A nyarat Ilka néninél töltöttem. Csodálatos nyár volt, még a Nap is ragyogott, nem csak úgy sütött, mint ahogy máskor szokott. Elvittek magukkal a szőlőbe kapálni, kötözni, kaccsozni, mikor milyen munka volt. Szívesen csináltam.
Az Alföldbe simuló Strázsa-hegy a maga százkilencven méteres magasságával a hagyomány szerint arról kapta a nevét, hogy a török korban innen kémlelték a környéket, őrizve a monori falut és népét a portyázó törököktől.
Az aranyló sárga, szemcsés homok nagyon jó talaja lett a szőlőnek. A sok munka mellett a szüret felejthetetlen szép emlékeket őrzött.
Az a kis kunyhó, már nem volt olyan nagy, mint régen, amikor ott hűsöltünk ebéd idején. A mezei egerek befészkelték magukat a nádfedél közé, amely majdnem a földig ért. Ék alakban fedte be azt a pár négyzetméternyi alapot, ahova be lehetett húzódni az eső elől. Pokróccal letakart fekhely, egy kicsike asztal fért el benne. Az egerek megrágták az ott hagyott kenyeret, zörgött a nád, ahogyan a csöndet megzavarták és szállt a por, hogy aztán mindent belepve megnyugodjon.

*

Ebben az évben már nem leszek itt a szüreten. Sajnáltam, mert nagy bográcsban főtt a finom gulyásleves. Mi gyerekek őriztük a tüzet, hogy ki ne aludjon, a leves lassan, szinte csak gőzölögve főtt meg. Akkor lehetett enni mindenkinek, amikor vége lett a szüretnek. A szőlő bedarálva a kádakban, csendesen édes must folydogált, amikor kinyitottuk a csapot a kád oldalán.
Egy- két nap múlva prés alá kerültek a ledarált szőlőszemek. Pincébe került a már forrni kezdett must, nem lehetett lemenni oda, mert mérgező gáz terjengett, ami halálos volt. Legtöbb szőlő mézes-fehér, kevés volt a piros vagy egy-két fekete fürt.
Említettem, hogy szép volt ez a nyár. Rengeteget ábrándoztam, még arra is gondoltam akkor, hogy ha felnövök, itt fogok lakni. Itt a csend világában, ahol csak a madarak csicseregnek, és a szőlőtőke levelei között sejtelmesen fújdogál a szél. A Nap sugara, minden reggel majd szikrázva kelt fel, este pedig bágyadtan húzódik vissza az éjszakába.
Minden vasárnap templomba mentem, most is a karzatra, s áhítattal fogadtam lelkembe a prédikációt. Meglátogattam a nagytiszteletű papot, aki megígérte, hogy támogatni fog a tanulmányaim alatt is. Megköszöntem, és hálás voltam neki.
Ezen a nyáron többször is meglátogattam a bátyámat, aki nagyon örült nekem. Csodálkozva látta, milyen szép nagylánnyá cseperedtem, úgy láttam büszke rám. Egyszer elvitt magával Csákvárra, ahol a nagymama testvére a Mari néni családja lakott. Ő már akkor buszvezető volt, néha elmehettem vele a járatán. Jól éreztem magam, akkor voltam életemben először bálban. Hívtak a fiúk táncolni, de nem mentem, mert nem is tudtam, így aztán hamarosan haza mentünk. Szép holdvilágos este volt, egy fiú kísért, mint egy árnyék, nem mert szólni, gondolom félt a Mari néném szigorú pillantásától.
Annyira szerettem volna, ha lettek volna rokonaim, mindig kerestem kutattam. Mivel a nagymamának hat testvére volt, így aztán felkerestem, akiket csak tudtam. A páskomon lakott a Julis néni, aki már nagyon öreg volt. Betegen, vakon feküdt az ágyban, sajnálkozott, hogy nem láthatja az Ilka húga unokáját. Ide többet nem mentem, taszított a levegő áporodott szaga, ami ránehezedett a bútorokra, mintha csak az lett volna a takarójuk.
Mari néninek az egyik fia itt lakott ebben a nagyközségben, ahol mi is. Szép nagy házuk volt a főtéren.
Lajos bácsi zongoratanár volt. A Vigadóban szoktak édesapámmal zenélni bálok alkalmával. Lajos bácsinak egy lánya volt, aki már akkor egyetemen tanult orvosnak. Mondta is az Etka néni, hogy látogassam meg az Évikét, ha már én is ott tanulok Pesten, ad majd nekem ruhákat, amiket nem hord. El kell elmondanom, mivel nagyon felzaklatott az akkori viselkedése. Lenézett engem, a szegény árva lányt. Úgy mutatott be az éppen ott tartózkodó vőlegényének, mint egy idegent. Keresett egy-két ruhadarabot, olyan fölénnyel adta át, mintha csak kéregetni mentem volna hozzá. Megalázva, szégyenemben bedobtam az utcán lévő kukába. Alig volt ruhám, de könyöradományként nem kellettek nekem. Többet nem találkoztam vele.

*

Vége lett a nyárnak, de még magasan szikrázva sütött a Nap, nem veszített semmit a fényéből.
Reménykedő izgalommal készültem az iskolába. Nem tudtam mi vár rám, honnan is tudhattam volna, hogy teljesen más lesz, mint az árvaház beszűkült világa. Őszintén naiv lelkem tudatlanságával indultam útnak. Az a pár ruhanemű elfért egy kicsi kopottas bőröndben, jól megfértek együtt, mert nem hivalkodtak a ruháim sem.
A kollégiumban zajos csiviteléssel gyűltünk össze. Voltak, akik már nem először, azok felsőbb osztályba jártak. Mi elsősök megilletődve figyeltük a többieket, hogy ne látszódjon rajtunk a pánik, igyekeztünk elrejteni a félelmünket.

*

A hálóban emeletes ágyakon kaptunk helyet. Meghúzódtam a fal mellett egy alsó ágyon. Jól tettem, mert ha valaki megzavart, a fal felé fordulva nem láthatta a könnyeimet. Később, ahogy múltak a napok felbátorodva, ahogy mondani szokás, nekem is kinyílt a csipám. Részt vettem minden mókában, sőt kitalálója lettem sok huncutságnak. Vidáman teltek a napok, már nem látszott az a félénkség, amivel ide beköszöntem. Elfelejtettem imádkozni is. Akkor jutott az eszembe, amikor holdas éjszakákon besütött a fény a hálószoba ablakán. Nyitott szemmel bámultam az alvó lányok arcán a nyugodt, békés éjszakát. Akkor éreztem igazán, milyen egyedül vagyok. Barátságok szövődtek, aztán szétszakadtak nagyon könnyen, mint egy silány cérnaszál. Tudtam, hogy hiányzik valami. De ez a valami hol van, hol keressem? A szeretet csak megfoghatatlan fogalom volt számomra, melyet sem az imákban, sem az Istenben nem leltem meg.

Folyt. következik