HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 16

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49116

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2019-11-05

Te vagy az - a férfi, a nő és a város

A férfi belépett az otthonába. Az elegáns belvárosi lakás a patinás épület 3. emeletén... megdolgozott ezért. Mindig ezt mondogatta magának, pedig valójában ritkán tudott őszintén így érezni. Ha kitette a lábát a házból, lépten-nyomon hajléktalanokba botlott; nem tehetett róla, állandó lelkifurdalással küszködött. Ők talán nem dolgoztak meg érte? Dehogynem! Biztosan. Csak hát, az élet... a sors... eh!, undorító az egész...

Még csak az előszobafal előtt állt, akasztotta fogasra a kabátját, dobta fel a sálját, de máris érezte, látta mindenben a nőt. Újra látni azokat a színeket, amelyekhez a lelke oly' észrevétlen hozzászokott egymás sarkát taposó, sietős évek során... Hová lettek azok az évek? Hová rohantak el? Nyomuk sem maradt. Az élet egy hideg, fémzizzenésű nyisszantással színvakságra ítélte, s most már ahhoz volt hozzászokva, hogy minden a szürke dialektusait beszélje körülötte, hogy minden hamuszín nyelven szóljon hozzá. Nem volt ez rémisztő, gyermekkorában csak fekete-fehér tévéjük volt, és ő azzal sem érezte magát csonkának. De átszűrve magán a tolongó mindennapokat, bekövetkezett, ami ilyenkor elkerülhetetlen: elfogadta a világot ilyennek.

Ebből az elfogadásból hiányzott minden indulat, nem volt meg benne a kataklizmák túlélőinek eufóriája, csupán önkéntelen, elemi reflexek halmaza volt, és azzá lett, amivé lehetett: vegetáció. A férfi persze semmit sem észlelhetett ebből, a felismerés későn érkezett, a feltámadás vágya, a változtatni akarás már egy olyan entitást talált benne, aki talán nem is ő maga volt. Nem ismert rá arra az emberre, aki felöltötte a ruháit, aki elment dolgozni a munkahelyére, aki evett a tányérjából és aki leült a kanapéjára a tévé elé, az elképesztő híradásokon merengeni.

Most is csak épp belepillantott a tükörbe. Mintha a kép jóval élesebb lenne a valóságnál; ő nem lehet ilyen színes, ilyen szemcsétlen, tiszta. A halántékát lassan teljesen befutó őszület csak egy pillanatra tudta elterelni a figyelmét, leragadt a tükörképében megbúvó ismeretlennél. Aztán körbesandított, majd végül megengedőn elmosolyodott. Színek... A nő... Meglehet, ő gázolt be a tóba egy fuldoklóért, de aki megmentett egy másik életet, az nem ő volt. Egy nő vitte el innen a színeket, s most egy nő hozta vissza azokat.

*



Csöndesen közelítette meg a hálót. A reluxa félárbocon, az ajtó résnyire nyitva. Odabenn az élet szuszog.

Megállt az ajtóban. Milyen békés, gondolta. S aztán elhalkultak a gondolatai, egész lénye a szemeibe költözött, és csak itta magába az élet békéjének mulandó csendéletét. Anélkül, hogy a mulandóság akár csak az eszébe villant volna. A tudata talán épp azért egyszerűsödött le az ehhez hasonló percekben a legelemibb tételekig, hogy megtartsa őt egy picinyke időszeletre a béke és boldogság megfoghatatlan oázisában; meglehet, épp ebben rejlik a túlélés ősi titka, a halandók halhatatlanság utáni vágyának kiapadhatatlansága. Mintha töltőre tennénk magunkat az ilyen pillanatokban, hogy lökést kapjunk a folytatáshoz egy "van miért"-tel. Az élet összessége voltaképpen nem más, mint a mulandóság örökkön fenyegető kísértetének folytonos, ismételt elnyomása önmagunkban.

Még mindig nem gondolkodva, pusztán gyönyörködve, belépett. A puha szőnyeg elnyelte léptei neszét. Óvatosan leült az ágy szélére, az halkan árulkodni, az éber álmodó pedig mocorogni kezdett. De még nem ébredt fel. Talán azért nem, hogy a férfi észrevehesse a kis csatos könyvecskét a párnák közt. Azonnal lerítt róla, miféle könyv az. Naplót vezet?, álmélkodott el magában. Hogyhogy ő erről nem tudott? Meg sem fordult a fejében, hogy érte nyúljon, annál sokkal több tisztesség szorult belé, de tervével ellentétben, miszerint nem fekszik le, hanem talpon marad, hogy éljék a közös életüket, ne pedig átaludják egymás mellett felváltva, most mégis hanyatt dőlt, álmodozón a mennyezetre hunyorgott, naplót vezet, történelmet rögzít, hm... a kedves... milyen kedves... majd már a szemhéjai voltak a mennyezet.

