Ó, Euterpé pompás díszben sugárzol,
látom az őszi tájban tekinteted.
Hallod, hogy a szívem, mint a dob dübörög,
szélvihar táncában csodállak téged!
Feléd nyújtom két karom, állj, ne röppenj el,
nem engedem kopni vörös színeid.
Dalt neked komponáltam, ihleted segített,
érzem még jelen vagy múzsa, ne hagyj el.
Babérlevél tetrachordot fuvolázik
kabócához szerelmes eposzt dúdol.

Dalra fakad, eljátszogat akkordjain,
lassacskán már a vén ősz is búcsúzik.
Ne hagy el kedves Euterpé! Éltető,
tiszta levegőd a léte versemnek.
Látod, kitárom szívem, már is könnyezem,
tőled még a rút vihar is szelídül.
Örökké megőrizlek majd emlékemben,
gondolok rád, már nem ontom könnyeim.
Napsütéses órában is várni foglak,
aranyketrecben gyűjtöm üzeneteid.

Tudom, most már sietsz, elbúcsúzni készülsz,
csöppet zörögsz, vedled csábos ruháid.
Csak a kis fenyőfa pompázik még zöldben,
magára ölti hófehér subáit.
Jég- kristályos a föld, varázsos az erdő,
a babért messzi fújta a havas szél.
Hó- födte, ragyogók csipkés hegycsúcsaid,
de még hangtalan suttogják a reményt.
Ó, te drága! Ellobbantál, mint szalmaláng,
emlékké váltál, már csak a csend szitál.