HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 23

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47758

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-07-01

Múlt és jövő között

4.rész
február 18. - csütörtök - Bernadett

"Micsoda utálatos egy szín!" - húzta el a száját Edit a kétszárnyas üvegajtóban megjelenő tükörképe láttán. Szó, ami szó, a halványsárga, agyonmosott vászon tunika és nadrág nem tartozott a legmenőbb viseletek közé. De ez volt a KÖSZ-ösök (Kórházi Önkéntes Szolgálat) egyen- ruhája, így ő se hordhatott mást. Csak az vigasztalta, hogy nem üti a haja színét. Még mindig csodálkozott magán, hogy tegnap délután visszajött és jelentkezett. "Úgy látszik - töprengett magában, a fogyóeszköz raktár felé haladva - a doki pofonja valamit átállíthatott bennem... Esetleg még a gimit is befejezem." Belökte a 'Raktárak' feliratú ajtót és belépett az újabb folyosóra. Balról a második fémajtó volt az, ahova küldték. "Fogyóeszköz Raktár - olvasta - ez az. Vajon kell kopogni? Na, mindegy, jó kislány leszek..." - s bekopogott, de nem kapott választ. A kilincs engedett, hát bátran benyitott. Rögtön meg is értette miért nem feleltek neki: a fém polcok előterében levő hosszú asztalnál álló ötvenév körüli nő éppen valami csomagokat számolt egyik műanyagdobozból a másikba. Feje tetején szoros kontyba csavart őszülő haja mókásan billegett jobbra-balra. Edit alig bírta visszafogni a nevethetnékjét. Az egész nő egy madárra emlékeztetett, ahogy szedegeti a morzsákat. Barna köpenyén jól olvashatón látszott a neve: Gyuriczáné, Eta.
- ....28; 29; 30. - a doboz mellett egy listán kipipált valamit, aztán a szemüvege felett az előtte álló lányra nézett - Jó reggelt - olvasta le a kitűzőjét kissé neheztelően, - Edit!
- Jó reggelt, Eta... néni!
Az asszony félig komolyan, félig vidáman mosolyogva megfenyegette az ujjával:
- Ha még egyszer nénizel, és ha magázni mersz, kiporolom a kis rottyantódat! Próbáld újra!
Edit elvigyorodott, úgy érezte ez nem is lesz olyan szörnyű.
- Jó reggelt, Eta!
- Na, így mindjárt más. Nem vagyok még olyan öreg... - ezzel kezet nyújtott.
A lány meglepetten elfogadta. Aztán érdeklődve körül nézett. A polcokon különböző dobozok sorakoztak, mindenféle színben és méretben és anyagban. Mindegyiken felirat, valamelyiken szöveg, másokon csak betű- és számkód.
- M...te vagy a raktáros? - kérdezte és a nő bólintott. - Ezek micsodák? - tette fel az újabb kérdést, az asztalon levő dobozokra mutatva.
- Vizeletgyűjtők - jött a válasz. Eta kivett egy tízes csomagot és felmutatta:
- Tudod, ha nem lehet felkelni pisilni...
- Phű... - fújt egyet Edit - emlékszem, nagyapámnak is volt... Meg a másik... azaz izé...
Eta bólogatott és hátra intett:
- A stomazsák. Abból is van. Na, akkor beavatlak a rendszer rejtelmeibe. - ezzel újdonsült segítője felé fordította a papírlapot.
A különböző kórházi osztályok igényléseit tartalmazta, osztályonként lebontva.
- Minden osztálynak más a színe - kezdte magyarázni az asszony - a sárga az urológia, a piros a sebészet, a rózsaszín az újszülöttek, a szürke a proszektúra... Kell lennie valahol egy listának, majd előkerítem... Szóval...
- És melyik a pszichiátria? - kérdezett közbe Edit.
- Világos szürkéskék. Skizofrén kéknek is hívják - Eta megvonta a vállát - Állítólag a skizof- rének kedvenc színe... Na, amint látod a dobozokon, amibe válogatni kell, rajta van a szín jelölés, tehát...
A lány csak fél füllel figyelt, hitte is meg nem is, amit a nő mondott. "Ezt a skizo dolgot majd megkérdem a dokitól."
- Érted?
- Persze - felelte gyorsan, nehogy rajtakapják - minden dobozba a megfelelő rendelés - aztán eszébe jutott valami - Aki ezt kitalálta, nem tudott olvasni?
- Olvasni? - billentette meg okuláréját a raktárosnő. - Édes kis szívem, aki előttem itt dolgozott még számolni sem tudott. Merő egy káosz volt az egész! Úgy hogy - kacsintott Editre, - kénytelen voltam átkérni magam, hogy rend legyen végre. Na és te? Téged mi szél hozott ide?
- Egy pofon - felelte amaz, az igazságnak megfelelően.
- Atyai?
- Orvosi.
- Hmm. Nem is tudtam, hogy azt is adnak receptre...
- Hát... - húzta el a száját Edit - csak úgy nem is... Ki kellett érdemelnem...
- Azt hiszem - mondta elgondolkozva Eta, most először véve alaposabban szemügyre a kolleginát - mi ketten jó kis páros leszünk. Tudod, lány koromban én is ilyen makrancos voltam...
Társa kíváncsian nézett vissza. Nehéz volt elképzelni erről a konzervatív megjelenésű nőről, hogy valaha is "balhéi" lettek volna. "De hát, bármi lehetséges...! Úgy tűnik, érdekes napoknak nézek elébe..."