*



- Nem is tudtam, hogy naplót vezetsz - jegyezte meg az ebédnél, ami az ő reggelije volt.

A nő egy zavart félrepillantás után felelt csak: - beleolvastál?

A férfit nemcsak meglepte a kérdés, de el is kedvetlenítette. Sajnálta, hogy a gondolat egyáltalán megfogan a nő fejében, azonfelül túlságosan beszédes volt ez a reakció. - Ugyan. Hová gondolsz? Csak... láttam.

- Öh... igen - sóhajtotta a tányérok közé a nő. - Tudod... még akkor kezdtem hozzá, amikor... hát, ott a tóparton. Először nagyon rendszeres voltam, ahogy az a kezdeteknél általános. Aztán egyre többször maradt el a bejegyzés. Talán, mert egyre kevésbé volt már mit lejegyeznem, vagy mert elfogyott a miért... Mostanában... eszembe jutott... Elővettem... De hé'! Van ám hírem is!

A férfi meglepetten nézett a komor emlékek közül így kicsapó vidám arcra. A nő szemmel láthatóan már a gondolattól is felvillanyozódott. - Képzeld! Behívtak egy interjúra!

A férfi majdnem torkon döfte magát a villával. - Egy mire?

- Egy állásinterjúra... Jaj, hát, tudod, amikor még nem találkoztunk, még jóval azelőtt, szétküldtem a szélrózsa minden irányába az önéletrajzomat. Akkor még, hogy is mondjam, pislákolt bennem a hit, hogy én is érek valamit. Még volt bennem lendület, és még, ha-ha-ha!, még nem járt le a jogsim. Na, mindegy. Szóval megkértem egy ismerősömet, aki az önkormányzaton dolgozott (ő is nagyon szánt engem, hogy egyem a szívét, ezért készséggel segített), megkértem, hogy elektronikus és hagyományos formában is továbbítsunk rólam bemutatkozást legalább... legalább ezerféle helyre... De persze semmi... Soha.

Itt a nő ismét elkomorult. Éppolyan váratlanul tudott tíz évet öregedni az arca, amint a pillanat tört része alatt elborul, sőt elsötétedik, ahogyan képes volt ugyanígy egy évtizedet fiatalodni, amikor a komor ábrázatból megfoghatatlan hirtelenséggel csapott elő a jellegzezes rövid kacaj. Ezt a kacajt, ami mindig ugyanolyan volt, a férfi arra tudta lefordítani magában, ami valami olyasmit helyettesíthet, mint a "bánja a kánya!", az "üsse kavics!", vagy a jóval prózaibb "le van tojva!", és ezzel együtt ez a kacaj minden alkalommal valami mélységes sajnálatot ébresztett benne. Néha olyan erős volt a hatás, hogy elfelejtett erőlködni és elrejteni az arcára kiülő érzelmeket. Ez is egy ilyen pillanat volt. A nő azonban helyette is erőlködött; úgy tett, mintha észre sem venné a sajnálatot. (Erre már alaposan ráedzette magát.) S természetesen ismét felcsapott a vidám trilla: - de képzeld! Tegnap átnéztem a postafiókomat, és ott volt! Hát nem hihetetlen?! Visszajeleztek! Nézd!

S tolta a férfi orra alá a kikeresett levelet. Az bandzsítva próbálta elolvasni a túl közelről rámeredő szöveget, majd finoman eltolta a nő kezét a telefonnal. - Értem, értem, életem. Látom. Ez igazán nagyszerű, de... gondolom, közölted velük, hogy már nem aktuális.

A nő megütődve zöttyent vissza a székre. - Már miért ne volna az? Végre... visszajeleztek.

Most a férfi ütődött meg. - Szívem! Nincs szükséged munkára. Eleget keresek, még félre is tudunk tenni.

- Igaz - hagyta jóvá a nő valamivel óvatosabbra tompult hangon -, de... ebben a városban is... több nő dolgozik, mint férfi. Te valóban azt akarod, hogy itthon üljek?

