Az elkövetkező napokban Kelemen többször is ellátogatott Mendihez. A kórházból viszont rendszeresen hívta, illetve Dominiknak adta a telefonját, hogy tudjon beszélgetni Mendivel. Látogatásai alkalmával, mindenről beszámolt Mendinek, hogyan javul a fiú állapota, meg arról is, hogy szabad óráiban leviszi a kertbe Domit, most még csak rövid időre és mennyire élvezi a fiú tudásvágyát, mekkora élmény beszélgetni vele, ahogy a ragyogó fekete szemeivel ránéz és issza a szavait, és mindent megjegyez, minden ragad rá, mint a bogáncs.
Mendi minden alkalommal elégedetten hallgatta, és csodálta ezt az embert, aki annyira szívén viselte páciensei minden apró-cseprő ügyét, és magában sokszor összehasonlította Ludviggal. Azután a legtöbbször arra a következtetésre jutott, hogy ez az ember, Ludvig kiköpött mása, akkora a hasonlóság közöttük, hogy már-már néha azt hitte, hogy Ludviggal beszélget.
Mendi is megosztotta aggodalmát Kelemennel, Dominikkal kapcsolatban. Félt attól a naptól, amikor haza hozza és egyedül marad a kisfiúval. Fog-e tudni gondoskodni róla, mi lesz, ha rosszul lesz, mint ahogyan az elmúlt napokban is, akkor ő maga kétségbe fog esni és nem fogja tudni mit kell tennie. Ők ezt még ketten, Ludviggal tervezték el, és tart tőle, hogy egyedül képtelen lesz megbirkózni a feladatokkal.
Kelemen vigasztalta, és azt mondta, hogy ő megbízik Mendiben, helyt fog állni minden tekintetben. Egyébként ő maga is fog segíteni azután is, ha haza hozza a fiút, meg szólhat neki bármikor ha baj van, szívesen segít mindenben.
Éppen Dominik leendő szobájában tartózkodtak, Mendi megmutatta neki, hogy melyik lesz Domi szobája. Ott álltak egymással szemben, amikor Kelemen váratlanul megkérdezte:
- Hisz a véletlen szerelemben?
- A véletlen micsodában?... - hadarta Mendi - minden véletlen, véletlen volt Ludvig halála is, véletlen volt az ön feleségének a vízbe fulladása, az is véletlen volt, hogy Domit behozták a kórházba, aztán az is véletlen volt, hogy éppen Ludvig szívét kapta meg, véletlen volt a kettőnk találkozása is, véletlen, hogy annyira megszerettem... Domit... véletlen volt... az élet csupán véletlenekből áll... minden, minden véletlen... - hadarta még mindig, és Kelemen egyre közeledett, addigra éppen ott állt már előtte, nézte, csak nézte őt, majd átölelte és az ajkán érezte a csókját. Majd megfulladt, mert éppen akkor szándékozott levegőt venni, de nem sikerült. Az is véletlen volt, hogy összeforrt az ajkuk... nem kapott levegőt... aztán már nem érzett semmit... csak miután feleszmélt a férfi vállán nyugodott a feje és az ölelte szorosan magához. Úgy érezte, mintha Ludvig karjai közt lenne, az összes eddigi boldogtalansága ködbe veszett előtte, és végtelen boldogság járta át minden porcikáját. Nem, nem akart ebből az ölelésből kibontakozni, ott akart maradni örökre ezen a vállon, érezni akarta két karjának szorítását... annyira jó volt, hogy eleredtek a könnyei, ömlöttek végig az arcán... most ez is jó volt, nagyon jó, azt akarta, hogy sosem múljon el.
Még mindig rózsaszín köd lebegett előtte, amikor kikísérte a férfit az ajtón. Később, amikor visszagondolt erre a jelenetre, akkor sem tudta volna megmondani, hogy a képzelet játéka volt-e, vagy valóság. Nem tudta, de mintha egy röpke pillanatig a Mennyországban járt volna.

Amíg Mendi betegeskedett, Brendon is többször meglátogatta Dominikot a kórházban, ő is sokat mesélt róla, hogy mennyire megtalálta a hangot a fiúval, milyen jót játszanak, kártyáznak együtt. Ahányszor csak jött Mendihez, elhozta Cézárt is.
Mendi nagyon örült a kutyának és annak, hogy az sem felejtette el őt. Ücsörögtek kinn a hintaágyon és beszélgettek, s Cézár figyelte minden mozdulatukat, álmatagon itta minden szavukat.