Krisztián olyan halkan nyitotta a 12-es ajtaját, ahogy csak tudta. Óvatosan benézett, de a nő- vér fel se nézett a pletykalapból, amit olvasott. Ennek ellenére, Krisz végig szemmel tartotta, amíg átvágott a helyiségen, és megkönnyebbülten csukta be maga mögött a "C" szoba ajtaját.
A nővért furcsa érzés fogta el, felkapta a fejét: talán bejött valaki? Mintha mozgást érzékelt volna... Gyorsan körbe pillantott, de senkit se látott. A szoba üres volt. Aztán az osztott kép- ernyős monitorra tekintett. Ott is minden rendben talált. Értetlenül megvonta a vállát, és nem foglalkozván tovább a dologgal, visszatemetkezett az ügyeletes botrányhősnő életébe.

A férfi megállt Viki ágya mellett, és egy végtelennek tűnő percig csak nézte őt. Aztán még közelebb lépett, kezébe fogta a lány kezét, megsimogatta hosszú, vékony ujjait.
- Már nem elég az, hogy csak lássalak... - mondta csendesen - Tudnom, éreznem kell, hogy még itt vagy, hogy még létezel... - s hogy még biztosabb lehessen ebben, önkéntelenül is fél- térdre ereszkedett, és megcsókolta kedvese kézfejét.
- Nagyon hiányzol - suttogta - úgy ahogy vagy... A hangod, a mosolyod..., ahogy hozzám bújsz..., a csókjaid..., az érintésed..., minden... minden, ami Te vagy...
Elöntötte a fájdalom és a bánat, lehajtotta a fejét, arca Viki karjához simult. Bármennyire is fájt, jó volt így, felidézett valamennyit az együtt töltött idő emlékéből. Eszébe jutott első találkozásuk, az a júniusi este, abban a görög táncházban...:

Csak egy páciense kérésére ment el; a férfi elhagyta a feleségét, és azt mondta, megmutatja neki azt a nőt, aki miatt ezt tette, és ha látja őt táncolni, meg fogja érteni azt is, hogy miért.
De az illető végül nem jött el. Másfél órán át várt rá, az egyik asztalnál üldögélve, és már épp menni készült, amikor egy fiatal női hang azt kérdezte:
- Bocsánat, szabad ez a hely?
Meglepetten fordult a hang irányába. Egy nem túl magas, karcsú, fekete hajú, copfos, húszév körüli lány állt mellette. Sötétkék kékfestő szoknyát és fehér blúzt viselt. Nem igazán divatos, de nagyon csinos.
- Persze, üljön csak le - invitálta és a lány, szoknyáját maga alá igazítva helyet foglalt.
- Köszönöm. Csak ki szeretném fújni magam egy kicsit - magyarázta, - és máshol nincs hely.
Valóban nem volt, majd minden asztalnál többen ültek, mint ahány személyes volt, sokan pedig állni kényszerültek. Tetszett neki a lány bátorsága, amivel megszólította.
- Ígérem, amint megjön, az, akire vár, átadom a helyet - mondta éppen.
- Erre nem lesz szükség - mosolyodott el Krisz - ha eddig nem jött, most már nem is fog.
- Ha mégis, remélem lesz időm kimagyarázni magam... - viszonozta a mosolyt a fiatal nő.
Krisztián egyre jobban élvezte a beszélgetést, rég évődött így valakivel. "Ez az óvatos puhatolódzás... Nem csak helyes és kedves, hanem okos is..."
- Nem nőről van szó. Egy páciensemet vártam.
- Páciens? Akkor maga orvos...
- Egész pontosan pszichológus... - bólintott a férfi.
A lány meglepődött:
- Pszichológus? Azok ritkán járnak ilyen helyekre... Bár... az biztos, hogy itt sok az érdekes
ember... - felelte tűnődve.
- És maga? Mivel foglalkozik? - kérdezett vissza Krisz, aztán, ahogy meghallotta a választ ő lepődött meg, és ennek hangot is adott.
- Nem éppen nőies foglalkozás... - mondta csodálkozva, de elismerően.
Beszélgetőpartnere bájos mozdulattal megvonta a vállát:
- A női szakmák nem igazán érdekeltek...
- Pedig külsőre nagyon is nőies...
A lány elmosolyodott, és most először nézett egyenesen a szemébe:
- Így kompenzálom a szakmám keltette meglepetést...
- Ez úgy hangzott, mintha én mondtam volna... Egyébként - jutott eszébe - bocsásson meg, de... Reinhalt Krisztián... - nyújtotta felé a kezét, és a lány elfogadta:
- Dorogi Viktória...
Puha, meleg keze volt, a szorítása pedig erős és határozott. A terem fülledt, meleg levegője ellenére sem izzadt. Krisz tisztában volt azzal, hogy az illendőnél tovább tartja kezében Viki kezét, de valahogy olyan jó érzés volt.
- Szép hosszú ujjai vannak - mondta, és nem mert felnézni.
Viki lassú mozdulattal visszahúzta a kezét:
- És mire következtet ebből? - kérdezte félig évődve, félig komolyan.
A férfi érezte, hogy valami történt kettejük között.
- Arra, hogy biztos nagyon ügyes a munkájában... - furán hangzott, de nem jutott eszébe jobb.
A lány félre billentett fejjel pillantott rá, ajka körül huncut félmosoly:
- Maga pedig biztos nagyon jó pszichológus...
Krisz már épp válaszolni akart, amikor egy erősen kifestett, inkább harminchoz, mint huszonöthöz közeli, szőke nő jött oda hozzájuk:
- Viki! Már mindenütt kerestelek... - s megragadta a lány kezét - Gyere, menjünk táncolni...!
- Megyek... - felelt nevetve a lány, majd a férfihoz fordult - Maga nem jön?
- Nem, köszönöm - hárította el a hívást, - de a helyet fenn tartom önnek..., ha esetleg vissza akarna jönni...
- Ez kedves, köszönöm... - és felragyogott a szeme. Aztán társnője unszolásának engedve be- állt a táncolók közé.
Attól kezdve Krisz őt figyelte. Remek ritmusérzéke volt, látszott rajta, hogy a zenét és a mozgást egyaránt élvezi. Boldogan ropta a szirtakit, időnként még a szemét is behunyta, és olyan- kor sem vétette el a lépést. Jó volt nézni. És visszajött...
Háromnegyed óra múltán megint ott ült mellette és folytatták az ismerkedést. Mire véget ért az este már tegeződtek és megbeszélték, hogy mikor és hol találkoznak újra.