- Nos - a férfi nemcsak a szavakat, de igazából a gondolatokat is kereste -, ez így elég rosszul hangzik. Az igazat megvallva, ezen még nem gondolkodtam.

- Hát, én igen. Tudod, nem akarok egy tétlen kolonc lenni a nyakadban.

A levegő megfagyott. Ahogy egymásra néztek, furcsa, ismeretlen ijedtség feszült közéjük, amit egyikük sem tudott jól kezelni: minden ott volt a tekintetekben. Ezek a férfi anyjának szavai. Tehát tudja. Ettől a pillanattól a férfi már soha nem lehet majd biztos abban, hogy mit miért tesz vagy épp nem tesz a párja. Mi az, amire saját indíttatásai sarkallják, és mi az, amire az alkalmazkodni akarás vagy a puszta dac. Ha ebben a percben körbenézett volna, biztosan észreveszi, hogyan változik néhány szín ismét szürkére körülötte.

*



- Igazán gyönyörű ez a könyvtár! Köszönöm, hogy elkísérhettelek.

- Még, hogy köszönöd! Ne viccelj már! Ez csak természetes. És... nem muszáj suttognod.

- Óh, bocsánat! De tényleg meg se' merek pisszenni. Csodálatos ez az épület... A falak, a mennyezet... a hangulat, istenem! ... Az illat... meg ahogy a padló elnyeli a léptek zaját.

- Örülök, hogy jól érzed magad itt. Csak tudod, nem gondoltam volna, hogy szívesen látogatnál ilyen helyeket.

- Miket beszélsz! Én nem hittem volna, hogy te látogatsz ilyen helyeket. Hiszen te olyan...

- Igen?

- Hát... izé... krrrrhm... szóval... te olyan férfias férfi vagy, érted? Olyan... sört iszom a haverokkal, de azt is a fogammal bontom fel, meg hüvelykujjal nyomom be a szöget a falba, meg ordibálok a hülye bíróra a tévé előtt, meg irgum-burgum férfi. Érted!

- Először is: ilyen volnék? Másodszor: ilyen volna a férfias férfi? - nevetett halkan a téma tárgya, bár talán nem olyan halkan, mint szerette volna.

A nő feladón legyintett. - Ah!, mit tudom én! Csak hadoválok összevissza. Az én férjem egy földigiliszta volt, hát most mondd meg, mégis mihez viszonyítsak.

A férfi majdnem kimondta azt a szót, amit még mindig nem akart kimondani, amit egy bűvös küszöbnek tartott, és amelyet még nem akart átlépni. Ehelyett csak magához vonta a nőt, és megcsókolta. A nő bámulta azt a tehetséget, amivel a férfi felül tudott emelkedni minden megbotránkoztató közönségességen. Elnézte a város nyilvános helyein csókolózó, smacizó, csőröző, smároló párokat, és bizony elég gyakran kellett elfordítania a fejét, annyira zavarba hozta a nyílt szemérmetlenség, a tüntető és már-már zaklató buja urbánus alpáriság. Korábban azt hitte, mindez már kiment a divatból, hogy a '70-es, '80-as évek szexuális lázadása, ami nyersen eluralta a populáris kultúra teljes egészét és amelyet ő mint megbotránkoztatót ismerhetett, már kifulladt és átalakult valami mássá. De a helyzet mintha csak romlott volna. Az ő partnere azonban úgy tudta őt magához vonni, úgy tudta megcsókolni, hogy abban nem volt semmi illetlen, semmi ízléstelen vagy zavaró.

Amikor az erős férfikezek ölelése kiengedett, ő torkát köszörülve hátra lépett egyet, és (mivel ilyenkor mindig valami nem épp alkalomhoz illőt sikerül mondania) így szólt: - szeretnék én is tagságit váltani. Lehet?

- Amit csak akarsz - bazsalygott a férfi, és a kölcsönző pult felé kezdte vonni. Gyönyörködve nézte partnerét, amint az forgolódva fiatalodik ficánkoló bakfissá a sajátos környezetben. A könyvekkel, az írásos kultúra időtlen szellemével megtöltött épület egyfajta védelmet, a hétköznapitól merőben eltérő szemléletek lappangását, felfedezhetőségének önfeledt szabadságát rejti, és az embert érezhetően átjárja e légkör tiszta, építő, erősítő levegője. Förtelmesnek érezte és erősen korholta magát, amiért épp itt, épp most kívánja meg a nőt, akinek a gyanútlan gondolatai egészen máshol járnak. Jó, hát nem egy templomban vannak, de akkor is...

