. De nem! Ő már férfi. Nincs se apa, se nagyapa, ő a férfi a háznál. Ő nem sírhat, még akkor sem, ha épp senki nem látja.
Szépen kisimította a papírlapot, s elmosolyodott. Ez az övé, ezt ő teremtette. Ő rajzolta meg a fűszálakat, ő rajzolta meg a szép virágokat, az egyik távoli sarokban a méztől csöpögő kaptárt, középre a veszélyes pókhálót, s mind a szerteágazó lépegető mezőket. Mindent szépen kiszínezett a színes ceruzáival, sehol sem ment át a színezés a vonalakon. S minden olyan volt, mint a valóságban. Ő már tudott több dimenziósan ábrázolni, és árnyalni, tónusozni is. Ötös volt rajztanból. Szinte életre keltek a színek és a formák a papíron. S nem is csak szinte, de valójában élt-mozgott rajta minden.
Nem voltak bábuk, kis korongok szolgáltak bábuk gyanánt. Megrajzolta a méheket, és a nagy pókot, voltak cinkos-szöcskék is, kik a hátukra vehették a fáradt méheket, ha útjuknak kereszteznie sikerült egymást, meg volt haragos királynő, aki dupla hatos dobás esetén megcsíphette a pókot, ezért annak három dobáson át veszteg kellett maradnia. Megrajzolta, majd a nagyi ollójával szépen kivágta őket. Persze nem volt dobókocka sem. Gyurmából készítette mindkettőt. Már jól kiszáradtak, de azért még mindig olajoztak. A nagyi nem örült a gondolatnak, hogy egy varrótűt összeolajozzon velük, ezért gyufaszállal nyomta rájuk a pöttyöket. Ő betartotta a nagyobbik világ törvényeit. Mielőtt kézbe vett valamit, mindig megkérdezte előbb - szabad-e? Őt miért nem kérdezik meg, miért veszik el tőle a jogot, a lehetőséget, hogy ő dönthessen az ő piciny világa fölött?
De nem baj! Nem haragszunk a nagyira. Neki rossz a szíve. És nincs olyan nagy baj. Egy kicsit szamárfüles lett a sarka, de azért még így is szép.
Igaz ugyan hogy a nővére odahaza olyan babát kapott, amit, ha hátradöntenek, akkor síró hangot ad ki, és lehunyja a szemét. Hatalmas szempillái vannak, és fodros szőke haja. Öltöztetni is lehet. Nagyon szép baba, és Évike biztosan megérdemelte. Évike jó kislány. A kisöccse egy gyönyörű, hatalmas összerakható várat kapott, sok-sok katonával, amiknek cserélni lehet a páncélját, meg a fegyverét. Ágyú is van hozzá, meg kőhajító gép. De csuda egy vár az! Jocó biztosan megérdemelte, hiszen még kicsi. Az apukája neki mindent megvesz. De az az apu csak Jocónak az apukája, neki és a nővérének nem. És a többiek máshol laknak. Csak ő lakik itt a nagyival. És csak ő nem kapott olyan csuda ajándékot. Biztosan valami rosszat csinált, csak már nem emlékszik rá...
De sebaj! Csinál ő magának csuda ajándékot, olyat, amilyen senkinek nincs. S végigsimított szeretettel saját kis alkotmányán. Ez a legszebb társasjáték a világon.
Igaz ugyan, hogy itt nincs kivel társasozni, de eljátszogat ő ezzel a csodaszép játékkal egyedül is. Ki is tárgyalja a dolgokat, kommentál mindent. Te jó ég! Talán csak nem azért, mert egyedül van?! Valamikor régen az anyukája mondta neki azt, hogy aki magában beszél, az megbolondult. Akkor lehet, hogy ő is megbolondult már? Lehet, hogy ezért nincs ő otthon a testvéreivel?
Ezen most el kellett gondolkodnia. Lehet, hogy otthon már kevés volt a hely három gyereknek. Három gyerek az nagyon sok ám. Panaszkodott is mindig az anyukája, hogy ebbe bele lehet őrülni. Talán így, hogy csak két gyerek van otthon, már nem őrül bele. A kisfiú nem is vette volna ezt a szívére. Inkább haza se megy soha többé, csak ne őrüljön meg az anyukája. De hát... így sem fog hazamenni soha. Ő itt marad a nagyival, mert valakinek őrá is vigyázni kell.
Érthető, hogy, ha már el kellett távolítani valakit otthonról, mert kevés lett a hely, akkor nem évikéről mondtak le, hiszen ő lány, és már tud mosni, mosogatni, meg takarítani; neki hasznát lehet már venni. A kis jocót meg mindenki szereti, ő a család szeme fénye. Mert ő közös gyerek. A kisfiú ugyan nem tudta, mit is jelent ez a megkülönböztető titulus, "közös gyerek", és azt sem értette még, hogy ők a nővérével miért nem közös gyerekek, de azt tudta, hogy ez nagyon fontos mindkét szülőnek. ... Csak ő nem volt annyira fontos nekik, hogy otthon maradjon. Talán tényleg valami rosszat csinált, csak már nem emlékszik rá.
Elfacsarodott a szíve - hogy lehetek ennyire buta, hogy még erre sem emlékszem?
Újra végigsimított a világ legszebb társasjátékán, s óvatosan, gondosan összehajtogatta, belecsúsztatta a gyöngybetűkkel megírt szabály-kártyákat, a dobókockákat belerakta a kis nejlonzacskóba, hogy semmit össze ne olajozzon, a kicsiny méheket az egyik gyufás skatulyába, a szöcskéket egy másikba, a nagy pókot pedig - különben ő sikerült a legeslegjobban - egy harmadikba. Mert itt rendnek kell ám lenni, kérem. Ha létrehozunk egy egész világot, ott rendnek is lennie kell.
Elpakolt mindent, s gyönyörködött a fióknyi kis csodában. Nem, nem akart ő most is, meg vég nélkül játszani. Csak arra volt szüksége, hogy mindez tiszteletet kapjon. Hogy ő rakhassa azt el. Akkor és úgy, ahogyan azt ő szeretné.
‒ Lacó, kisfiaaaam! - kiáltott be ekkor a nagyi a konyhából. - Mostál már kezet? Mindjárt viszem az ebédet!
A kisfiú gyorsan a helyére tolta a fiókot, és futott kezet mosni. Mert ő tisztelte ám a felnőttek világának szent törvényeit. Enni csakis tiszta kézzel szabad.