Két hónapba telt, mire rájött, hogy mit érez Viki iránt, és újabb két hét, mire bemerte neki vallani. Félt, hogy a lány visszautasítja, hisz mégiscsak kilencévnyi korkülönbség van közöttük. De Viki nem utasította el, sőt! Viszonozta az érzéseit..., és félévvel ezelőtt...
Lágyan megcirógatta a lány arcát.
- Most már hiszek abban, hogy meg fogsz gyógyulni..., hogy magadhoz fogsz térni... és majd felnyitod a szemed... és rám nézel... - elhalkult a hangja - én lennék a legboldogabb...
Szomorú, halk sóhajjal megint fejet hajtott. Gondolataiban s emlékeiben elmerülve nem vette észre, hogy kinyílik mögötte a szoba ajtaja.
A belépő Editnek a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. Az első pillanatban felismerte a férfit, és nem is az lepte meg, hogy itt találja, hanem... jól ismerte magát. Tudta, hogyha egy filmen látna hasonló jelenetet, jót röhögne rajta. Csakhogy..., ebben most nem volt semmi nevetséges... nem volt semmi túljátszottság, semmi felesleges dráma. A férfi egyszerűen csak jelen volt, és egész lényéből szinte tapinthatóan sugárzott a tehetetlenség szülte kétségbeesés. Edit jól ismerte ezt, ő is így érzett, amikor eltiltották a bandától. És ahogy akkor sajnálta ön- magát, úgy sajnálta most a dokit. "Ő sem lehet azzal, akivel szeretne, csak így..." - gondolta, és érezte, hogy zavarában szép lassan elvörösödik.
Gyorsan kinézett a központi helyiségbe, a nővér akkor tűnt el a "B"-ben. Halkan, szinte láb- ujjhegyen osonva, a kezében levő dobozzal a szobában levő polchoz ment, kitette az ide szánt dolgokat és sietve elhagyta a szobát.

A folyosón, a kétszintes kiskocsi mellett Eta már várta.
- Mi van veled, te lány? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott - nézett az arcába fürkészve az asszony.
- Valami olyasmi... - motyogta Edit - Van odabenn egy lány...
- Hja...igen - sóhajtott a nő - az a fiatalka... Veled lehet egyidős... Azt pletykálják, hogy a kórház egyik orvosa beleszeretett... Szegény...- ingatta a fejét beszéd közben, s nem lehetett tudni, hogy a lányra érti-e vagy a doktorra.
- Nem hiszel ebben a... sztoriban... - állapította meg a lány.
- Szép "Csipkerózsika" mese - felelt Eta, s tolni kezdte a kocsit, - nem nekem való.
- És ha igaz? - kérdezte a másik kissé kötekedőn. - Hogyha már régebbről ismeri...?
- Nocsak - állt meg a raktárosnő, szembefordulva mögötte baktató társnőjével, - úgy hiszem, hogy te többet tudsz erről, mint én...
Edit megvonta a vállát.
- Most is nála van... - válaszolt csendesen, és zavartan bámulta a padlólapokat.
Az asszony érdeklődve figyelte: egzaltált külseje ellenére volt ebben a lányban valami megkapó, valami furcsa, gyermeki védtelenség.
- Tudod, hogy ki az, igaz? - és barátian a vállára tette a kezét.
Edit most már nem húzódott el, mint a doktornőnél, csak szótlanul bólintott.
- No, kis szívem - mondta Eta, kedvesen megpaskolva a karját - azt hiszem ezzel befogsz vágódni jó néhány nővérnél... Na gyere - s modern Kurázsi mamaként újra neki lendült a kocsinak, - van még dolgunk...
"Katrinja" inkább szótlanul, mint némán, és kissé szorongva indult utána. Tudta nagyon jól, hogy miről beszélt a másik. A bandában is mindig így ment ez, egy-egy jó információ aranyat ért a "helyosztókon", de most valahogy..., a fene tudja, hogy miért, de nem nagyon akaródzott kiadni a dokit... Még ha ezzel, esetleg, el is nyerhetné a személyzet jóindulatát...




