HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1862

Írás összesen: 48114

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: HorvajaFeltöltés dátuma: 2019-04-06

A telefon

Még most sem hiszem el, hogy megtörtént velem. Fogom a telefont, hallom a vonal túlsó végén a várakozást - csend van, de ez a várakozás félreismerhetetlen csendje - és én megszólalnék, mondanám, hogy veled vagyok, hogy együtt érzek, és minden gondolatom az utolsó percekben is ő volt, ahogy szürke arccal feküdt, mit feküdt, lebegett az ágya felett, de nem tudok hangot kiadni magamból. Bénult, idegbénult harc a szavakért, hogy valahogy mégis megformálódhassanak, kikerekedjen a gondolat, és hanggá, értelmes emberi beszéddé álljanak össze. Nem megy, nem jön ki hang a torkomon.

Úgy értsd, ahogy mondom, nem volt esélyem, hogy elmondjam, mennyire fontos volt nekem, és szerettem első perctől fogva, mint még senki mást. Késő volt amúgy, ezt már tudtam akkor is, amikor az elhatározás megérett bennem. Mégis, az erőtlen próbálkozás, a meddő kísérlet, hogy a bennem rejtőző mondandóm valahogy mégis csak kimondhassam, teljesen kimerített. Valahová elvágytam innen, messzire, nem is tudom hová, de annyira távol, hogy ne tudjak visszanézni, ne legyen mód az utat visszafelé is bejárni. Elég volt egyszer, ebben az irányban, előre, egyenesen a nagy ismeretlenbe, a kipróbálatlan, sejtelmes jövőbe megtenni, mint ahogy annyian a társak, ismerősök, barátok tették. Együtt haladtunk a semmi közepe felé, nem tudva beérünk-e valaha is az állomásra, és hogy van-e egyáltalán állomás. Végállomás, ahonnan nincs tovább.

Állok a kagylóval a kezemben, és kiáltani szeretném, hogy megérkeztem, hogy lássák, hogy mindenki lássa, hogy itt vagyok már én is. De senki nincs körülöttem, magányosan érkeztem a mit tudom én hová, nem is akartam talán pont ide, pont most, amikor még mehetnék tovább meglelve őket is, akikkel együtt indultam és az út nagy részét is megtettem. Megrémít, hogy nem látom őket. Magányosan kell hát az utolsó métereken menni, nem fogja a kezemet senki, nem liheg a nyakamba kimerült sóhajtással a nyomomban járó, mert magamra maradtam. El akarom mondani, de nem tudom. Néma maradok, hiába kiáltok torkom szakadtából. A telefont szorongatom, abban bízom, hogy megszólal magától, hogy minden szavamat, amit kimondani képtelen vagyok, valahogy mégis eljuttatja a másiknak, ott a drótok és fénykábelek átjárta hálózat túlsó felén várakozónak.

Ha emlékeznék, hogy kit hívtam, de még csak meg sem kérdezhetem, úgysem hallaná, hiába is tenném. Talán, őt hívtam, igen, biztosan őt, mert már régen meg akartam mondani neki, hogy szeretem. Nem mertem eddig, valami kamaszos félelem vezérelt, "fortélyos félelem igazgat minket..." József Attila szerint. Igen, most már tudom, a részvétnyilvánítás, hogy már nincs többé velünk. Zavarban vagyok. Nem is tudom, eddig miért nem tettem meg, amikor annyi alkalom lett volna rá. A temetés után elsomfordáltam, kerültem a tekintetét, mintha bűnrészes lennék a férje halálában. Kívántam, hogy tűnjön el az életünkből, hogy ne legyen minden beszélgetésünk témája, hogy még az emléke se maradjon, de a halálát nem akartam, isten látja lelkemet. Terveztük, hogy elmegyünk, végérvényesen felszámolunk minden eddigi kapcsolatot, és elmegyünk egy lakatlan szigetre, vagy valahová, ahol senki nem talál ránk. Meg akartam mondani neki, hogy én már holnap mennék, nincs semmi, amit magammal vinnék, nem hiányzik nekem innen már semmi, nem köt ide engem már semmi, és senki. Hallgatott, ahogy most is a vonal túlsó felén. A férje márciusban lett beteg, és lassan sorvadt, mintha kihúztak volna egy dugót, és a levegő lassan szivárogna ki belőle, egyre kisebb lett, és egyre szürkébb. Mindannyian tudtuk, hogy nem húzza sokáig, de mi akkor sem akartuk felfedni a mi kis kapcsolatunk titkát, nem akartuk felkavarni körülöttünk a levegőt. A forró nyári napok nagyon nehezek voltak, mert csak ritkán tudtunk találkozni, mindig a férje betegségére hivatkozott, és lemondott minden találkozót. Soha nem mondtam neki, hogy szeretem, mégis úgy viselkedett, mintha tudta volna. Magabiztos volt és fölényes.

