Behallatszott a tűsarkak kopogása a folyosóról, majd nyílt az ajtó, nagyot csattant, ahogy nekiütközött a falnak, s máris hallotta Móni idegesítő, selypítő csipogását.
- Iván, drága picurka cicuska, édes nyuszikám, hát felébredtél végre, no, adj hamar egy puszikát a te kis menyasszonykádnak. - Iván azonnal felemelte a karját, hogy meggátolja ebben a lányt, majd anyjához fordult:
- Anya, légy szíves menj ki a folyosóra, egy kis időre, beszédem van a "menyasszonyommal" - gúnyosan kihangsúlyozva az utolsó szót, ellentmondást nem tűrően.
- De hát... az anyád vagyok... mégis, hogy képzeled?...
- Tényleg? Tudod mit, anya, fogd a "menyasszonyodat" is, és távozzatok együtt. Ugyanis én sohasem kértem meg a kezét, és nem is fogom, azt hiszem elég érthető voltam mindkettőtök számára.
A két nő ijedten pislogott egymásra, majd Móni jajveszékelve sírni kezdett és ráborult reménybeli anyósa vállára.
- Kisfiam, tudom, nem vagy még jól, az hozta ki belőled az állatot, de majd rendbe jössz, és akkor minden rendben lesz kettőtök között is...
- Tudod anya, mi hozta ki belőlem az állatot? Te, meg ez a mihaszna nőszemély. Túlságosan megengedő, türelmes és elnéző voltam veletek, de ennek vége. Jól tudod, hogy miatta veszítettem el a menyasszonyomat, miatta történt a baleset is, mert túlságosan is finoman bántam vele... nem kellett volna... tényleg nem... de ennek egyszer s mindenkorra vége. Remélem mindketten felfogtátok, hogy sohasem volt a menyasszonyom és nem is lesz, és nem leszek ezentúl finom úriember azzal, aki ezt nem veszi tudomásul. Távozzatok, mindketten!
Sírva-ríva, összekapaszkodva hagyta el a kórtermet a két nő. Futott is a nővér hamarjában, amikor meglátta őket. Azt hitte Ivánnak van baja, aztán meglepődve látta, hogy vele minden rendben.
- Már megijedtem, hogy magának esett baja...
- Nem, nincs semmi baj. Nővérke, önnek megvan az apám telefonszáma? Fel tudná hívni, hogy jöjjön be hozzám, beszélnem kell vele... nincs meg a telefonom... nem tudom hívni.
- Igen, megvan, intézkedek máris... - és gyorsan elviharzott.

Végre magára maradt. Feküdt hanyatt, nézte a plafont, s most már legalább nyugodtan végiggondolhatta, hogyan siklott ki így az élete.
Gina, egyetlenem, hol vagy? Bizonyára hazamenekültél. Még csak fel sem hívhatlak, azt sem tudom mi van veled, bizonyára te sem tudsz a balesetemről sem. Elmentél... otthagytad a gyűrűt is, meg a piros ruhát... azt írtad "vége". Talán mást is írtál, de nem tudok róla... csak azt tudom, hogy nem tudok nélküled élni.
Gina, egyetlenem, meg tudsz valaha bocsátani? Nem voltam őszinte hozzád, mert nem lehet mindent elmondani annak, akit szeret az ember... legalábbis eddig azt hittem, pedig igenis, el kellett volna mondanom, de amikor belenéztem a te gyönyörű ártatlan szemeidbe, láttam a te tisztaságod... nem, nem tudtam elmondani, nem hiszem, hogy megértettél volna.
Tudtam rólad, éreztem, hogy kisebbségi érzésed van, amiatt, hogy szegénynek születtél, meg, hogy nem forogsz előkelő társaságban... Tudod, hogy meg akartalak változtatni?... azt akartam, hogy olyan legyél amilyen én vagyok... Istenem, mennyire ostoba voltam. Nem neked, nem neked kellett volna megváltoznod, hanem nekem. Nekem kell megváltoznom, hallod?
Nekem kell olyanná lennem, amilyen te vagy... Tudom, hogy most szenvedsz, ahogyan én is, de ennek így kellett történnie, ennek meg kellett történnie, hogy rájöjjek, hogy nekem kell megváltoznom, nekem kell olyanná lennem, amilyen te vagy.
Rettenetesen álságos világ ez, amibe én keveredtem. Azt hittem, ha van pénzem, mindent elérhetek... minden az enyém lehet... csak most jöttem rá, hogy csak az nem lehet az enyém, amit a leginkább szeretnék, csak te nem lehetsz az enyém, aki nélkül élni sem tudok.
