Őrangyalom 1

1. Kopogtat a gólya
1950-et mutatott a naptár. Évvégéhez közeledve, orvosi vizsgálatra mentem, úgy éreztem: kopogtat a gólya. Mi ketten nagyon örültünk az eseménynek, de elhatároztuk, egyelőre titokban tartjuk, legfeljebb anyukámmal osztom meg az örömhírt. Attól féltem, hogy ebben a környezetben csak újabb bonyodalmakat, zavart keltene, amit kerülni igyekeztem.
(Kép: Ünnep a cégnél munkatársakkal, középen a sapkás kisember a főnök)

Új helyemen hamar beilleszkedtem, az Acélgyár után, megismertem a kollégákat, szorgalmasan dolgoztam, amiért itt is megbecsültek. A cég többek között háztartási eszközöket, edényeket forgalmazott. Termékeiből az ott dolgozók kedvezményesen vásároltak. Minden hónapban igyekeztem a saját háztartásomhoz szükséges eszközöket: kisebb-nagyobb zománcozott serpenyőket födővel, merőkanalakat s egyebet beszerezni, majd később, amikor már nyilvánvalóvá vált a baba érkezése, megvettem a fürdető edényt és egyéb szükséges holmit.

Várjuk a babát.
Férjemmel együtt én, és szüleim is, szeretettel vártuk a kis jövevényt, lázas izgalommal készülődtünk érkezésére. Gyurka azonban egyelőre nem szólt nekem apám leveléről, akkor még én se tudtam róla. Ezért nem is sejthettem, hogy fogadta, azt sem, hogy családtagjaival kiértékelték-e, vagy megtartotta magának a benne foglaltakat.
Anyukám sok szép babaholmit kötött, én igyekeztem mindent beszerezni, ami akkor bizony nem volt könnyű feladat. Nem úgy ment, hogy bemegyek az üzletbe, ott kiválasztom a babakelengyét, kifizetem és hazahozom, utána már csak ki kell mosni. Nem bizony. Akkor olyan világot éltünk, hogy aki dolgozott, pénze lett volna rá, de áruhiány lévén, sok mindent
csak nagyon nehezen lehetett beszerezni, abban az időben néha még a fizetésének elköltése is gondot jelenthetett (főleg akinek sok pénze volt).

Munkahelyemen sokáig észre se vették áldott állapotomat. Sógornőm pedig gondoskodott arról, hogy sose legyen nyugalmam. Márpedig az idegesség a legjobb fogyókúra, ezért most is olyan karcsú, nádszáltermet voltam, mint korábban. De legalább bent az irodában jól éreztem magam.
Már hat hónapja hordtam szívem alatt magzatomat, amikor ismerőseim, kolléganőim szóvá tették, milyen jól nézek ki, nem vagyok már olyan sovány, mint amikor megismertek. Akkor mondtam el, mi az oka, és nem akarták elhinni, hiszen a terhesség jelei még csupán annyiban mutatkoztak rajtam, hogy teltebb lettem, pár kilót magamra szedtem. Azonban lassan kezdett gondot jelenteni számomra, hogy a meglevő ruháim hamarosan szűknek bizonyulnak, nem kell hozzá sok idő, és "szélességében ki fogom nőni" valamennyit. Igen ám, de az anyag megvásárlása ugyanúgy gondot jelentett, mint a babakelengye beszerzése.

Mit fogok magamra venni? (Képem: a rozoga ház előtt)
Elhatároztam, hogy ehhez, Salgótarján legilletékesebb NAGYSÁGÁNAK segítségét fogom kérni. Meg is tettem nyomban. Fölvettem a telefont, kértem az Iparcikk Nagykereskedelmi Nemzeti Vállalat igazgatóját. Bemutatkozás után elmondtam, hogy én, áldott állapotban levő szorgalmas dolgozó nő, olyan helyzetbe kerültem, ha nem segít hozzá, hogy ruhaanyagot kapjak, szégyenszemre maholnap nem tudok megjelenni munkára, mert a meglevők nem jönnek rám, s ruha nélkül pedig - enyhén szólva - furcsa látványosságot nyújtana megjelennem az irodában.
Kolléganők, akik körülöttem voltak, mondhatom, pukkadoztak a nevetéstől, mikor meghallották a szöveget, és szerencsémre, az igazgató "elvtárs" barátságosan fogadta furcsa előadásba csomagolt kérésemet, és azt válaszolta, nyugodtan menjek el a nagyraktárukba, ott hivatkozzak rá, és olyan anyagot választhatok, amilyen megtetszik nekem. Nagyon megörültem, már másnap siettem elintézni a dolgot.
Legnagyobb meglepetésemre kisült, hogy a cég raktára jelenleg a Ferences atyák templomához tartozó, volt egyházi kultúrterem, ahol annyi kedves összejövetelen - kórus-próbákon, kongregációs délutánokon, karácsonyi vásáron, stb. - vettem részt! Annyira megdöbbentett ez a tény, hogy sírva fakadtam, miközben a ruhám anyagát kiválasztottam.

Az ott dolgozók nem tudták elképzelni, miért könnyezek. Elhárítottam kérdésüket, azt mondtam, örömömben sírok, hogy végre lesz kismamaruhám!
Egy vékony, fehér pamutanyagot vásároltam, amit nagyon finom, vékony vonalkákból rajzolt minták díszítettek. A varrónőm csinos ruhát varrt belőle. Ideje is volt, mert nagyon forró nyarat éltünk át. A lenge ruhácskában - bár nehezen, de mégis el tudtam viselni az iroda fülledt levegőjét. Hazaérve, minden nap kimostam és reggel frissen kivasalva vettem magamra, s úgy mentem dolgozni az immár egyetlen rám való ruhában.

Folytatom.