Emlékszel mikor sétáltunk a hóesésben?
A bolt
messze volt,
mire rátaláltunk nyitva sem volt.
A hó egyre csak nyakunkba szakadt,
beterített egy pillanat alatt.
Az ég zengett,
rémült seregélyek
ijesztő lármával húztak el fejünk felett.
Kis lakunkban várt ránk kellemes meleg,
hol végre szabadon szerethettelek.
Szép évet zártunk,
hisz egymásra találtunk.
A folytatás is szép volt,
mondhattunk egymásnak BUÉK-ot.
Kihasználtunk minden alkalmat
mit számunkra az élet ad,
Nem számít rég, hogy messze vagy,
hozzád repít a pillanat.
Micsoda esték, felejthetetlen gyönyörök,
vége sose legyen, csak azért könyörgök,
hisz szívemhez nőtt a tatai vár,
hol a boldogság szigete reánk vár.
Sétálni kettesben, bejárni a természetet,
lágy ölén kéjesen ringatózva eggyé válni veled,
oly szép, mint egy édes álom,
fel ne ébredjek, csak azt kívánom.
Aztán lassan búcsút intett a tél,
helyébe lépett a kikelet,
még hűvös, de lágy esti szél,
hintett ránk ezernyi élvezetet.
Jöttek az endrédi esték,
mennyi élmény, megannyi festék,
átélhettem veled egy újabb csodát,
készíthettem valakinek megint vacsorát.
Mit hozott egy hónap?
Semmi újat, hisz tudtam, hogy jó vagy,
olyan nagyon jó és életre való,
hiába mondod olykor, hogy elment az utolsó hajó.
Emlékszel még a csalán ízére?
A horgásztó lágyan ringatózó vizére?
A tavaszi esték meghitt fényére?
Azt kívántam soha ne legyen vége.
De az idő kegyetlen és halad,
egy hónap elszállt egy pillanat alatt,
arcomról a mosoly lefagyott,
mikor a vonat veled süvítve távozott.
Aztán nagy csend lett, fájó,
húsba vájó,
és nem értettem a csend okát,
mi egyre jobban fájt....
Majd a lelki kín után újra egymásra leltünk,
Tatán a kis lakunkban összemelegedtünk,
mindig azt kívántam, soha ne legyen vége,
vágytam a veled töltött gyönyörű estékre.
Új arcát mutatta a nyár,
miénk lett az erdő, hisz a szerelem nem vár,
s mikor fejünk felé került a sátor,
minden újra szép volt, minden ment magától.
Vakon követtelek, lépkedtem utánad,
hiába hajtogattam a tüskés indákat,
nem kímélt, tüskéjét belém vájta,
nem csoda, pezsdülő véremet ő is megkívánta.
Aztán beléd mart, hogy így is egyesüljünk,
tüskéjén azóta is szeretkezik vérünk.
Jaj, ha a fűszál beszélni tudna,
rólunk megannyi élményt elárulna,
trillázva énekelné a rigó,
látjátok emberek, szeretni milyen jó?
Egy nyári délután vihar kerekedett,
összeszedtük sátrunk, a románcnak vége lett,
azóta sem értem mi történt akkor,
hová lett a lázasan ledobott melltartóm.
Talán ott lapul a fűben, vagy merre lehet?
Hirdeti a természet ölén elköltött szerelmünket?
A fene sem bánja, ha ott lapul a sárba,
vágytunk még megannyi újabb csodára,
és az égiek sem fukarkodtak velünk,
hagyták teljesedni igaz szerelmünk.
Az ősz Tatán újra öledbe hintett,
csak a telefonok zavartak meg minket,
a tóparti séták új reményt adtak,
nagy hévvel estünk az édes tejszínhabnak.
Nem, Nem, nem adom fel soha,
nem lehet az élet hozzánk oly mostoha,
mivé is lennék, ha elfelednélek,
meghalna a szívem, ha nem szerethetnélek.
Néha fájó szavak hagyják el a szádat,
de én nem haragszom, mert nagyon imádlak,
csak a szívemen ejtesz vele sebet,
mit begyógyít majdan simogató kezed.
Kérlek ne, soha ne mondd, hogy vége,
tudom, hogy később sírni fogsz majd érte,
mert nincs a világon ki nálam jobban szeret,
kívánok magunknak még sok ilyen szép évet.