Mindenki elment már a házból, egyedül maradtam gondolataimmal. Játszott velem a kisördög, mi lenne, ha elővenném a nagyapám hajlított vázú öreg kerékpárját és tennék egy utat a falu utcáin.Tízéves voltam ekkor, erre az időre esett, hogy kerékpározni tanultam.

Felülni már fel tudtam rá ülni, hajtani is tudtam, az egyensúlyozást is éreztem, igaz, hátul ott volt a segítség, de most valami harcias elszántság és biztonságérzet fogott el. Megpróbálom egyedül. Miért ne ? Az akarat nőni kezdett bennem és nem tudtam ellenállni.
Bementem a fészerbe, kitoltam a biciklit. Bezártam a kaput, és a kerékpárral száguldani kezdtem. egyik utcáról le, a másikba fel. Bejártam minden utcát, mentem előre, mindig csak előre , majd amikor észrevettem, hoppá itt már jártam, akkor már körbe-körbe. Nem tudtam megállni ! Ha valahol kettészakad az út, vajon véget ér -e ez a végtelen száguldás ?- lihegtem félhangosa. Egy út amiről azt gondoltam sohasem lesz vége. Késő délutánig csak hajtottam a pedált s már kezdtem elfáradni.

Akkor vettem észre, hogy már megint az utcánkban vagyok. Van megállás ! Szembefordultam a deszka kerítés nagykapujával és azt képzeltem : -Na most hidd azt, hogy egy nagy fal áll előtted és annak ha nekimész / még bele sem ütöd a fejed !/ biztosan megállít. A másodperc tört része alatt történt: durr, a kapun egy nagy döngetés, oldalra fordultam a kerekekkel és ösztönösen a földre tettem a lábam.

2o16. május 23.