1940. karácsonyán csodálatos ajándékot kapott Apuka, postás hozta kinevezését Marosvásárhelyre. Ott, a nagyvárosban többféle középiskola volt, ahol válogathattunk, hogy, melyiket választjuk és jobb volt otthonról járni, mint internátusban élni, távol a szülőktől.
Guszti bátyám a legidősebb, ő Miskolci tanítóképzőben tanult, Pista Jászberényben, utána Marosvásárhelyen folytatta, és ott kapott diplomát.
Bandi öcsém velem együtt a Pásztói középiskolába járt akkor, mindketten külön bentlakásos internátusban; én akkor ott az utolsó évet végeztem, ő Jászberényben kezdte a tanítóképzőt, utána Marosvásárhelyen tanult, de neki hiányzott még két év, ezért amikor a front miatt visszajöttünk a csonka hazába, Jászberényben fejezte be az utolsó évet, ahol akkor fáztak és éheztek. (Kutyavilág volt az!)
Akkor én már dolgoztam, apuka későn jött vissza a frontról, de azzal bízták meg, hogy iskolát szervezzen Bede-pusztán. Egy ideig még kevés volt a fizetése, egyébként ez mindenkinél így volt a háború miatt. Majd két év után Szirákra helyezték át igazgatónak 24 tanerős iskolába; szép és jó lakásuk volt ott, és a fizetésből később be tudtak rendezkedni.
Onnan ment édesapám nyugdíjba, és édes-anyukámmal átkötöztek Balatonakarattya-üdülőtelepre, még időnként több évig is kisegíteni hívták az iskolába, amikor segítség kellett. Ő a munkájáért minden létező kitüntetést megkapott, - mivel már nagyon gyenge volt - a legutóbbi kitüntetés átvételére én kisértem el Győrbe.
Mikor egyedül maradt, akkor több kisregényt írt. Nemsokára apánkat magamhoz hazahoztam, mert már egyedül nem tudta magát ellátni. Bár csak több ideig is kibírta volna, nagyon szerettük őt.
Én pedig mindig szeretettel emlékeztem a nagyon kellemes gyermekkoromra. Három fiútestvéremmel - akkor még Kisbárkányban laktunk - jártuk az erdőket, minden fát, bokrot, forrást ismertünk, sokszor szüleimmel vagy ismerősökkel kirándultunk. Akkor nem kellett semmitől, senkitől félni, legfeljebb a darazsaktól.
Mindig mindenféle érdekeset, mondásokat, időpontokat, stb. gyűjtöttem. Később is, már nyugdíjas koromban azokat az emlékeket rendeztem és leírtam. A normál írógépek után tanultam számítógépen írni, - pedig a gépírás nem volt kötelező sehol; mivel lehetőség volt rá, én megtanultam, és jegyet is kaptam rá.
Mivel sikerült az öt naplómat a háború alatt megőrizni, kezdtem kisebb-nagyobb novellákat, majd könyveket írni.
Mivel a Napvilágnál lehetőség nyílt rá, Az első DIGIKÖNYV- sorozat címén - együttműködésben az Országos Széchényi Könyvtár részlegénél sikeresen hat kötet készült nekem, nagyon pontosan, és szép formában. Ezek:
1. kötetem címe: Gyermekem Attila igaz története,
2. Ádám ébredése, ószövetség fantázia,
3. Üvegerdő, novellák, történetek,
4. Túszdráma Balassagyarmaton, dokumentumregény, mely miatt még most is többször felkeresnek a tévéktől, sikeres kötet volt nekem.
5. kötet, címe: Varázslatos este, Válogatott elbeszélések és karcolatok, és a
6. kötet: Olga ballépései,kisregény.
7. kötet: Zsengéim - az első verseskötetem,
8. Kisvárosunk virágzó tizenkét éve. Sajnos, utána a Napvilágnál nagyon kevesen vették igénybe ezt a lehetőséget, ezért megszüntették. Attól fogva áttértem a MEK-hez (Országos Szécsényi Könyvtárhoz) ott készültek a világhálón a további kötetek, (beleértve az előbb felsorolt köteteket is) Eddig összesen ötvenkét kötetem van fent a világhálón. A jelenleg készülő az 53. kötet lesz.

