Csípős a hideg hajnal, narancsvörösben ébred,
az első sugarakat fagyos orcámon érzem.
Alszik a sivatag, még a homok is bóbiskol,
felleg már kékes, alakja hullámos, karfiol.

Hegyeket, völgyeket, dűnéket formázott a szél,
szépsége ékes, mélabús szíveket által ér.
Homokórám pereg, mint a sivatagi homok,
Régmúlt időkre gondolva lelkem fáj, sőt zokog!

Puszta perzsel, vagy a vihar veszettül vicsorog,
apró, igéző oázisban cseppnyi víz csobog.
Selyemúton hegynyi tevekaraván közeleg,
nyugodtan, lassan, összetartják vaskos kötelek.

Majd lassan tovatűnik, míg én állok ámulva,
e néma, festői homoktengert megbámulva.
Olyan titokzatos! Mennyi mindent megélhetett,
mindig megújult, talán inkább újjászületett!

Megcsillan a homok, mint ezernyi gyémántkristály,
milyen fenséges, mesés! E földön ő a király!
Boldogsággal telítődik meg lelkem éhsége,
fény árad a szívembe, megszáll a belső béke.