TÉL HAVA ÓCEÁN HULLÁMA


Azok a telek, amelyekről mostanában mesélek majdnem olyan egyformák voltak, mint hajdan a nyarak. Semmi nem változott soha, a hó, a hegyek, a vendégek és mi magunk is, ugyanolyanok voltunk évről évre. Az éppen folyamatban lévő telet össze lehetett téveszteni az előzővel, s mindkettőt a következővel. Időtlenséget sugároztak magukból, a maguk láthatatlan, érzékelhetetlen módján, ahogy teltek, történések nélküli történéssel. Olyan volt az egész, mint az óceán. Az egyes hullámok megtörténnek, látja őket az ember feltornyosulni, vicsorogva habzani, majd a sziklafalnak vágódni és szétporlani, de maga az óceán nem történik meg, csak van.
Mi, emberek voltunk a hullámok, és a cselekedeteink: amit tettünk, amit nem tettünk, -s a tenger az idő, mely attól függetlenül létezett /nem mondom, hogy folyt, mert mi az, hogy "folyik"/, hogy tél volt-e, vagy nyár. A hullám persze nem valószínű, hogy azt képzeli magáról, ő maga a tenger, de ha netán képzelné, abban is lenne egy cseppnyi igazság, ha jól belegondolunk. Ember és hullám. Milyen kifejező párhuzam. Létezik, cselekszik, történik vele valami. Elporlad, s feltámad új erővel. S bár minden hullám egyformának tűnik, ha az ember távolról, a nagy víz széléről nézi, mégis mennyire különböznek egymástól a hullámok, testközelben, úszás közben például.
Az emberek és cselekedeteik pont olyan különbözőségeket mutatnak, mint a hullámok. Egyesek forró teát isznak a nap végén a TRI STUDNICKI-ban, mások sört, annak ellenére, hogy szeles, hideg kinn az este, s a félig befagyott patak csobogásán túl fázósan rázkódnak a magas fenyők.
Hej, ha a hullámok mélyére látnánk, vagy az emberi cselekedetek mögé!
Miért kötekedik például Komáromi a helybéli favágókkal?
Mert kötekedik, azt látom. Hátra-hátra fordul székén a kandalló mellett, átható pillantással fixíroz egy kornyadt bajszút, aztán visszafordul hozzánk, éles, fejhangon nevet és folytatja Hámori Bandi szapulását, a témát, mellyel jó ideje már az én figyelmemnek kedveskedik. Én sört iszom, ő rumos teát. Odaát a túlsó sarokban a favágók vodkát.
-Tudod mit tett a testvéred? -hajol bele az arcomba, és hatásvadászó szünetet tart. Völgye doktor kaján élvezettel nézi, ő imádja a Hámori Bandi történeteit, előre dörzsöli a kezét, azon, amit hallani fog. Agneska körbe jár a tálcával, lepakolja az italokat, elhaladtában rám néz, én vissza őrá. Nem válaszolok Komáromi kérdésére, szükségtelen, tudom, ha akarom, ha nem, el fogja mondani.
-Elhíresztelte a hegyen, hogy ő a főnökünk. Mindenki rajtam röhög, az összes kollegák, a síoktatók. Ez a ti főnökötök? -kérdezik tőlem. Ez a részeges, korhely alak? Aki 2000 métertől tengerszintig minden Hostinecbe bekötött szemmel odatalál? Aki támolyogva sízik, s a felvonónál, a sorban lesmárolja a német csajokat?
Komáromi hangja betölti a vendéglő korlátozott terét, elzúg a kockás abroszokkal terített asztalok felett. Túloldalt a favágók összesúgnak-búgnak. Drámai feszültség van a levegőben, de csak én érzem, s talán Agneska, aki ismét a mi asztalunk felé tart, s megint rám pillant. Akit a sítanár szid az nincs a körünkben, ki tudja, hol kavar éppen Hámori?
Komáromi megfordul, nevet, fixírozza a favágókat. És, akkor bekövetkezik, aminek be kell következnie: egy széles vállú, tagbaszakadt alak felemelkedik, kinyújtja a kezét, és így szól: "a tűzre kellene téged tenni kisapám"
A szavakat persze, nem értjük, de a gesztus, ahogy rámutat előbb Komáromira, aztán a kandallóra mindent elmond.
Magam sem tudom, mit teszek, hiszen hát az emberek, s hullámok belső természetét feltérképezni hiábavaló kísérlet, -visszaszólok: "téged kéne tűzre vetni, bizony ám".
Miért szóltam közbe? Miért vettem védelmembe Komáromit, aki annyi borsot tört az orrom alá?
Ha nem szólok, talán elsimul az ügy. A favágó megnyugszik, visszaül a helyére, és iszik még egy vodkát. Komáromi folytatja Hámori becsmérlését, s Agneska kihoz egy újabb tálca italt. Ha a hullám nem csapódik neki egyenesen a bárka oldalának, hanem ferdén elhalad előtte, talán...talán megússzák az utasok.
Az, az ember megkerülte az asztalt, és súlyos léptekkel átjött hozzánk. Két kollegája követte, elszánt képükön a közelgő összecsapás előszele suhant át.
Komáromi kikapta a piszkafát a kandallóból, én a mellettem lévő üres szék támláját ragadtam meg. Egy pillanatra minden mozgás állóképpé merevedett, és olyan csend lett, hogy behallatszott kintről a szél zúgása, és a szél zúgásán túl a jeges partoldalak között elfutó patak kristálytiszta csilingelése.
Agneska termett ott, ő volt az egyedüli mozgó, a mozdulatlanságban. Odaállt a favágó elé, két tenyerét nekifeszítette széles mellkasának. A szlovák medvekarjával eltolta maga elől a kicsi asszonyt. Már csak egyetlen pillanat kellett, hogy a tűz fellángoljon. Ám ekkor nyílt az ajtó és Hámori Bandi lépett be a helyiségbe, kedélyesen, vastagon, egy német nőt vonszolva magával. Egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet, és már szólt is, megnyugtató hangon, a favágó anyanyelvén, ékes szlováksággal. Két perc alatt tisztázott mindent. Elmondta, az ő nagyapja is szlovák volt, erről a vidékről származott, gyermekkorának nyarait itt töltötte a hegyek között, és, hogy félig-meddig mi is szlovákok vagyunk, mert az ő barátai vagyunk és ő tiszteletbeli szlováknak fogadott bennünket, csak nem fog két jó szlovák holmi apróságok miatt egymásnak esni?

