Pihenj, csak nagymamám, pihenj,
az ősi rög már eltakar.
Béke honol sírhantodon,
itt téged senki nem zavar.

Tavaszi szellő lengedez,
lám ő hozott, s vitt el magával.
Két tavasz közt évek szálltak,
sok reménnyel, álmodással.

Kilencvenhat kikeletet
alig bírt már gyönge vállad.
Elbúcsúztál csendben tőlünk,
és a nyarat már nem vártad.

Sok-sok álmod versbe szedve,
kéziratokban hevernek.
Arra vágytál titkon egyre,
egyszer olvasókra lelnek.

Talán majd ha nem is leszel
köztünk az élők sorában.
Álmaid majdan üzennek,
új idők új tavaszában.

Pihenj, csak nagymamám, pihenj,
bár az ősi rög takar.
Egyszer lesz, ki verseidből
ki egyet-kettőt elszaval...