Délután nagy esemény történt. Szombat volt. Olyankor láthatott egy új epizódot a "Frédi és Béni"-ből. Milyen csuda jó mulatság az! Ő mindig végigkacagja. Bezony... akkoriban, az összesen kettő darab TV-csatornán nem vetítettek ám minden nap meséket, vég nélkül. Mi az a 3D-s animációs film, még senki nem tudta. Voltak minden nap esti mesék, és a nagyi fadobozos Orion TV-je befogta a szlovák adót is. Azon is volt esti mese. De olyan rajzfilm, mint a Frédi és Béni, az csak szombat délután volt látható. Az odaragasztotta a kisfiút a televízió elé.
Közben a nagyi elment valahová. Biztosan valami fontos dolga akadhatott, mert fontos dolognak kell lennie annak, ami miatt a nagyi kimegy a házból ilyen hideg szélben. Mire vége volt a rajzfilmnek, már meg is érkezett. De nem volt egyedül. Három tolongó kis kobak tülekedett előtte, pirosra fagyott orrok bukkantak elő a sapkák alól. A kese hajú Fekete Sanyi, a köpcös Mészáros Robi, meg a nagy fülű Hudi Pisti tódultak be a szobába.
‒ Szia, Sabi! Te is a Frédi-Bénit nézed! Jó, mi?! Vilma hogy fejbe vágta Frédit a bunkóval!
‒ Szia, Laca! Azt hittük beteg vagy. Mert soha nem engednek ki. De nem is vagy te beteg.
A kisfiú - ki mind a Sabi, mind a Laca névre egyaránt hallgatott - keservesen megörült a három jó pajtásnak, akiket a téli szünet kezdete óta nem látott. Hogyan lehet keservesen örülni? Nem baj, ha nem tudjátok. Azt talán csak az olyan kisfiúk tudják megérezni, mint amilyen ő is volt.
‒ Hát, ti?! Mit kerestek itt?! - örvendezett fölugorva.
‒ Jöttünk játszani! - vágta le magát a szőnyegre Sanyi.
‒ Ne ülj le! - szólt rá Pisti. - Megvan még a nagyapád Pannonia motorja, Laca? Beindíthatnánk! Na! Csak üresben! Nem hoznánk ki!
‒ Ahhoz nem szabad nyúlni - ijedt meg a kisfiú. - Azért nagyi rettenetesen megharagudna.
‒ Akkor menjünk ki hóembert építeni! - javasolta Robi.
‒ Azt sem szabad - csóválta a fejét az egyre ijedtebb kisfiú. - A nagyi nem szeretné, hogy elcsúfítsuk az udvart. Ha hozzá lehetne nyúlni a hóhoz, már építettem volna, hidd el.
‒ Akkor mit csináljunk? - tette csípőre a kezét Robi, aki nagyon erős volt, és mindig birkózni akart. A kisfiú félt, hogy máris birkózni kell vele, ezért nagyot gondolt magában.
‒ Van egy társasom!
Ez a kijelentés egyszeriben osztatlan sikert aratott, s amikor előkerült a világ legszebb társasjátéka, mind ámulva nézték.
‒ Hú, de baró!
‒ Kemény! Még szabálykártya is van!
‒ Én leszek a pók!
‒ Én meg a méhkirálynő!
‒ Te mindig nő akarsz lenni. Gyanús vagy te nekem.
Még Mészáros Robi is, aki híresen kemény fiú volt, még ő is azt találta mondani - de szééééép!
Nagy volt az öröm a kisfiú szívében, mert nem tudott nagyobb örömöt elképzelni annál, mint megosztani e csodát másokkal is.
Na, jó, talán volt valami mégis. Talán az, amikor a nagyi behozott egy nagy tálca hókiflit, és gőzölgő citromos teát mindenkinek. Ezzel együtt mindez már maga volt a mennyország. Azt ugyan nem tudta a kisfiú, hogy milyen is az a hely, de ha létezik, akkor annak ilyennek kell lennie.
Azután volt persze hógolyózás, hóemberépítés dögivel, nagymama megalkudott a nagyobb világ törvényeiben, s engedélyt adott az udvar elcsúfítására is. Nagy volt a mulatság. S a kisfiú arra gondolt, mégsem lehet ő annyira rossz gyerek. Mert ő kapta meg a legértékesebb ajándékot, a társaságot.

