Regina ébredt elsőként. Kiosont a fürdőszobába, lezuhanyozott, majd felöltözött és a konyhába ment, gondolta készít valamit reggelire.
Félúton belebotlott a hűtőtáskába, amit ott ledobtak még előző nap, most felkapta, vitte magával. A maradék üdítőt gyorsan a hűtőbe rakta, azután szétnézett mit tudna reggelire összedobni. Előző napról maradt néhány zsemle, majd gyorsan felmérte, milyen alapanyagok vannak a hűtőben és támadt egy ötlete. Bekapcsolta a sütőt kettőszáz fokra, hamar rátalált egy négyszögletű jénai tálra, a zsemléket kockákra aprította, volt egy darab sonka és egy darab trappista sajt, amit szintén felaprított, majd felütött három tojást, egy pohár tejfölt és még némi olíva olajat öntött hozzá, majd felverte. A zsemlét egy kevés tejjel meglocsolta, majd rászórta a sonkát, azt követően a sajtot s végül nyakon öntötte a sózott öntettel és belökte a sütőbe, húsz percre.
A fürdőből kihallatszott a víz zubogása, tehát Iván is ébren van, mire elkészül addigra a reggeli is készre sül.
- Jó reggelt, szívarcú konyhatündér! Micsoda illatok terjengnek itt? - szólt Iván, majd felkapta, megpörgette a lányt, s miután újra földet ért összeölelkeztek - Olyan boldog vagyok! Nagyon el tudnám képzelni a mindennapjainkat hasonlóan... ó, csak sose érjen véget... - suttogta, és újra csókba fúlt a hangja.

Aznapra az Ismerkedj Budapesttel című program volt napirenden. Egész nap kószáltak a városban. Iván a kocsit is otthon hagyta. Villamoson utaztak, metrón, buszon. Aztán egy parkban ülve megtanította a lányt a GPS-t kezelni a mobilon, hogy el ne tévedjen. Regina gyorsan tanult, felvillanyozta a város lüktetése s először érezte azt, hogy meg akarja ismerni. Koncentrált Iván minden szavára, s eldöntötte, hogy másnap, miután a fiú munkába megy, nyakába veszi a várost és munkát keres, egyelőre csak titokban, szeretné meglepni kedvesét.

Egész nap a városban kószáltak. Végigmentek az Andrássy úton, megnézték az Operaházat, természetesen csak kívülről, de Iván megígérte, ha ősszel elkezdődik a színházi évad, akkor szerez jegyeket és megnéznek valamit, amit Regina szeretne.
Az Andrássy út végén ott a Hősök tere, majd a Városliget, lazíthattak, sétálgathattak, üldögélhettek az árnyas fák alatt. Közben Regina azt is megtudta, hogy itt van a Szépművészeti Múzeum, és nem utolsósorban az Állatkert is. Már-már kezdett beleszeretni a városba, csak egy valami nyomta a szívét: a piros ruha.
Iván látta meg a kirakatban, s megkérdezte, tetszik-e neki. Ő csak megrándította a vállát, ugyan hová tudná ő azt felvenni? Akkor Iván azt mondta, menjenek el este táncolni valahová, azután beráncigálta a boltba, hogy legalább próbálja fel.
A ruha tényleg jól állt, Iván el volt ragadtatva, meg sem hallgatta őt, már ment is fizetni... Aztán, amikor ránézett a pénztárgépre, elakadt a lélegzete... több-százezer forintba került a kisestélyi... azóta bántja a lelkiismeret, miért is nem nézte meg előbb az árát, hogy lehetett ennyire mafla?
Megemlítette Ivánnak is, de csak legyintett, nem számít. Sőt, cipőt is akart venni hozzá, de abba már nem ment bele, így abban maradtak, hogy otthon fognak este táncolni, méghozzá mezítláb.

Az ebédjüket a Városligetben költötték el, a Vajdahunyad-vár teraszán. Utána csónakáztak a tavon. Mesés volt. Ivánnal minden csodálatos, még ez a szmogtól bűzlő nagyváros is. Úgy érzi, mintha el lenne varázsolva... ez az egész város, egy elvarázsolt kastély, és ha Iván mellette van és fogja a kezét, akkor elillan minden kétsége, félelme. Olyankor boldog, olyan boldog, amilyen nem volt még soha, még fenn a hegyen sem érzett ilyen határtalanul felszabadult boldogságot.
Már alkonyodott, amikor hazaindultak. Még betértek egy élelmiszer boltba útközben, bevásároltak vacsorára, reggelire valót vittek haza. Majd egy cukrászdában kért Iván valami sós süteményt, és néhány tortaszeletet válogattak még össze.