Még nem volt dél, de a személyzeti ebédlőben már jó páran álltak sorba a kiadópult előtt. Nővérek, ápolók, műtős személyzet, gyakorlatukat töltő egyetemisták, irodisták és orvosok. A főnökségnek - a gazdasági vezetés és a főorvosok - külön étkezője volt egy emelettel feljebb, ahol pincérek szolgáltak fel.
"Mint egy óceánjárón."- gondolta Kamilla, és miközben beállt a sor végére ösztönös pillantást vetett az elválasztó üveglapon megjelenő tükörképére. "Egész jó - állapította meg, kezével kicsit igazítva őszülő tincsein, - minden tökéletes." Tulajdonképpen neki is ott fenn lett volna a helye, mint a gazdasági vezető titkárnőjének, de jelen anyagi helyzetében, ha tehette, inkább spórolt. Már nem haragudott a lányára, amiért elhagyta a bankkártyáját, és nem tiltatta le időben. Csak magában szomorkodott, mert így a félretett pénzből kellett befizetnie a főiskola következő félévét. És most itt van, élve az alkalommal, hogy a főnöke szponzori ebédre ment.
Az előtte álló két, hozzá hasonló korú ápolónő élénk beszélgetésére akaratlanul is felfigyelt:
- ...és lement a betegfelvételre, ott várta a mentőt - mondta éppen a dundi, fekete hajú, és vi- gyázva a tálcájára emelt egy tányér húslevest.
Társnője beleszimatolt ugyan a levegőbe, de aztán nem vett el semmit, magasabb lévén már a húsételekkel szemezett.
- Igaz, hogy rendelési ideje volt mégis kivárta a műtét végét? - kérdezte.
- Igaz, bizony. A lány anyja félidőben elment, azzal hogy majd értesítsék, ő azonban maradt. És ez még semmi - hajolt közelebb a másik nőhöz, - de a műtétet, állítólag, a barátja végezte.
- A lányé?
- Nem, dehogy... rakjon még rá nyugodtan - szólt oda az éppen a köretet adagoló férfinak, és egy futó mosolyt felvillantva nyugtázta, hogy a kedvence van a tányéron - ...a doktoré.
- Káposztát? - kérdezett közbe a konyhás.
- Igen, jöhet - bólintott, hogy mikor elég, majd elvette a tálat. Egy pillanatra szemét is lehunyva mélyen beszívta a sült kacsacomb illatát, aztán letette a másik mellé.
Vékony, barna hajú kolléganője szakértően gusztálta a kínálatot:
- Töltött csirkét kérek, sült krumplival. - aztán folytatta a beszélgetést. - És utána?
- Utána? Minden nap ott van az intenzíven, szinte minden szabad percét ott tölti.
Kamilla úgy érezte eleget hallott: "Biztos a legújabb kórházi sorozat..." - és választott magának egy borsófőzeléket, natúrszelettel. "Dundika" következő mondata azonban újra felkeltette az érdeklődését:
- Tudod mi az érdekes? A Klári azt mondta, hogy ma reggel nem is vette észre mikor ment be, csak azt, hogy mikor ment el.
"Nocsak! - gondolta a titkárnő - Lehet, hogy mégse...?" - s most már direkt odafigyelt.
- Vajon melyik doki az? - töprengett a soványabb.
- A Klári tudja, de nem mondja. Egyébként... - nézett körbe az ebédlőben a másik - igen, itt van az, aki operált...
- Melyik? - kérdezte izgatottan a barna, és a tálcával a kezében megfordult, majdnem felborítva Kamillát. - Jaj, bocsánat...
Kamilla csak intett, hogy nincs baj, nem haragszik, és közben ő is kíváncsian várt a válaszra.
- Ott - intett fejével a fekete a helyiség közepe felé - az göndör, szőke, azzal a rövid szakállal.
A titkárnő is odanézett. Az a bizonyos szőke épp most ült egy asztalhoz, amelynél már ült egy másik, őnála egy kissé idősebb férfi. Mindkettőt ismerte, bár az előbbit csak látásból. Csupán annyit tudott róla, hogy ő lett a vezető idegsebész, miután Hoffmann doktor tavaly nyugdíjba ment. "Milyen gálánsan tudott udvarolni..."- engedett meg magának egy aprócska, nosztalgikus sóhajt, ahogy eszébe jutott a jó svádájú, régi vágású öregúr.
- A Juhász doktor - bólintott közben a nővér, - őt ismerem - De ki lehet a másik?
- Nem tudom - vonta meg a vállát társnője, - nem ismerem...
- De én igen - szólt közbe, önmagát is meglepve ezzel, Kamilla. Megvárta, míg mind a ketten ránéznek, ~ hagyva nekik lehetőséget és időt, hogy észrevegyék és megcsodálják szolidan elegáns sminkjét és kosztümjét, ~ s csak ezután folytatta - Tölgyessy doktor, a pszichiátria főorvosa...

