Amikor túljutottak az első döbbeneten, eldöntötték, nem adják fel ilyen könnyen. Azonnal felhívta Ábel, egyik évfolyamtársát, akiről tudta, hogy a DNS-laborban dolgozik. Tanácsot kért tőle, mit tehetnének.
- Feltétlenül gyertek el mintavételre, holnap reggel, soron kívül veszlek titeket, keressetek ha megérkeztek, mert a mintavételen nem vagyok ott, majd mindent megbeszélünk.
Másnap, kora reggel megjelentek mintavételre. Ábel kollégája, Csaba, saját kezébe vette az ügyet. Megkérdezte, hogy mi a gyanú, féltestvérek, vagy édestestvérek lennének. Ebben az esetben a féltestvérség gyanúja állt fenn. Megtörtént a mintavétel.
- Olyan három hét múlva lesz eredmény - jelentette ki Csaba. Ábel kétségbeesett, azt hitte, csupán néhány nap. Csaba nyugtatta, - már egy hét múlva is tudok részeredményeket mondani, de száz-százalékosat csak három hét múlva. Hívjatok fel egy hét múlva, akkorra már sok mindent látni fogok, jó?

Nehezen múltak a napok. Nem találkoztak már három napja, csak telefonon beszélgettek, de Ábel most már sürgette a találkozást. Sétára mentek a természetbe. Hosszan sétáltak, beszélgettek, persze, a beszélgetés tárgya nem tudott eltérni attól, ami a leginkább foglalkoztatta őket azokban a napokban.
Belinda haragudott az apjára, nem értette, hogy tehette meg vele, hogy hazudott neki, meg az édesanyjának is, egy életen át. Ő mindig azt hitte róla, hogy nincs nála egyenesebb, őszintébb ember, és lám, micsoda titkokat rejtegetett előttük, és magával vitte a sírba, nem gondolva arra, hogy a lánya milyen bajba kerülhet emiatt... sőt, a fia is...
- Anya sem tudhatott róla, rólad... mert ha tudott volna, legalábbis apa halála után elmondta volna... biztosan elmondta volna nekem, de apa őt is becsapta, nem mondta el, hogy neki van egy fia, holott évente meg is látogatta, és még pénzzel is segítette, pedig igen szerény körülmények között éltünk, mi is.
Háborgott a lelkük... dúlt bennük a düh, az indulat, harag apjuk iránt, s már-már gyűlöletbe csapott át. Pedig Belinda is nagyon szerette az apját... de elárulta őt, megbocsáthatatlan bűnt követett el ellene, ami ezúttal teljesen kizökkentette önmagából, olyan mélységes fájdalmat érzett, hogy hitte, sohasem tud apjának megbocsátani, soha, soha!
Azután az a nagy kérdés merült fel bennük, hogy ha már mindketten Jugoszláviában születtek, mégis hogyan lehetséges, hogy itt vannak Magyarországon, mindketten ugyanabban a városban, hogyan lehetséges, hogy itt találkoztak végül.
Az egyértelmű volt, hogy Belinda ebben a városban járt egyetemre.
- Itt él egy nagynénim, s ő befogadott, nála lakhattam, így albérletet nem kellett fizetni, meg amúgy is, ilyen szak Szabadkán nem volt, legalábbis magyar tannyelvű nem. Hát ide jöttem, a többit már tudod, miután mindenkit elveszítettem, úgy döntöttem, itt maradok. Te, hogy kerültél ide?
- Miután elvégeztem a középiskolát, anyám férjhez ment. A városi vásárban ismerkedett össze egy férfival, akiről a későbbiekben kiderült, hogy pécsi. Miután úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, én is itt felvételiztem az Orvostudományi Egyetemen. Anyám férjének, két szobás lakása volt, oda zsúfolódtunk be, de ők hamarosan elköltöztek falura, ott vettek egy családi házat, és az enyém lett a lakás. Így még mindig ott lakom.

Amikor eltelt egy hét, Ábel megjelent Belindánál, hogy együtt felhívják Csabát és meghallgatják, mire jutottak a vizsgálatok alapján. Ábel kihangosította a telefonját, és rácsörgött Csabára.
- Jó, hogy hívtok, egyelőre jó híreim vannak számotokra. Nem találtunk a kromoszómákban arra utaló jeleket, hogy azonos szülőktől származnátok. Ez még nem végleges, ahogy mondtam, várnotok kell még két hetet.
- Csaba, százalékos arányban, hol tart ez a vizsgálat?
- Pontosan hetvennyolc százalékban azt jelentheti, hogy nem vagytok féltestvérek, viszont hátra van még huszonkettő. Biztosat csak akkor tudok mondani, ha az is meg lesz, de már ezek a jelek is biztatóak.

- Linda, készülj! Beszélnünk kell anyámmal! - jelentette ki Ábel, és már rá is nyomta a hívógombot egy számra.
- Szia anya! Odahaza vagy most? Igen, rendben, szeretnék neked bemutatni valakit, olyan húsz perc múlva ott leszünk. - Anyja még háborgott, hogy hát korán van még, miért nem jönnek máskor, nem alkalmas az időpont, meg ehhez hasonló kifogásokat keresett, de Ábel kíméletlen volt, most azonnal indulunk, jelentette ki és lezárta a telefont.
Belinda kétségbeesve nézte Ábelt, nem tudta mire készül, mit akar az anyjától, és miért rángatja bele őt is ebbe az egészbe. Tiltakozott, nem, ő itthon marad.
- Velem jössz drága, hallanod kell mindent... lehet, hogy anyám nem mondott igazat, érted?
A lány bólogatott, pedig semmit sem értett, most már semmit sem értett az egészből.

