Oly sok évvel ezelőtt apró
bölcsőben felragyogott a nap,
szellő szőtt rá selyemtakarót,
csíz dalolt, nem kellett kottalap!

Puha kezek dajkálták féltőn,
majd rózsasziromban fürdették,
gyökér sarjadt, nevelték értőn,
majd szárnyra kapott, hisz szerették.

Évek teltek, és sorra múltak,
vörösben izzott az erdő, s a
fákon a levelek csak hulltak...
túlcsordult fájó pillantása.

Ott ültek már a kopott padon,
orcáját ölükbe hajtotta.
Úgy, szállt sóhajuk, messze, nagyon,
selymes könnyeit rácsókolta.

Sok jót tetteivel köszönte,
vén kezüket aggódva fogta,
szívüket aranyban fürdette:
szeretlek titeket! - suttogta.

Patak partján árvácska virult,
reátok vágyott elhiheted.
Tiaráján az égbolt pirult,
s rigó zengte be a ligetet.