- Persze, ülj csak le - invitálta a sebészt Tölgyessy, - én úgyis mindjárt végzek - miközben az utolsó rizsszemeket szedegette össze a tányérról villája hátával.
Péter helyet foglalt vele szemben és kicsit csodálkozva meredt a tálcáján levő tányérra. Zöld püré illatozott rajta. Szerette ugyan a spenótot, de a héten már másodszor járt így: Zolikán járt az esze,
és automatikusan a neki való ételt vette el. Megvonta a vállát s neki látott; vissza már nem viszi...
A főorvos figyelmét nem kerülte el eme belső vívódás, hosszasan nézte a másik férfit, mielőtt megszólalt:
- Látom, gondjaid vannak. Édesanyád?
- Nem, ő jól van - felelt Péter - mióta Zolika megszületett van mivel elfoglalnia magát... Már alig emlegeti a Malévot. - elgondolkozva hozzá tette - Persze az is sokat segít, hogy az öcsém végre
elköltözött otthonról. Nem kell hallgatnia az "üvöltős" zenét... Apám is nyugodtabb...
- Akkor? Mitől vagy ilyen szórakozott? - töltött magának egy pohár vizet Ákos.
"Pszichológusok...! - sóhajtott magában a sebész. - Mindig beléd látnak..."
- Tudod, hogy mi történt tegnap este? - kérdezte egy újabb kanál spenót után. Látva, hogy a másik bólint, folytatta - Megkaptam az első vizsgálati eredményeket...
- És ennyire rossz a helyzet? - a pohár halkan koppant az asztalon.
Most Péter bólogatott.
- Az történik, amire számítottam... Egyre rosszabbodik az állapota... - elhallgatott, még a kanalat is letette. Felkönyökölt az asztalra, állát összekulcsolt kezeire támasztotta - Tudod, most először fordul elő, hogy egy hozzátartozóval nyugodtabban beszélek, mint... Eh! A fenébe...- legyintett és folytatta az evést.
Tölgyessy csendben figyelte. Tartozik Péternek annyival, hogy meghallgatja, hiszen, végül is, ő hozta ide Krisztiánt, és a férfinak jól érezhetően volt még mondanivalója, csak időt kell neki hagyni... és esetleg, eléje vághat...:
- Krisztiánnak elmondtad már?
A fiatalember felnézett:
- Ugye csak viccelsz? Nem merek a szeme elé kerülni... - tekintete elrévedt valahová - Még a végén azt hiszi, hogy én szúrtam el valamit... - aztán, látva társa helytelenítő pillantását gyorsan hozzá tette - Bocs, rossz vicc volt... Tudom, hogy engem hibáztatna utoljára...
A pszichiáter újabb poharat töltött meg vízzel és a sebész elé tolta:
- Már pedig mindenkinek jobb, ha tőled tudja meg... - elnézett a pénztár felé, ahol a három nő éppen fizetett - Azok ott, nem tőletek vannak...? - intett a fejével feléjük.
Péter is odafordult:
- Csak a barna..., de - döbbent meg - Löfflinger titkárnőjével...?!?
- Épp erről beszélek. Az előbb, mikor leültél, minket figyeltek... - és Ákos kezébe fogva a tálcát, felállt az asztaltól.
Péter segélykérőn pillantott fel rá:
- Ákos, nem... - kezdte, de a másik nem hagyta, hogy végig mondja:
- Nem. A te beteged és a te barátod - alaposan megnyomva a "te" szócskát. - Sok sikert...
- Rám fér... - felelte a sebész halkan.
Elgondolkodva nézte az idősebb férfit; direkt a három nő felé ment, akik gyanús gyorsasággal hallgattak el, amint a közelükbe ért, és műmosollyal fogadták és viszonozták a köszönését.
Péter elhúzta a száját; a maga részéről utálta a pletykát. Aztán egészen más jutott az eszébe: "Talán érdemes lenne körülnézni a hálón, hátha van néhány újdonság - bár tudta jól, ez is inkább csak időhúzás. - De legalább mondhatok valami érdemlegeset Krisznek..." - és mélyről jövő sóhajjal folytatta az ebédjét.