Gina, drágám, meg fogok változni, már elindultam azon az úton... megváltozom, hogy bátran tudjak a szemedbe nézni... nem kell a gazdagság, a jó fizetés, az minden csak máz... Ó, ha belegondolok, amíg én kétmilliós fizetést veszek fel havonta, vannak emberek, akik ennek a tized- vagy huszadrészéből élnek, tartanak el családot, nyomorognak reményvesztetten, amíg én dúskálok a pénzben, a jólétben... szórtam a pénzt két kézzel, és nem láttam meg a szegénységet, a nyomort, mert onnan fentről az nem látszik, gondolkodni meg elfelejt azt ember... Tudod, hogy mennyivel több vagy nálam?... biztosan tudod... csak én nem tudtam... téged akartalak megváltoztatni, hozzáidomítani a jóléthez, így magamhoz láncolni téged... hát nem sikerült, te inkább a nyomort választottad, elhagytál, pedig tudom, hogy megszakadt a szíved, de te nem adod el magad... én voltam gyenge, gyáva... megbántam, tudod mennyire megbántam mindent?... Most már tudom a hozzád vezető utat... vagy ha még nem tudnám, megkeresem, és biztos vagyok benne, hogy megtalálom és visszaszerezlek az életem árán is.

A halk kopogtatásra összerezzent. Apa nyitott be az ajtón.
- Jöttem, amint tudtam. Hogy vagy, fiam?
- Jól lennék, csak még nem látok tisztán, mi történt velem, te tudod?
- Annyit tudok, hogy valamin összecsaptatok Mónival, s te elrohantál, aztán egy mellékutcából kiforduló taxi elütött. Ott volt Móni, ő hívta a mentőt és ő kísért be ide. Nekünk is ő telefonált.
- És azt is ő mondta, hogy összevesztünk valamin?...
- Nekem anyád mondta... ő találta meg a gyűrűt a lakásodon, amit Móni otthagyott, meg valami piros ruhát...
- Apa, te is ott voltál a lakásomon?... Beszéltél anyával ma?
- Nem, én nem voltam ott. Persze, hívott, amikor megtudta, hogy felébredtél. Azt mondta, hogy jönnek be Mónival, nem voltak még itt?
- Ezek szerint azóta nem hívott. Voltak itt, de kidobtam őket...
- Mit csináltál? Miért?
- Apa, nekem nem Móni a menyasszonyom. Én mást szeretek, eljegyeztem Reginát, anya meg Móninak adta vissza a gyűrűt, meg a ruhát, amit én Reginának vettem, őt jegyeztem el, érted?
- Hát meg kell mondjam, nem igazán...
- Mindegy... Móni miatt történt a baleset... rám akaszkodott, amikor jöttem ki a minisztériumból. Regina ott volt a téren, és látott Mónival... elrohant, és én utána futottam... ő hagyta a lakásomon a gyűrűt, meg a piros ruhát... az Gináé volt, apa, nem Mónié... és most anya eljegyezte Mónit, neki adta, az az ostoba meg elfogadta, pedig tudta, hogy nem az övé.
- Hááát, mit is mondhatnék? Tudod... te is tudod, hogy az asszonyok már régen megbeszélték, hogy összeházasodtok Mónival, a munkahelyedet is Sándor intézte, a Móni apja... hiszen tudod.
- Persze, tudom. És most azért adjam el a lelkem, vagy önmagam? Nem apa, felnyílt a szemem, elegem van a politika fajsúlyos mindent átszövő intrikus világából. Megkönnyítem a helyzetet, amint ki tudok innen menni, felmondok. Új életet kezdek, és visszaszerzem Reginát. Apa, egy valamit tegyél meg nekem, anya elvitte a telefonom, a pénztárcám, a lakáskulcsom, azt hozd be nekem, légy szíves, még ma, megteszed?
- Azt mondod, anyád elvitte, mikor, honnan?...
- Hát innen a szekrényből, kirámolta a zsebeimet, légy szíves szerezd vissza tőle és hozd be még ma. Fel kell hívnom Ginát, el kell mondanom neki mi történt, mindent el kell mondanom neki. Érted? Ez élet-halálkérdés, légy szíves tedd ezt meg nekem.
- Jól van fiam, megpróbálom, még ma. Mindent a szerelemért! - nagyot sóhajtott, tudta, hogy nehéz dolga lesz, majd feltápászkodott és hazaindult. Még visszaszólt - aztán jövök!