Olvastam írásokat a gyűlöletről, annak pusztító hatásáról. Nem első eset, hogy idézetek, idegen papírra vetett idegen megélések elindítanak bennem saját gondolatmenetet. Mert igazán csak azon szavait értjük meg másoknak, melyeket magunk is átéltünk. És úgy, ahogy átéltük. Különben a kapott szavak földre koppannak vagy csak gyorsan elszálló pelyvák a szélben.

Ismerem a gyűlöletet. A bosszúvágyat. A forrót és az igazán ízletes hideget is. Mégsem élünk már együtt, elhagytak ezek az érzések, közel tíz évvel ezelőtt. Vagy én hagytam el őket egy hirtelen támadt sűrű ködben, végül is mindegy.

Hogy miként, az nem tartozik ide, de akkor megtanultam, hogy igazi változást csak a negatív katarzisok hoznak. S abból is csak azok, melyek először képesek lerombolni az énképet. Mert csak toldozgatni-foldozgatni nem vezet sehová. Az önnön természetünk, felfogásunk és érzelmi hozzáállásunk sufnituningja az első komoly megmérettetésnél lepereg, mint hámló vakolat az öreg téglákról.

Írhatnék erről, a stációkról, a saját világ belső harcairól és útkereséséről, de inkább most egy másik, sosem említett következményt említenék. Hogy mivel is jár, ha az ember arra eszmél, hogy elhagyta a szélsőséges negatív érzelmekre való hajlandóságot. Sőt, inkább képességet. Mert mindennek megvan az ára és semmi sem fekete-fehér.

Van egy mondásom, nincs hegy völgy nélkül. És minél nagyobbak a hegyek, annál mélyebbek a völgyek. Azok minden hozadékával. Mert szükség van a negatív érzelmekre is, hiszen a pozitív dolgokat nem szabad rossz célra használni. Érzelmekkel zsarolni, stb. A rossz dolgokra ott vannak a negatív érzések, mert olyan nincs, hogy bárki életében ne lenne szükség néha harcra, utálatra, félelemre, dacra és megvetésre, negatív érzésekre. Ha másért nem, azon okból, hogy legyen honnan erőt meríteni a továbblépéshez.

De mi történik, ha a völgyek ellaposodnak? Mert egy katarzis könnyen kiéget belülről, feltölti a szakadékokat. Értelmét veszti sok minden, ami korábban oly fontos volt. És hirtelen már a hegyek sem tűnnek olyan magasnak. Ha elvesztjük a gyűlöletet, ami igen erős negatív érzés, vele együtt mennek a lángoló pozitív érzések, érzelmek is. Csitul a hullámzás. Egy részét nem sajnáljuk, de egy másik része hiányozhat. Főleg így, hogy nem tudjuk előre, mivel fizetünk azért, milyen erőt, megélést, lángolást veszítünk el, hogy társadalmilag tudatosabbak lehessünk. Még ha nem is szándékosan, hiszen kevesen rohannak bele súlyos bajokba, csak azért, hogy tanuljanak belőle.

Az érzelmi intelligencia tudatos dolog, s lehetünk rá büszkék, hogy fejlődik, mutogathatjuk másoknak, de sejtsük meg, a dolga is könnyebbé vált. Már jóval kevesebb, laposabb völggyel kell megküzdenie.
Én átéltem, nem csak olvastam róla. Még ha nem is vagyok képes oly kifejezően megfogalmazni, de már tudom.

A benső békénknek ára van.