A Széchényi könyvtárnál a www.mek.osztk.hu beütésével és Finta Kata írói nevemmel lehet olvasni.
Nemrég édesapám harmincöt kisregényét megtaláltam, melyet kicsi rozoga írógépen írt, melyekkel egy közepes bőrönd tele volt az iratokkal. Azokat átírtam a saját gépembe, elláttam szép borítólapokkal és szerkesztve egyenként továbbítottam a Szécsényi könyvtárhoz. Lassan elkészültek vele, és Finta István névvel lehet olvasni.
A helyemen elől Finta István névvel, lehet a negyven évig tartó kommunizmus idejéről szóló több kötet, nagyon érdekesek, szórakoztatók. Amíg azzal foglalkoztam, mondhatom, élveztem, időnként jókat nevettem. A MEK-nél is sokan olvassák, hamar észrevették, hogy kellemes azokat olvasni. Az ő köteteit az enyéim előtt is lehet olvasni, de külön helye is van a regényeinek, Finta István névvel kinyitni.
Mind az apuka, és az én köteteimet sok-ezren olvassák.
Sok mindent tudnék még mondani, szüleim házasságáról, családunkról, életünkről, majd arról, hogy amikor a második világháború frontja közeledett Marosvásárhelyhez, akkor Apámat és legidősebb bátyámat behívták a hadseregbe. A legidősebb testvéremet mindjárt a frontra vezényelték, sajnos, orosz fogságba került, és három évig ette az oroszok keserű kenyerét.

Marosvásárhelyen 1944. szeptember 10-én ültünk fel az utolsó, menekülteket szállító vonatra, mert a oda is front közeledett, nagyon közelről hallatszott kellemetlen moraja. Azt hittük, hogy néhány nap alatt Budapestre érkezünk, de csak október 6-án szálltunk le a romba döntött Budapesten a vonatról; amikor megláttam, sírva fakadtam. A vonatban aludtunk, ami másnap indult Nógrád megye felé, és Tar községig vitt bennünket. Ott már várt ránk barátaink kétlovas hintója, azon érkeztünk Lucfalvára.
Az Evangélikus pap családjánál szálltunk meg, egy hétig voltunk náluk; ők nekünk Nagybárkányban előző kérésünkre már lefoglaltak egy szobát, egyelőre ott húztuk meg magunkat kevés holminkkal.
Akkor a körjegyzőség már nem Sámsonházán, hanem kissé közelebb, Nagybárkányban működött. Pista testvéremmel két hónapig ott dolgoztunk, amíg a front minket megint utolért.
Kisbárkányból Piroska tanítónő még időben, szintén hazamenekült szüleihez a front elől. Ezért mi átmentünk Kisbárkányba, mert ott üres volt a tanító-lakás. Ugyanis a nagybárkányi jegyző, aki kilenc ökrösszekérrel nyugatra indult, és ottmaradt, amíg haza tudott jönni. Néhány bútor ott maradt a lakásán, amit otthagytak a cselédlányukkal együtt, aki már nem mehetett haza az Alföldre, mert az oroszok nagyon hamar odaértek. Az ott maradt bútorukkal berendeztük a kisbárkányi lakást, legalább az megmaradt nekik, különben biztos, hogy onnan széthurcolták volna.

A fiatal lányt otthagyták, nem maradhatott egyedül az üres lakásban. Anyukám megsajnálta őt, mert már nem mehetett haza, az Alföldre, ezért amíg a front tartott, velünk volt.
Anyukám a kisbárkányi emberekkel megbeszélve, átköltöztünk a majdnem üres tanítói lakásba. A front érkezését én a konyhaablakból néztem, ahogy ott ugráltak le a Luca család padjáról, kis létrán az iskola udvarára, vállukon elzabrált színes falusi ágyterítőkkel.
Mindezt láttam és leírtam, hogy és mikor kezdődött a front Kisbárkányban. Nehéz volt még elhinni is, hogy olyan kicsi településen sokáig tartott a front, naponta is változatosan hol az oroszok, hol a németek jöttek-mentek lőttek, harcoltak sokáig.
Pityu testvérem pedig, ahogy onnan továbbment a front, illetékesekkel és a falusi szülőkkel megbeszélve, az iskolai évet tanította a gyerekeket, hogy ne veszítsenek egy évet. Valamennyivel kevesebb ideig tanítottak mindenhol a környéken, amikor elvonult a front, de legalább évet nem vesztettek a gyerekek.
Testvérem Marosvásárhelyen, az utolsó napokban kapta meg a tanítói diplomáját. Azonban közben aranyműves rokonainknál is tanulmányozta az aranyművességet. Jobban szeretett azzal foglalkozni, ezért utána már nem tanított máshol sem.
Később Budapesten letette a mestervizsgát, ő lett a legjobb aranyműves, bámulatosan szép ékszereket készített, munkáit Amerikába szállították.