Kamilla idegesen dobolt ujjaival a nyomtatón. Löfflinger sürgeti az aláírni valót, neki pedig arra kell várnia, hogy ez a vacak bemelegedjen. "Új autóra bezzeg van pénze, de új nyomtató- ra sajnálja... - dohogott magában - A munka viszont menjen...!"
A szerkezet végre "enni" kezdte a papírt; a titkárnő türelmetlen mozdulattal fogta meg a fent megjelenő végét és húzta kifelé. Nem mintha ettől gyorsabban jött volna ki, de legalább úgy érezte csinál valamit. Aztán, amint kiíródott a ›Ready‹ felirat a kijelzőn, felnyalábolta mind a tizenkét lapot s visszament az asztalához. Le se ült, úgy szortírozta szét őket, három kupacba. A legalsókat lebélyegezte, majd stóconként az ujjai közé rakta, és már indult is a főnökéhez.
Nem szerette Löfflingert, arrogáns, stílustalan, pöffeszkedő alaknak tartotta, aki csak a pénzének köszönheti ezt az állást. Tudta, hogy a férfi sem kedveli őt, már rég megszabadult volna tőle, ha nem lenne rá égető szüksége. Hál' istennek, eddig még nem talált olyan fiatal nőt, aki épp úgy ismerte volna az egészségügyi jogszabályok és rendeletek útvesztőit, mint ő. Kettejük kapcsolatát így a kölcsönös, egymást muszájból való elviselés jellemezte.
Kopogtatására csak a megszokott, foghegyről odavetett "Ja..." volt a válasz. Elfintorította az orrát, majd arcvonásait rendbe szedve benyitott.

