Már nem buja az erdő, a mező... már elégett,
sír, jajgat, retteg ki még él, menekül fejét vesztve!
Forró parázs hull, zsarát perzsel, kínokat élők,
lángoló agancsok, szénné égett tetemek szerte.

Csönd van, néma csönd, tátott szájjal a Föld is hallgat...
Milliárdnyi ajakról egekig szállnak az imák!
Ki lelke aranyból van, ahol csak tud ott segít,
amit lát ép ésszel fel se fogja, s hősként nekivág!

Szíve erősebb a feltámadt metsző szélnél is....
jaj, de kegyetlen ez a világ! - vagy kegyes a világ? -
Minden élő nap, mint nap csak küzd, valamiért küzd,
aztán hisz, bízik és remél, tán, mint a tiszavirág? -

Aztán ott fent a menny talán meggondolta magát,
gyűlt a viharfelhő, az eső is ömleni kezdett.
Végre! Bozóttüzet megfékezte. De nincs vége!
Ki tudja mikor gyógyulnak be újra a mély sebek?

Amerre néz az ember csak halál és pusztulás...
De nézd, ott! Jól látom? Egy aprócska rügy pattan a fán...