Kelemen a legközelebbi jövetelekor engedélyezte Mendinek, hogy újra látogathatja Domit. Akkor tűnt fel neki, hogy Kelemen tegezi őt, holott korábban magázódtak. Tehát mégis valóság volt, mégis megtörtént az a csók? Bizonyára akkor tegezte őt először. Vajon mit mondhatott?... Ez rettenetes, hogy nem emlékszik rá, nem kétséges, hogy elveszítette az öntudatát egy pillanatra, különben emlékeznie kellene.
Kelemen újra megnézte a torkát, kíváncsi volt, hogy lelappadtak-e a mandulái. Azt mondta, hogy hihetetlen, amilyen duzzadtak voltak nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan helyrejön. A nyakán is megtapintotta ismét, de már nem érezte a duzzanatokat. Akkor kérdezte meg Mendi:
- Mit mondtál nekem a múltkor, amikor megcsókoltál?
- Már nem emlékszel?
- Nem emlékszem, hogy mondtál volna valamit, pedig attól kezdve tegeződünk... szerintem nekem kiesett néhány másodperc...
- Tényleg? Akarod, hogy megismételjük?
- Azt szeretném, ha megmondanád!
- Azt mondtam, amit most is mondani fogok... Ami velünk történik az csoda!... Szeretlek, Mendi.
- És én... mondtam valamit?
- Nem. De ha most mondanál valamit, akkor hallgatlak!...
- Bármennyire hihetetlen... de én is szeretlek. Mondd, mi történik velünk?
- Véletlenek játéka... - megfogta mindkét karját, közelebb húzta magához és csak nézte.
- Mi lesz velünk?... Hová vezet ez?... - kérdezte Mendi szinte rémülten.
- Nem tudom... tele van a lelkünk fájdalommal, hagyjuk gyógyulni... talán mégsem véletlen, lehet, hogy kiérdemeltük?... Ne, ne is gondolkodjunk... szeressük egymást, Mendi... ha te is akarod...
Nézték egymást egy ideig, Kelemennek éjfekete szeme volt, a haja meg olyan színű, mint az érett búzakalász. Ez a kontraszt, no meg a hátra fésült haj, ami afféle képet alkotott, mintha az égnek állna, olyan kamaszos arcot kölcsönzött neki. Mendi megkérdezte - hány éves vagy? - harminchét, és te? - harminchat - csak egy pillanatra hunyta le a szemét, s amikor kinyitotta, ismét Ludvig kék szeme mosolygott rá, Kelemen arcából... akkor Mendi a férfi nyaka köré fonta karjait, újra összeforrt az ajkuk és belefeledkeztek a csókba.

- Anyaaaaa... de jó, hogy jöttél! - ugrott a nyakába Domi, amint betoppant Mendi a kórterembe, - hiányoztál nagyon, pedig a doktorbácsi is sokat volt velem, meg Brendon is gyakran jött és sokat játszottunk, kártyáztunk, meg beszélgettünk... de azért te nagyon hiányoztál.
- Jaj, drágám, itt vagyok, előbb nem jöhettem, mert beteg voltam, tudod. Vigyázni kell rád nagyon, nehogy megfertőzzön valaki és azért nem jöhettem, de most már jól vagyok! Jöhetek, engedélyezte a doktorbácsi.
- Hurrá! Jó, hogy meggyógyultál - rengeteget mesélt Domi aznap. Elmesélt mindent tövéről hegyére, hogy a doktor bácsi levitte a kertbe, de csak rövid időre, aztán sokat mesélt, okosakat mondott, amitől majd ő is okosabb lesz. Meg Brendonnal is sokat játszottak, ő is nagyon jó fej... meg beszélgettek...
- Miről beszélgettetek?
- Sok mindenről... mesélt a munkájáról is, azt mondta ügyvéd... Eddig mindig azt hittem, hogy orvos leszek, ha megnövök... de lehet, hogy meggondolom magam és ügyvéd leszek.
- No és mi tetszett meg annyira az ügyvédi hivatásban? Mit mesélt Brendon?
- Hááát, azt is mesélte, hogy ő intézi az örökbefogadási ügyet, és hogy biztosan a te fiad leszek, mert ő harcol érte... és az jó, ugye?
- Igen, az jó! Meg az is jó, amit az orvosok csinálnak, meggyógyítják a beteg embereket...
- Igen, az is jó! Anya, mi legyek, orvos, vagy ügyvéd?
- Jaj kicsikém, azt nem kell most eldöntened, majd ha már nagyobb leszel, jobban fogod érezni, hogy mi felé húz inkább a szíved. Most még nem kell ezen törni a fejed... no, mit szólsz, menjünk le a kertbe?
- Igeeen! - s már ugrott is, hogy átöltözzön.
Mendinek ezúttal nem sikerült találkoznia Kelemennel, és telefonon sem kereste azon a napon. Hiányzott neki, de megnyugodott, másnap biztosan összefutnak majd valahol.

Ám, egy egész hét telt el, s Mendi nem látta Kelement. Már Domitól is kérdezte, hogy mikor járt nála a doktorbácsi.
- Az éjjel volt ügyeletes, akkor itt is volt, meg játszottunk, beszélgettünk... - mondta a gyerek és Mendi megnyugodott. Bizonyára sok a dolga, majd jelentkezik ha jónak látja.
Éjjel sokáig nem tudott elaludni. Hallgatta a három nyírfa lombjának susogását. Ott álltak éppen az ablaka előtt, s a levelek suttogása vissza vitte őt múltjának legboldogabb korszakába, amikor Ludviggal ebbe a házba költöztek, és egymás karjaiban pihenve, sokszor elringatta őket a levelek suttogása. Minden idegszálával erre a neszre figyelt, s közben észre sem vette, hogy a bánat árnyéka újra belibbent az ablakán.

Folyt. köv.