Vacsora után mindketten a maguk hálószobájában készülődtek az esti táncmulatságra. Regina feltűzte a haját, majd lezuhanyozott, azután belebújt a piros ruhájába, a haját leengedte, alaposan kifésülte a szép sötétbarna hullámos hajzuhatagot, és hagyta úgy a vállára omlani. Azután a tükör elé állt, nagyon visszafogottan kisminkelte magát, csupán egy leheletnyi árnyékot a szemhéjára, csepp rúzst az ajkára, majd hosszasan nézegette magát. A ruha spagetti-pántos volt és testhezálló, hosszított derekától omlottak szét a könnyű selyem ráncai. Több rétegből állt a szoknya, mintha háromszögletű darabokból lett volna összekomponálva, az alsó réteg olyan fél lábszárig ért, majd mind rövidebbek követték, s amikor perdült egyet, csak úgy repült a lenge selyem, ahány darabból állt, annyifelé. Mégsem látszott ki belőle semmi, bár könnyű volt, de több rétegből állt és dúsan ráncolva volt, s nem láttatott semmit, amit a szemnek tilos volt látnia. Állt a szoba közepén a puha szőnyegen, mezítláb, s keringőzni próbált, de nem ment. Ijedten rogyott le a fotelbe, s akkor jutott eszébe, hogy talán nem is tud keringőzni. Sohasem táncolt még senkivel, csak egyedül a hegyen, a fákkal, vagy a szél táncoltatta füvekkel. Ott tudott keringőzni, vagy csak hitte, hogy tud... Rettenetesen megrémült... nem, nem fog tudni táncolni Ivánnal, hogy lehetett ennyire balga...
- Gina drágám, elkészültél? - hallotta váratlanul Iván hangját közeledni. Megrémült...
- I...ig...igen, mindjárt jövök! - alig tudott ennyit kinyögni, majd felállt a fotelből, lenyelte a gombócot a torkából, s bizonytalan léptekkel elindult. Amikor ránézett mezítelen lábára, majdnem elsírta magát. Csak neki, csakis neki lehetnek ilyen buta ötletei. Úgy érezte elsüllyed szégyenében. Csak egy lépést tett a nappali nyitott ajtaján, s ott lecövekelt. Azonnal észrevette a hangulatvilágítást, majd a kis asztalkán a sós süteményt, a tortaszeleteket, a pezsgős poharakat. Moccanni sem tudott. Iván felugrott a fotelból s csak nézte a lányt, majd felkiáltott: - De gyönyörű vagy! - s akkor meglátta Ivánt, sötét öltönyben, csokornyakkendővel, mezítláb... Kissé megkönnyebbült, s látta, amint elindul felé. Már szólt a gépről a zene, az ő kedvence, a Sosztakovics keringő. Iván meghajolt előtte.
- Szabad egy táncra? - ő csak bólintott. Mire a fiú átfogta a derekát és biztos kézzel vezetni kezdte. Nézték egymást szótlanul és táncoltak. Regina úgy érezte szárnyakat kapott, repült, repült, már kóválygott a feje, szédült, de olyan jó volt Ivánnal táncolni, hogy soha nem akarta abbahagyni. Nem szóltak, hiszen minden szó csak megzavarta volna a bennük zengő muzsikát. Végül megpörgette őt a saját tengelye körül néhányszor, repült a piros szoknya könnyű selyme, s ő mint egy balerina forgott, pörgött... majd amikor elcsitult a zene, Iván újra átfogta a derekát, nézte hosszan, majd el-elcsukló hangon megszólalt.
- Réti Regina, szeretlek! Szeretni foglak, míg a halál el nem választ. Légy a feleségem! - Nézték egymást és Regina nem tudott megszólalni. Miután észrevette Iván szemében a kétségbeesést, akkor bírta rá magát, hogy megszólaljon. - ... Kalgary Iván, szeretlek! Szeretni foglak, míg a halál el nem választ... Igen, leszek a feleséged.