Most már biztosan tudom, hogy őt hívtam. Nem láttam két hónapja legalább. Nem keresett a temetés után, és én sem éreztem szükségét a találkozásnak. Most mégis hívtam, mert összegyűjtöttem a bátorságomat és legalább a részvét...
- Halló, ki beszél? Miért hallgat? Halló!
- Én vagyok - hallom a saját hangomat.
- Mi a fenét akarsz? Még a temetésre sem jöttél el.
- De, ott voltam, csak nem láttál, mert egészen távol vártam. Gondoltam, hogy majd a szertartás után odajössz, és...
- Ne bolondozz, mi a csudának mentem volna? Tudod, hogy vége, ebben megállapodtunk, még a kórházban, nem emlékszel?
- Nem.
- Persze, mert soha nem akarod elfogadni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy te szeretnéd.
- Azért hívlak - mondom bátortalanul -, mert már régen meg akartam mondani neked...
- Nem érdekel, mit akartál mondani, már nem...
Csönd, a vonal túlsó felén végtelen csönd, és a nagy semmi, mintha ez a húsz másodperces beszélgetés meg sem történt volna. De vajon, megtörtént-e? Csak a képzeletem játszik velem, vagy ez a valóság?

A konyhakövön ülök, ki tudja mennyi ideje? Körülöttem két kiürült boros üveg, az asztalon egy felborult borospohár árválkodik. Kezemben a telefonnal, lassan feltápászkodom. Szédülök, forog velem a világ, ismerős érzés... Csak azt sajnálom, nem mondtam meg neki, mennyire szeretem.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Horvaja
Regisztrált:
2019-02-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2019-04-09 15:07:08

válasz szilkati (2019-04-09 12:53:22) üzenetére
Szia Kata!

Talán. észrevetted, és nem tartasz nagyképűnek, ha azt mondom, sokmindenben hasonlít a mi világunk, holott, egészen más körülmények között élünk, de ebben a valóságban. Jól látod, a kezdeti zavarodottság után, hamar rájön az ember, hogy nincs rá szükség. Ezt nehéz feldolgozni. De ha vége van, akkor nincs értelme tiltakozni. Csak elfogadni nehéz.

Szeretettel,
Janó
Alkotó
Horvaja
Regisztrált:
2019-02-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2019-04-09 15:03:19

válasz Bödön (2019-04-09 08:29:49) üzenetére
Kedves Bödön!
Nagyon örülök, hogy tetszik az írásom, igaz, az eleje valóban, zavarosnak tűnik. De ki nincs zavarban, amikor meghal a szeretőjének a férje, aki egyben a barátja is volt. Azt gondolnánk, tiszta helyzet. Letelik a gyász, megadják a külvilágnak, ami jár, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Egy novellába így lenne, de az élet a legjobb dramaturg, a kapcsolat itt ért véget. Kata jól látja. :) Köszönöm, hogy olvasod az írásaimat, őszintén örülök!

Barátsággal,
Janó
Alkotó
szilkati
Regisztrált:
2018-01-26
Összes értékelés:
984
Időpont: 2019-04-09 12:53:22

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Janó!

Életszerű lezárása egy kapcsolatnak. A férfi tehetetlen hezitálása is a beszélgetés előtt, és a nő viselkedése is a férje halála után.

Szeretettel: Kati
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8331
Időpont: 2019-04-09 08:29:49

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Janó! Egészen az utolsó bekezdésig nem sokat értettem belőle. Odaérve azonban megvilágosodtam. Az a két sor mindent megmagyaráz. Két palack bor elfogyasztása után, mély delírium tremensben megtörténhet. (:) ) Jól írsz, szórakoztató! Ez a lényeg, ezért vesz elő az ember egy könyvet. Színvonalas, elgondolkodtató! Üdv: én
Alkotó
Horvaja
Regisztrált:
2019-02-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2019-04-08 22:02:29

válasz Finta Kata (2019-04-08 12:36:46) üzenetére
Kedves Kata!
Amikor meglátunk valamit, ami felkelti az érdeklődésünket, és készítünk róla egy fotót, akkor annak a pillanatképnek mindent tartalmaznia kell, amit meg akartunk örökíteni. De hogy mi lesz utána, a pillanat következménye, nem mindig tudjuk. Igaz, sokszor megörökítjük a jövőt is a jelenben létező pillanat megragadásával. A többit a fantáziára bízzuk. Azt a pillanatot örökítettem meg, amikor egy komplikáltnak tűnő helyzetben elmulasztunk valamit. És ki tudja, pótolhatjuk-e valaha?

Szeretettel,
Janó
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12394
Időpont: 2019-04-08 12:36:46

Kedves Janó!
Most, ahogy olvastam, úgy vagyok, ahogyan leírod novellád végén...
Ugyanis nem értem, mégis, mi lett a vége...?
Nincs vége! Ami kár, mert lehetett volna újrakezdeni...
Én se tudom, mit mondhatok.
Attól fogva sem történt semmi?
Éget a kiváncsiság.
Üdvözlettel: Kata

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Még mindíg látni vélem című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az ember fia című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) A Locsoló(k)nak... című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Születés című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Az ember fia című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tavaszi pillanatok című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Születés című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Ékkövek címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) A világ tetején című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Locsolóversek című alkotáshoz

leslie b shepherd bejegyzést írt a(z) Locsolóversek című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Az édenkert után című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ti poéta lelkek! című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)