Odakint álmodozik a föld-
míg szívünk melegség járja át.
Ott kívül dermedt, deres a táj,
rút sebet gyógyít a kovaföld.

Merengek én is, bizakodom,
aztán egyszer majd felébredek...
Használjátok a mát, éljetek,
vessétek le erős vértetek!

Nézzétek azt az agg, ősz tölgyet,
sebekkel fedett, meggyűrt kérgét-
belevésve számtalan lépés-
nem törte meg a lét e bölcset!

Tiaráján ott, a nap ragyog,
hallod varázslatos meséjét?
Látjátok? Megcsókolom fényét.
Ó, az arany szíve, hogy sajog!

Hűen áll, mosolygós orcát ölt,
ha itt az idő, s porba hullunk,
csak egy újabb ránc őrzi múltunk,
odakint még álmodik a föld.