A valamilyen egzotikus fával lambériázott, szőnyegpadlós irodában terpeszkedő acél-üveg íróasztal mögött ülő, negyven-ötven év körüli, már erősen kopaszodó férfi fel se nézett a szá- mítógép monitorjáról. Tudta, hogy van még egy fél perce, gyorsan elmentette hát a plasztikai sebészeti oldalt - sajna, kezd pocakosodni, és már nem segít a heti kétszeri edzés; muszáj tenni valamit, hacsak nem akarja felemelni barátnői huszonötös korhatárát - és zárta a honlapot.
"Csak nyugodtan - gondolta Kamilla, - mintha itt se lennék..." Figyelmét azonban nem kerül- te el az apró mozdulat az egérrel. Úgy volt, ahogy számította; mire odaért Löfflingerhez már csak a szokásos, ikonokkal teli képernyőt láthatta.
Szó nélkül letette az iratokat. A férfi tollat ragadott, átalapozta a papírokat, vetett rájuk pár futó pillantást, aztán aláírta, ahol kellett. Az asszony összeszedte őket, és indult kifelé.
Már az ajtónál volt, keze a kilincsen, amikor főnöke utána szólt:
- Kamilla, kérem, egy pillanatra...
Visszafordult, magára erőltetve hivatali mosolyát. Az igazgató, tollával az asztalon kopogtatva, elgondolkodva kérdezte:
- Milyen... öö... pletykákat hallani manapság?
"Magáról? Még túl sokat is..."- vélte Kamilla, de hangosan csak annyit kérdezett:
- Általánosságra gondol, Löfflinger úr, vagy valamilyen konkrét dologra?
- Konkrét... egészen konkrét dolog - s kutatón titkárnőjére nézett, mintha azt latolgatná, milyen válaszra számíthat - Úgy hallottam, hogy van valami... öö... románc, az egyik orvosunk és egy nőbeteg között... - úgy ejtve a "románc" szót, mintha valami undorító betegség lenne.
A nőt a sok éves rutin mentette meg attól, hogy akár csak egy szemvillanással is, de elárulja magát. "Majd pont ezzel fogom ezt megbeszélni..."
- Igazán? - fuvolázta - Én még nem hallottam róla...
- Valóban? Úgy tájékoztattak, hogy időnként lejár ebédelni... öö... a személyzetibe... Ezért arra gondoltam, esetleg tud valamit... - hajolt előre székében, karjaival az asztalra támaszkodva a férfi, és bevetette ellenállhatatlannak hitt, "férfias" pillantását.
- Nem, igazgató úr, semmit sem tudok. - állta a kihívást az asszony.
- Jó - mondta kissé affektálón Löfflinger, - mert, mint bizonyára ön is nyilván tudja, alapítványunk vezetői nem kedvelik az efféle dolgokat...,
- Persze, igazgató úr - szúrta közbe Kamilla, de a másik észre se vette, zavartalanul folytatta:
- ...nem vetne jó fényt kórházunkra. Ezért arra kérem, hogyha meg tud valami konkrétumot, akkor azonnal, ismétlem, azonnal szóljon nekem - és e kis szónoklat után, önmagával roppant elégedetten hátra dőlt és úgy nézett a nőre, várva a hatást.
- Úgy lesz, igazgató úr, rögtön szólni fogok - udvariaskodott a titkárnő. "Talán pukedliznem is kéne... - jutott eszébe, - csakhogy még nagyobb lehessen az egója..."
Az igazgató atyaian rámosolygott, s kezével elbocsájtóan intett. Kamilla biccentett, kiment és már odakint - "Majd ha fagy..., igazgató úr!" - gondolta hozzá epésen az előbbiekhez.
Ezen a délutánon nem volt egy műtét sem, és egy se jött közbe, így Péter nyugodtan internetezhe-tett. A többi orvos, aki ezt a pihenőszobát használta persze rossz néven vette, de hát, muszáj volt dolgoznia. Az elmúlt órákban végig nézte az összes, idegélettannal és agykutatással foglalkozó oldalt. Anyjától kapott csekély nyelvtudását kihasználva még az orosz nyelvű honlapokkal is próbálkozott, de - "Sehol semmi. Még csak kísérleti stádiumban se."
- Ákosnak igaza van - sóhajtott fel hangosan és megmasszírozta fáradt szemeit. "Meg kell neki mondanom..." - tette hozzá gondolatban. Kinézett az ablakon, odakinn már besötétedett. Az egér után nyúlt, hogy bezárja az oldalt, amikor furcsa érzés fogta el, mintha valaki nézné.
Tulajdonképpen most döbbent rá, hogy már percek óta érzi. Egész lassan fordult az ajtó felé, remélve, hogy csak hallucinál, vagy legalábbis nem azt találja ott, akire számít, de... nem volt szerencséje...
- Krisz... - nyögött fel.
Barátja ott állt, karba font kézzel, az ajtófélfának támaszkodva, és csak nézte őt. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, és Péter úgy érezte egy örökkévalóság telt el mire megszólalt:
- Mikor akartad elmondani? - kérdezte csendesen.
- Mit? - kérdezett vissza a sebész, megpróbálván időt nyerni, hogy összeszedhesse a gondolatait, de Krisztián nem adta meg neki a lehetőséget:
- A vizsgálatok eredményeit... - s most már határozottan szomorúnak tűnt.
Péter azonban még nem adta fel:
- Miről beszélsz...?
Krisz megcsóválta a fejét:
- Ne játssz velem, Pit - ellökte magát az ajtókerettől s közelebb lépett - én is ugyanúgy ismerem a "modus operandi"-t, mint bárki más...
A szőke sebész érezte, hogy kiszárad a torka, idegesen nyelt egyet:
- Nézd, nem tudom, hogy mit mondjak...
- Az igazat... - ért oda az asztalhoz barátja, és fél kézzel megtámaszkodva előre hajolt - másra nem vagyok kíváncsi. A szokásos orvosi mellébeszélés nem érdekel... - s egyenesen a másik férfi szemébe nézett.
Legalábbis megpróbált, de Péter zavartan félre kapta a tekintetét:
- Jézusom, ne nézz így rám...! - fakadt ki, inkább önmagára dühösen.
- Miért, hogy kéne néznem...? - felelt Krisz. Egy pillanatig még fürkészve figyelte az arcát, aztán csendes szemrehányással hozzátette - Azt hittem, a barátom vagy... - majd kiegyenesedett és elfordult, mint aki menni készül.
Talán valóban el is ment volna, de Péter végre összeszedte magát:
- Az is vagyok... - állt fel. "Legalábbis remélem..." - gondolta hozzá.
- Akkor miért nem mondtad el...? - kérdezte a pszichológus keserűen.
A sebész indulatosan megragadta a karját és maga felé fordította.
- Azt hiszed, hogy nekem olyan könnyű? - támadt rá, önmagát hergelve - Mégis, mit mondtam volna? Hogy a lány, akit szeretsz, egyre mélyebb kómába süllyed...?
Krisz ránézett, de ez most nem zavarta, az elmúlt napok felszínre törő feszültsége elmosta korábbi aggályait.
- Hogy hamarosan elér arra a pontra - folytatta - ahonnan nincs visszaút?!? - s komor elégtétellel látta a fekete szemekben fellobbanó fájdalmat - Hogy... - s végül mégsem volt ereje kimondani. Keze tehetetlenül hullt le barátja karjáról.
A fekete hajú férfi lassan becsukta a szemét.
- ...meg fog halni... - fejezte be alig hallhatón suttogva a mondatot, s hátat fordított Péternek.
Minden erejére szüksége volt, hogy ne veszítse el az önuralmát. A tegnap este történtek után úgy érezte van remény; hogyha Viki visszajött a klinikai halálból, akkor a kómából is vissza fog térni... Hinni akart benne... Aztán meglátta a jelentést... elsőre fel se fogta igazán, hogy mit lát... Annyiszor olvasta el újra és újra, hogy a betűk végül összefolytak a szeme előtt...