Egy férfi áll most ott a verandán, s az ablakon át nézi az önfeledten játszó, ricsajozó kisfiúkat. Nosztalgikus mosollyal körbenéz; ismerős itt minden.
Nagymama most épp rendet rak a szobában, szépen, óvatosan összehajtogatja a világ legszebb társasjátékát, mert talán meglátta, hogyan is vette elő a kisfiú. Talán azt is hallotta amint a kisfiú rászólt Robira - de, rá ne guruljon a dobókocka, mert olajos lesz tőle a papír! Majd ahogyan Pistire szólt rá - nehogy összeporcukrozd a szabály-kártyát. S már talán értett valamit abból, amit a kisfiú annyit ismételt. "Csak ezt az egyet ne bántsa senki!" Elrakott hát szépen mindent a fiókba, betolta azt, majd odaállt ő is a férfi mellé, hogy elgyönyörködjék kicsit a legyőzhetetlen ifjúság önfeledt játékában. Ő ezt tudta ajándékba adni kis unokájának.

A nagymama nem láthatta azt a férfit, de ő már látja a nagymamát. Igen, én tisztán látom őt. Most is ott állok mellette, megsimogatom pufók kezét, magamba szippantom illatát, s a fülébe súgom - köszönöm, nagyi! Mindent köszönök!

