Boldog voltam, arcomon mosoly ragyogott,
Nem nyomták lelkemet a hatalmas nagy gondok.
A derű birtokolta az egész lényemet,
Nem számított semmi, bármi történhetett.

Ám valami szívembe hasitott,
Tépett, mart, nem tágitott.
Átjárta testem minden porcikáját,
Derűs arcom pirospozsgássá vált.

A boldogság elillant hamar,
Tovaszállt gyorsan, akár egy vihar.
Lelkem akár egy széttépett rongydarab,
Testem egy hangya, kit széttipor egy óriás cipőtalp.

A széttépett rongydarab foszlánya voltam én,
Ilyen szétiprott lélek nincs a Föld kerekén.
A szavakat börtönbe zártam, nem tudtak kiszökni,
Szerettem volna, de nem tudtam nekik segiteni.

Minden álom eltűnt szemem ragyogásából,
Szavak helyett könnyek szabadultak a zárkából.
Minden bánat, mint egy-egy könnycsepp hullott alá,
Minden könnycsepp után jött egy piciny boldogság.

Ahogy hulltak a bánatok és jött a boldogság,
Egyre múladozott a szomorúság.
Arcom pirosa normálissá vált,
Széttiprott foszlányok ismét egésszé vált.

Így vonultak a felhők lelkem egészén,
A sötét felhők után újra jön a napfény.
A napfényt a borús felhő gyorsan eltakarja,
De a nap sem tűr, a felhőt elzavarja.