Megpróbálta elképzelni az életét kedvese nélkül, de sehogy se ment... Mindannyiszor csak a lány sírját látta, ~ aminek a puszta gondolatától kirázta a hideg ~ semmi mást..., mintha nem lenne tovább... "Az nem lehet, hogy csak ennyi volt... kilenc hónap... nem lehet...- gondolta elkeseredetten. - Ezt nem fogadom el... tudom, őrület bármiben is reménykedni, de nem érhet így véget... nem engedem..." - döntötte el magában.
A csend megsűrűsödött közöttük, szinte tapintható lett a feszültség.
Péter bénultan állt. Nem egészen így képzelte. Azt tudta, hogy mondandójával fájdalmat fog okozni Krisztiánnak, de megbántani nem akarta. Felemelte a kezét, hogy vigasztalón megveregesse a vállát, de a mozdulat félúton abba maradt; sután a saját hajába túrt.
- Sajnálom... - mondta rekedten, és megköszörülte kiszáradt torkát.
- Ne engem sajnálj - felelte Krisz erőltetett nyugalommal, - hanem Őt... Gyönyörű, fiatal nő, tele álmokkal, vágyakkal... - egy pillanatra elcsuklott a hangja, muszáj volt elhallgatnia, hogy visszanyelje a könnyeit - és akkor jön egy őrült és mindent elvesz Tőle...
- Tudom, mit érzel... - kezdte együttérzőn barátja, de ő közbe szólt:
- Nem... nem tudod - hangja elhalkult - nem tudhatod... azt sem, hogy mit jelent Ő nekem...
Neked mindig is volt családod... nekem több mint húsz éve nincs - s tekintete valahová, idő és tér távolába révedt.
Péter szorongva figyelte őt. Mióta csak ismerte, mindig furcsa kettős érzés fogta el, egyszerre érezte magát hozzá közel és távol. Mintha a testvére lenne, de az, hogy barátja gyerekként el- vesztette a családját, mindig közéjük állt. Néha szinte rosszul érezte magát attól, hogy élnek a szülei... Amikor Viki feltűnt remélte, hogy változnak majd a dolgok, és... nem is csalódott. A lány iránt érzett szerelme megváltoztatta Kriszt, már nem volt annyira magának való, komor...
Az eddig oly csendes, szótlan férfi sokkal barátságosabb lett, majd mindenkihez volt egy-egy kedves szava, mosolya. Mások számára is kiderült, hogy remek a humora, hogy ő is tud szívből nevetni. Asszisztensnője, aki eddig csupán kedvelte, most már valósággal rajong érte.
Péternek is jobban tetszett így, örült barátja boldogságának...de most... komolyan kezdett aggódni miatta. Hétfő óta volt évfolyamtársa még a korábbinál is zárkózottabbá vált, az érzéseit ugyan nem titkolja el, de kitudja, hogy mi jár a fejében... Most először ötlött fel benne, hogy: "Ha Vikit elveszítjük, lehet, hogy őt is..."

Krisztián elmerült a múltban. Mintha csak most történne: látta maga előtt a késő esti híradó képsorait, ahogyan kiemelik az öböl vizéből a csontszínű Fordot. Újra érezte azt a rémületet, amit akkor: "Ez az autó pont olyan, mint a mienk." - s hangjára nagynénje feléje fordult. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a holtsápadt, könnyáztatta arcra. Hiába volt csupán nyolcéves, rögtön megértette, hogy nem ugyanolyan..., hanem ugyanaz...
A rendőrség és a halottkém jelentését 13 évvel később olvasta el. Akkor tudta meg, hogy tizenkét éves bátyja kiugrott a zuhanó kocsiból, ezért találták meg csak néhány nappal később. Testét Long Island-nél vetették partra az áramlatok...
A balesetet okozó terepjárót, amely lelökte a hídról az autót, megtalálták, de a sofőrt soha...

- Csak Ő van, senki más... - tért vissza a jelenbe - Nem tudod, hogy mit érzek - csóválta só- hajtva a fejét - nem is kívánom, hogy megtudd... senkinek se kívánom... - Egy darabig hosszan hallgatott, aztán amikor újra megszólalt, mintha csak magának beszélt volna. - Mindig Rá gondolok, mindegy, hogy ébren vagyok, vagy alszom... Róla álmodom... hogy itt van, és együtt vagyunk... hogy hol, mikor az nem érdekes... csak hogy Vele vagyok... - s elszorult a torka. Nem akart sírni, de közel járt hozzá...
- Krisz...
Barátja hangja kizökkentette, hálásan fordult felé, és töprengőn nézett rá:
- Találtál valamit a neten?
Péter a fejét rázta:
- Sajnos semmit... egyelőre. Se gyógyszer, se gyógymód... - elhallgatott, mert eszébe jutott valami. Nem volt biztos abban, hogy emlékeztesse-e rá a másik férfit. Aztán mégis kibökte:
- De ha lenne is... ebben nem te vagy jogosult dönteni...
- Igen, tudom - bólintott szomorúan Krisz - az hogy mit érzek, jogi szempontból nem számít...
De ha lenne valami... talán beszélhetnék az anyjával. Talán befolyásolhatnám a döntését...
Most a sebész bólogatott egyetértőn:
- Azért még ne add fel... Mindennap vannak újdonságok...
A pszichológus elmosolyodott, arcán különös elszántság jelent meg.
- Feladni? Soha... soha amíg élek... - válaszolta elmerengve s nem vette észre, hogy társa milyen riadtan pillant rá.
"Vajon miért nem tudok őszintén örülni, amikor ilyeneket mond...?" - gondolta, kissé félve, Péter és érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Kellevélbe csavart gombócok. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 5. rész című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Sziromvarázs című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 4. rész című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 3. rész című alkotáshoz

Ferger Jolcsi bejegyzést írt a(z) Boldogság című alkotáshoz

Ferger Jolcsi alkotást töltött fel A Nap címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 2. rész című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Közhelyek című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Akárki, szívemen egy szalámi... című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Virtuális valóság című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)