A nő most halkan odaszólt, még mielőtt a pulthoz értek volna. - Fizeted?

A perc minden szépsége odaveszett, a vágyak elszálltak. Így tolakszik mindig a pofátlan valóság oda, ahol semmi keresnivalója. - Ja, persze! Hogyne!

*



- Tudom ám, miért csináltad.

A férfi nagyot harapott a hot dogjába, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. De a végtelenségig mégsem húzhatta az időt. - Mit? Mit csináltam?

- Elég lett volna a fél év is. Nem értettem volna félre.

A könyvtárban hat hónapra, egy, kettő és három évre lehetett tagságot kiváltani. A férfi természetesen a három évre szólót váltotta ki párjának.

- Ó, hát csak... nem akartam helyetted válaszolni. Végül is téged kérdeztek, és... én nem akartam helyetted dönteni, tudod. Szóval azt vártam, te mit mondasz. De, hogy nem szóltál semmit, hát én válaszoltam. És hát... mi sem volt természetesebb, mint a három év.

A nő szomorúan nézett le a vattaízűvé vált hot dogjára, amit előzőleg éppen ő kért, mivel annyira megkívánta. Szomorúan, mert tudta, hogy a férfi most nem ugyanaz. Most nem ő az. Valamiért most azt hiszi, hazudnia kell. A nőben csak e ponton tudatosult az apró nüanszok jelentősége: a férfi, aki itt a városban olyan más (néha elkapta egy érzés, ha rápillantott; te vagy az?), valóban elbizonytalanodott a pultnál. Elbizonytalanodni pedig annyi, mint nem bízni. Kiben nem bízott abban a pillanatban: a partnerében vagy önmagában? Talán megkérdőjelezte benne valami, hogy érdemes-e három évre előre gondolkodnia?

Beleharapott a vattaízű hot dogba, majd fel sem nézve, teli szájjal jelentette be: - emlékszel a levélre, ami néhány napja érkezett? ... Elmegyek arra az interjúra.

***

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1887
Időpont: 2019-11-20 08:13:26

válasz Kankalin (2019-11-17 11:41:50) üzenetére
Kedves Kankalin!

Figyelmesen elolvastalak (nem írtam el, csak mondom a hivatásos kötekedőknek) 😎, szóval figyelmesen elolvastalak, és mindent egybe vetve: köszönöm.

Laca 😊⚘
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
6846
Időpont: 2019-11-17 11:41:50

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laca! :)

Van némi lemaradásom, igyekszem behozni, bár csaknem lehetetlen.
Az első részben nagyon jól ábrázolod a vegetáló férfi gondolatait, személyiségét, valamint a változtatásra való hajlamot, illetve az addig vezető utat. Ezt már az előző részekben előkészítetted.
Filozofikus gondolataid olvastatják magukat, a váltások kizökkentenek (jó értelemben), de végig bent tartod az olvasót.
A férfi és a nő elképzeléseinek ütközése bennem szomorúságot okoz, mert azt hittem, pozitívabb irányba megy a cselekmény, viszont ettől életszerű.
Megmutatkozik a kétség és a bizalom elvesztése, ami soha nem vezethet jóra.
A "te vagy az" elgondolkodtatott, mert nem úgy tűnik a tartalom alapján. Nagyon nehéz megtalálni azt, akire biztonsággal rá lehet mondani az idézett gondolatot, de nem is lehetetlen. Arról nem beszélve, hogy ez nem egy kapcsolat elején derül ki, vagy csak nagyon ritkán.
Jó írás. :)

Szeretettel: Kankalin
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1887
Időpont: 2019-11-07 03:57:11

válasz Bödön (2019-11-06 08:39:08) üzenetére
Kedves Bödön!

Nagyra értékelem a szavaidat, a jelenlétedet. Örülök, hogy itt jártál, köszönöm megtisztelő figyelmedet.

Laca
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8491
Időpont: 2019-11-06 08:39:08

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sas! Amit itt bemutattál, az lélekemelő. Hát bizony, ennyire sz,rágók tudunk lenni mind, városlakók, férfiak, nők, öregek és fiatalok. Gratula mindenkinek, aki magára ismert. Szórakoztató írás! Üdvözlettel: én

Legutóbb történt

Bödön bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je = Ó címmel

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Éhség című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Készülődés a nagy útra címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Zártkörű című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)