Igaz történet.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1038
Időpont: 2017-02-12 20:22:20

válasz Ylen Morisot (2017-02-05 09:49:07) üzenetére
Kedves Ylen!

Köszönöm megtisztelő figyelmedet. Örülök, hogy úgy látod, ahogyan látod. Igen, ez a kis epizód a saját életemből való, abszolút sallangoktól mentes; semmi nem szerepel benne, ami nem történt meg. És ezt most nem misztifikáltam, csak valahogy rákerestem magamban mélyen arra a kisfiúra, ott van-e még. Jelentem - Bödönnel karöltve - ott van. :)

Szeretettel: Laca :)
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1038
Időpont: 2017-02-12 20:15:03

válasz oroszlán (2017-01-29 15:27:32) üzenetére
Kedves Ilona!

Örülök, hogy olvastad, s annak még inkább, hogy szépnek találtad. Köszönet az észrevételedért.

Szeretettel: Laca :)
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1038
Időpont: 2017-02-12 20:12:49

válasz eferesz (2017-01-26 19:01:51) üzenetére
Kedves Szabolcs!

Szívesen, nagyon szívesen. :)

Szeretettel: Laca :)
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1038
Időpont: 2017-02-12 20:10:54

válasz Bödön (2017-01-26 08:43:21) üzenetére
Hú, mennyi hozzászólás!!!

Kedves Bödön! Tőled is, mint mindenki mástól, elnézést kérek a megkésett reagálásért. Most igyekszem pótolni mulasztásaimat.
Meleg érzésekkel olvastam kommentedet, amihez nincs is mit hozzátennem. Szívemből beszéltél; köszönet érte.

Üdvözlettel: Laca :)
Alkotó
Ylen Morisot
Regisztrált:
2015-05-02
Összes értékelés:
1784
Időpont: 2017-02-05 09:49:07

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laci!
Én is csak köszönni tudom, hogy olvashattam! Ha jól sejtem, a saját életedből van. Nincs benne semmi hatásvadász, mégis elszorul az ember torka tőle, és kipottyan a könnye, de ugyanakkor a szíve meg is melegszik. Szép történet. :) Áldottak legyenek az ilyen nagymamák!
Szeretettel:
Ylen
Szenior tag
oroszlán
Regisztrált:
2012-04-25
Összes értékelés:
6636
Időpont: 2017-01-29 15:27:32

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a nosztalgikus szép rörténetedet.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Szerkesztő
Regisztrált:
2013-09-06
Összes értékelés:
2426
Időpont: 2017-01-26 19:01:51

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves László!
Köszönöm, mindent köszönök.
:)
Szeretettel: Szabolcs
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7663
Időpont: 2017-01-26 08:43:21

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sas! Megrendítően élő és eleven ez az önéletrajzi ihletettségű írás. Mert ugye az, jól sejtem? Ahogy a kisfiú zárt mese világát összeveted a felnőttek sokkal prózaibb világával, felidézi az én gyermekkoromat, magamra ismerek benne. Soha nem tudtam teljesen kinőni belőle, ma is itt van, érzem. Az a világ se hibátlan, a törvények ott is kérlelhetetlenek, mégis, mégis a felnőttek világához képest maga a mennyország. Ott vagyok, amikor nagy-néha meg tudom fogni a nagyi kezét! Üdvözlettel: én

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Vlagyimir Viszockij: Követem az időjárást híven... címmel a várólistára

Őrő Emese alkotást töltött fel Szonett akart lenni címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel Nem eszi meg a kutya a telet... címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Shakespeare búcsúja című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Bajadéra 12/10 című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK V/8. című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) A ma öröme című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) A ma öröme című alkotáshoz

Milton Gray bejegyzést írt a(z) Időnyom - Az első pályára állítási kísérlet című alkotáshoz

Sarlai Mózes alkotást töltött fel MI LESZ VELÜNK? címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Handabanda című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Diplomás ember lettem című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)