Tegnap éjjel érdekes álmot láttam,
ifjú ment előttem, lassan baktatott,
erőtlen volt, fakó arcú, bágyatag,
félúton leült, tán kicsit alhatott,

aztán amikor megébredt, nem tudta
hogy miért is olyan nagyon zaklatott,
csak ment és ment, már túl volt az út felén,
ment egyre feljebb, bátrabban kaptatott,

egyszer csak megállt, mert véget ért az út-
alant leült, elővette málháját,
szíve mint ki megveszett, úgy zakatolt,
nézte, nézegette kopott tálcáját,

nem is emlékezett rá mi volt benne,
vén szemmel kíváncsian belenézett,
gyűrt arcába halvány rózsapír tolult,
tekintete emlékeibe révedt-

benne volt a komolyság, igyekezet,
az adakozás, becsület s a jóság,
tél csikorgatta fogát, ősz ködbe fúlt,
és egyre fogytak a percek, s az órák.