Napokkal ezelőtt jártam már köztetek,
ti réveteg sírok, málló kövületek.
Friss hantokon játszott a szél szellemkeze,
márványon süvített, mint fájdalmas zene.

Sárga avar hullott a sírra naponta,
rozsdás falevelek gyűltek egy halomba,
gereblye és seprű dolgozott serényen,
s rám tört ezer emlék, túl minden reményen.

Illő, rendben legyen szeretteink hantja,
frissen, üdén várjon minket ünnepnapra,
amikor a lelkek esztendőnek múltán
találkoznak velünk, az emlékek útján.

Virágokat hozunk, mécsest, koszorúkat,
gyertyafénynél tűnik arcunk szomorúnak,
neveket idézünk, s mint álmos csillagok,
égre révedt szemünk könnycseppektől ragyog.

Ó élet, ó halál, mindkettő nagy titok,
ha szívünk kapuja szeretetre nyitott,
egyszer el kell mennünk, mert az időnk lejár,
csak az emlék marad és a hiány, mi fáj...