Hópihe szállong, most szunnyad a tél,
csobog a csönd nézd szelíden alél.
Békés az erdő, álmodik a rét,
csordogál nyála, édes, mint a méz.

Szürke a felleg, és szellő csahol,
hit, fátyolos remény csendben dacol.
Dér csipkedte cserfán bősz fagy rabol,
kavarog az orkán, büszkén tarol.

Könnyezik a hó, nézd, fogy a jégcsap,
föld étlen- szomjan és kong az étlap.
Csitt, csöppnyi esély, szerény, fahéjas,
csitul a ciklon, még sötét éj van.

Borostyán didereg, cselló cseveg,
fenyő áll délcegen, veréb remeg.
Tüzet csihol szíve, hangja rebeg,
lelkében lassan málnak a sebek.

Jő a szeretet, figyel egy angyal,
szorosan átölel színarannyal.
Itt, legbelül mosdat gyógyviasszal,
érzem, hogy cirógat, s megvigasztal.

Hópihe szállong, most szunnyad a tél,
csobog a csönd nézd szelíden alél.
Békés az erdő, álmodik a rét,
néma a róna, álma csupa méz.