Beszéd a jelenlévőkhöz
2017. november 12. Kisbárkányban

Szeretettel köszöntök minden kedves embert, a falu vezetőit, minden itt lakót, a MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE Alelnökét, Bottyán Zoltán urat, és kedves rokonaimat, minden vendéget, akik eljöttek ide azért, hogy a kiállítással emlékezzünk egy olyan emberről, aki a második világháború után eljött ide, ebbe az akkor még kicsi községbe, ahol nem volt iskola, nem volt tanítás, neki kellett megszervezni és elkezdeni a tanítást, hogy oktassa a diákokat, és a felnőtteknek tanácsokat adjon.
Szívvel-lélekkel fogott a nem könnyű munkához, erős akarattal hitte, hogy jól el tudja látni a feladatát.
Amikor Apám - valamikor régen - eljött elfoglalni munkahelyét, az Ebhát-tetőn megállt és körülnézett, előtte gyönyörű táj terült el.
Szemközt a völgyben elnyúlva apró falu, közepén zsuptetős harangláb emelkedik ki az apró házak közül.
Gyönyörködött a szép látványban, azt hitte, a szeme káprázik. Más ez a hely, más a táj, mégis ismerős...
Messze innen, ezer kilométer távolságban, a Görgényi-havasokon, túl, a Hargitán, a Háromszéki havasok lábánál megbúvó kicsiny falu képe (Páva) jelent meg előtte, ahol 1894. december 15-én látta meg a napvilágot, ott a település egyik házsora fenyvesek közé ékelődve, az égig nyúló hegyek lábánál várja vissza idős édesanyja a nagy, a kerttel körülvett házában.
A katonaságtól tartalékos főhadnagyként szerelt le. Szenvedései, kitüntetései is hiábavalónak bizonyultak, mert szűkebb hazáját, Erdélyt ismét elszakították Magyarországtól.
Nem mehet haza, a Székelyföldre, ahol szerettei élnek, ahol az alapfokú iskolát elvégezte. Székelykeresztúron, ahol barátok tanítottak, ott folytatta tanulmányait, és megszerezte a tanítói diplomát.
Nem mehet vissza, - magyar tartalékos katonatisztnek ott már nincs keresnivalója. Oklevelén alig száradt fel a tinta, amikor kitört az első világháború, és iskolatársaival együtt önként jelentkeztek hadi szolgálatra. Hét éven át végzett hadi-szolgálatot. A SORS elűzte Erdélyből, életét megváltoztatta.
Nem bír belenyugodni abba, hogy a háborút végigharcolva, katonáink hősiesen, győztesként küzdöttek; ő is kitüntetésekben részesült. (Azok egy részét most a kiállításon megtekinthetik.)
A trianoni "békeszerződés" megfosztotta az országot területének nagyobb részétől, őt pedig szülőföldjétől, édesanyjától, testvéreitől választotta el.

Romba döntötte elképzeléseit; hét év kihagyás után nem mehet mérnöki pályára, ahogy tervezte.
Ide jött a frontról, a csonka országba, kórházi kezelésre, hogy a hadi koszt miatt elszenvedett gyomorbántalmait gyógyítsák, majd nővéréhez Aszódra ment. Még nincs állása, nővére üzemeiben hasznosította magát, 22 helyiségből álló egyemeletes ház épült. azokat gépekkel szerelte fel.
A földszinten tejüzemet létesített, azt modern gépekkel felszereltette. Megvetette alapját virágkertészetnek és méhészetnek, rövid időn belül sok pénz került Mari néni zsebébe.
A haszonból a nagy, saroképületre emelet került, ott alakították ki a nagy lakást, hét szobával.
A földszinten, tejüzem, pékség, és élelmiszerbolt van.
Ma már nehéz lenne számokban kifejezni, hogy mindez milyen jövedelmet hozott akkor a nővérének.
Tovább már nem maradt ott, állás és kenyérkereset után nézett, hogy a leendő családjának a megélhetését biztosítsa.
Székelykeresztúron szerzett oklevelével tanítóként igyekezett elhelyezkedni. Hamarosan kézhez kapta kinevezését, a Nógrád megyei Kisbárkányba, ahol az első általános iskolát neki kellett megszerveznie. (Ki gondolta volna akkor, hogy húsz évig majd az lesz az otthona?)