Az este hátralévő része békességben telet el. Az egyetlen zavaró körülmény az volt, hogy Hámori Bandi mindvégig kitartó precizitással csókolózott a német lánnyal, míg mi, többiek, partner nélkül, ilyesmit nem tehettünk. A számlát én fizettem aznap este, árulkodóan nagy borravalót hagytam Agneska tálcáján, amit ő, odavetett, hálás pillantással honorált.
Hazafelé tartván a közeli faluba, az országúton Komáromi mellém sodródott.
-Figyelj csak, komám, -mondta reszelős, kellemetlen hangon, -nem tudom, hogy intézed el, a te dolgod, de nem akarom többet itt látni a testvéredet a hegyen. Vagy ő, vagy én. Vetted, ugye?

Az idő olyan, mint az óceán, mozdulatlan mozduló, s mi emberek vagyunk felszínén a hullámok. Itt ülök újra a TRI STUDNICKI-ben, kérdezem a pincérnőt, mi van Agneskával? Néz rám értetlenül. Ki az, az Agneska?
-Pincér volt itt, tíz-tizenöt éve.
-Tizenöt éve? -nevet rám a lány. -Tizenöt év nagyon nagy idő ám! Az alatt megváltoznak a dolgok.
Az óceán azonban erről mit sem tud. Ő csak van, létezik. S a felszínén most is futkároznak a hullámok.