Szélesre tárult a ház ajtaja, már akkor, amikor megálltak a kapu előtt. Ábel kézen fogva vezette be Belindát, de nem mutatta be, hanem arra kérte anyját, hogy üljön le, és őszintén válaszoljon a kérdéseire.
- Kisfiam, hát nem mutatod be a kislányt? Mindjárt hozok valamit, meg főzök kávét, kértek?
- Nem anya, most nem, előbb válaszolnod kell a kérdésemre. Őszinte választ kérek, - kis szünetet tartott, majd miután anyja leült, oda térdelt elé, úgy kérdezte:
- Édesanyám, ki az én apám, mondd meg, de őszintén?
- Kisfiam, hogy kérdezhetsz ilyet, hát te is tudod. Szabó Gáspár az apád, hát hiszen ismerted...
- Anya, volt abban az időben más férfival is kapcsolatod, amikor az állítólagos apámmal jártál?Bocsáss meg anya, nem megbántani akarlak, nem akarok vájkálni a múltadban, de ez most élet-halál kérdés, őszintén kell válaszolnod, kérlek...
- De... de Ábel, hogy jössz te ahhoz?... mi közöd neked az én magánéletemhez?...
- Semmi anya, nem vájkálni akarok a múltadban, nem elítélni akarlak, de meg kell értened, hogy ez nekem élet-halál kérdés. Meg tudod érteni? Volt valaki más az életedben?
- Fogalmad sincs, fiam, mire kényszerítesz... Régen volt, de rettenetes dolog történt velem... és most arra kényszerítesz, hogy emlékezzek rá... - már folytak a könnyei. Belinda a szoba sarkába húzódott és ott állt némán, a könnyekig meghatva nézte ezt a vallatást.
- Anya, el kell mondanod, bármi legyen is az, kérlek, édesanyám, kérlek!...
- Akkoriban történt, amikor Gáspár elköltözött Szabadkáról. Egyedül mentem haza az üzletből, késő este volt már, éjszakáig takarítottam. Akkor észrevettem, hogy követ valaki, megijedtem, futni kezdtem... hallottam, hogy a sarkamban van... az utcánk sötét volt, még jobban futottam, gondoltam elérem a kaput, ha kitartok... tévedtem, ketten voltak, egyik elém futott és közre fogtak, esélyem sem volt, hogy... hogy... elkaptak... büdösek, ittasak voltak, esélyem sem volt... megerőszakoltak mindketten... aztán otthagytak... alig tudtam hazavánszorogni... soha, soha senkinek sem beszéltem erről... rettenetes volt... rettenetes...
- Jól van, édesanyám, nem kell folytatnod... Nagyon sajnálom... Nem a te hibád, ne sírj kérlek, nem a te hibád. Bocsáss meg, de ezt mindenképpen tudnom kellett. - majd felpattant, odament a zokogó lányhoz, karon fogta, és odavezette anyja elé.
- Édesanyám, engedd meg, hogy bemutassam neked, életem nagy szerelmét, Belindát, Szabó Gáspár leányát. - Akkor már mind zokogtak, még Ábel nevelőapja is. Anyja felállt és megölelte Belindát, azután viszont Ábel ölelte meg az édesanyját.
- Köszönöm, anya! Ember nem örült még így egy alkoholista, erőszakos apának. Bocsáss meg anya, és most már felejtsd el, töröld ki az emlékezetedből végleg. Bocsáss meg nekem, de a DNS-vizsgálat hetvennyolc százalékban azt igazolja, hogy nem Szabó Gáspár az apám, ezek után hiszem, hogy a száz százalék sem vélekedik másként. Most már nyugodj meg te is, most pedig mennünk kell, majd legközelebb már más körülmények között találkozunk.
Azzal fogta Belindát, beültek a kocsiba és elhajtott. Amikor elhagyták a falut, akkor félreállt az úton. Ott volt egy mező, amit fák szegélyeztek, bokrokkal volt tele, és a fű is gondosan le volt kaszálva. Sütött a nap, végtelenül kék volt az ég és zöld a mező. Le kellett vezetniük a feszültséget, kinyitotta az ajtót megfogta a lány kezét:
- Gyere, Linda, gyere szerelmem, fussunk! - húzta magával a lányt. Futottak, futottak, majd egy domb tetején, kifulladva, lihegve megálltak. Ábel a magasba emelte a karjait úgy kiáltott:
- Szóljanak a fanfárok!... Linda, egyetlenem, hallod őket, hallod őket, drágám? Két hét múlva megkérem a kezed! Hallod?... Hallod a fanfárokat?...
Összeölelkeztek, egy ideig együtt zokogtak egymás vállán, azután kacagtak és sírtak egyszerre, mert iszonyú teher esett le most a vállukról. Ábel boldogan nézett Belinda gyönyörű zöld szemébe, simogatta lágyan leomló selymes barna haját, és végtelenül szerencsésnek érezte magát.