Apám gyalog érkezett munkahelyére, abban az időben még nem jártak falvakra autóbuszok, és lovas fogatok is csak ritkán. Megállt az Ebhát-tetőn, látta leendő otthonát, ahol majd élni és tanítani fog. A táj megnyerő. Előtte kanyarog az egyetlen faluba vezető út, a domboldal egyik oldalán sima, zöld rétben folytatódik, közepén fűzfák árnyékában kis patak folydogál.
Kisebb-nagyobb kenderáztató tavacskák tükröződnek a lenyugvó nap fényében. Három oldalról gondozott, színes, keskeny földcsíkok a völgyben, látszik, hogy szorgalmas kezek munkálkodnak a határban.
Kisbárkányban születtem, nagyon régen, itt nevelkedtem és addig, amíg középiskolába mentem, itt éltem szüleimmel és három kedves fiútestvéremmel.
Attól fogva már sok víz lefolyt a Dunán, és a közeli Zagyva folyón is. Ebben a faluban kedves, tisztességes emberek laktak akkor is, valamennyien katolikus vallásúak.
Itt nem loptak, nem csaltak az emberek, de nagyon sokat dolgoztak. Megértettem, mennyi kemény munkát kell elvégezni, aki a határokat megműveli, ezért mindig tiszteltem a földmunkával foglalkozókat (Munkaidő: hajnaltól - éjfélig, tavasztól őszig).
Akik Apámnál tanultak, mindenkit megtanított arra, amit elvártak tőle.
Nem csak a fiatalokat, hanem az ismétlő-iskolásokat is tanította; a legjobb tanulókat pedig előkészítette, és ajánlotta, hogy tanuljanak tovább középiskolában; ezen kívül leventékkel is foglalkozott (a Tóthegyen). A falusi emberek, akiknek télen már több ideje van, - főleg télen - szivesen összegyűltek az iskolában, ahol édesapám előadásokat tartott nekik a kérdezett témákból.
Közölte velük a híreket, mert akkor csak neki volt egy kicsi detektoros rádiója. Utána egyszerű televíziót is szerzett, s gyakran bevitte az iskolába. Sokan csodálkoztak, hogy abból emberhangokat, híreket hall, és időnként zene is szólt belőle.
Az asszonyok is szivesen jöttek, nekik is tartott édesapám előadásokat, és amikor meghallották, hogy a televízióból csodálatos cigányzene szól, egyikük azt mondta: hogy fér el ilyen kis dobozba annyi cigány?
Nagyon jól értett a tanításhoz, eredményes volt a munkája.
Jól értett sok mindenhez, ezért a tanítás mellett megbízta őt a Tanfelügyelőség, hogy a környező helyeken ellenőrizze a tanító-társai munkáját.
Nagy kertünk volt, ott először egyből, később száz kaptár méhessel foglalkozott a nagy kertben, azon kívül a sok szilvát aszalva arra használta, hogy a bentlakásos iskoláknál eladásra felajánlotta, mert a fizetése nem fedezte a kiadásokat.
Itt tanított apám 20 évig, amíg egy időre visszakaptuk Erdély egy részét.
Akkor apám, mivel - négy gyermeke tanult már különböző helyeken, középiskolában, - kérte, helyezzék lehetőleg Erdélybe, korabeli otthonához közeli faluba vagy városba, tanítani, ahol a gyerekei helyből járnának a közép-iskolákba.
Az embereknek nem nagyon tetszett, hogy elmegy a faluból. Minden gyerek, mi is mind itt Kisbárkányban végeztük el az első öt-hat osztályt, majd utána bentlakásos középiskolába mentünk.
Apánk igazságos volt, szigorú, velünk sem kivételezett, sőt, többet várt tőlünk. Utána kerültünk más-más középiskolába: jó alappal indultunk.

*..-..*