1. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Tíz szép, új, nemrég épült emeletes bérkaszárnya sorakozik a düledező rissz-rossz proli-házak szomszédságában a Dombóvári út közepén, a vasúti töltéssel szemben. A házak, a század-elején oly' divatos szecessziós stílusban épültek, mint abban az időben szerte a Monarchiában, Bécstől, Budapesten keresztül Pozsonyig és Fiuméig. A mai modern ember, a kalandos kedvű felfedező, e miatt a látvány miatt érzi otthon magát az említett városok régi városrészeiben. Na igen, mondja sóhajtva, a mai, modern ember, ha Bécsben a Kartner-strasseén jár, Budapesten a Rákóczi úton és mellékutcáiban, vagy Rijeka (Fiume) kikötői negyedét körülvevő utcákban, milyen ismerős! Mintha otthon lennék!
(Jelen sorok íróját is elfogja néha a nosztalgia, amikor késő délután autójával a Lánchíd, és az Akadémia felől jövet ráfordul a József Attila utcára, és a piros lámpánál megállásra kényszerülve, tekintetével beleütközik a túlsó oldalon álló, magas, sokemeletes palota, tündöklő rőt, vörös fényt lövellő, zsalugáterekkel félig fedett ablakaira. Tisztára olyan, mintha Fiumében lennék, mondja magában, s szinte erőszakos kívánsággal lesi, követeli, amikor végre tovább haladhat, hogy a házak mögött kibukkanjon a kikötő megszokott képe. A rakpart régi macskakövei, melyek közeiben kinőtt a fű, az óriási, vasból öntött kikötőbulbák, a part szélén álló, rakodásra váró tengerjáró hajók, az ég kékjét szimatoló toronydaruk, a víz keskeny ezüstje, s a látómezőt kitöltő, nyüzsgő, színes sokadalom)

A Dombóvári út új házait a környéken élők úgy hívják: tisztviselő-házak. Nem sokat tévednek, a lakók többsége valóban pályakezdő, alacsony-fizetésű kishivatalnok, különböző tisztségekben dolgoznak itt-ott. A kormányprogram (bérlakások építése) részeként az a réteg képviselteti magát itt, akire az állam a leginkább támaszkodhat. A lakbérek magasak, de nem megfizethetetlenek. Ahogy halad az ember egyre feljebb a hivatali ranglétrán, ahogy emelkedik a fizetés, úgy válnak egyre elviselhetőbbé a terhek. Sok a fiatal házas, az asszonyok általában otthon maradnak, a gyerekeket nevelik, a családot, a kor elvárásai szerint a "középosztályban", ahová a tisztviselői kar számít, a férj tarja el.

Itt lakik a Dombovári út 9-ben a második emeleten, Várkonyiék alatt a Herderics család. A családfő Herderics Ferenc a háború kitöréséig a Kálvin téren dolgozott, a Gazdák Biztosító Szövetkezetének impozáns, öt emeletes épületében. Ez az épület ad majd otthont később az Állami Biztosítónak, amely intézmény Rákosi elvtárs proletárdiktatúrája alatt nemes egyszerűséggel elkommunikálja, s magába olvasztja a nagy múltra visszatekintő Gazdákat. Ferenc felesége, a második, (az első meghalt) ippi és érkeserűi Fráter Lenke. Ő is dolgozik, hogyne, hiszen kell a pénz! A törekvő fiatal házaspár nem akar évtizedeket várni, arra várni, hogy később, majd egyszer valamikor viszik valamire. A gyerekekre, a tíz éves Stefikére, és bátyjára, Győzőre napközben a szomszédasszony, bizonyos Sracht Nelli vigyáz.
Lenke, ez a filigrán, kék szemű, szőke, dauerolt hajú fiatalasszony, lánynak nézné az ember, nem asszonynak, olyan szép, mint a Grimm mesék jó tündére, a Kassa-Oderberg vasúti társaság budapesti irodájában titkárnő. Illetve most már csak volt, a társaság, miután vonalai Trianon miatt külföldre kerültek, megszűnik. Történetünk idején kiterjedt, de eredménytelen levelezést folytat a társasággal, végkielégítése ügyében.

A kommün alatt Lenkét rábeszélik (géppisztolyt fognak rá) vállalja el, hogy ő lesz a házbizalmi. Lelkesen igent mond. Később, 45 után, a kommunista érában komoly hasznot húz proletárdiktatúra alatti "hősies" szerepvállalásából. Ennek köszönheti, hogy nem telepítik ki családjával együtt, mint sok más "reakciós" elemet. De ez most még a jövő zenéje. Jelenleg igazoló jelentéseket kell írnia a Belügyminisztériumba, hol volt, mit csinált a kommün idején? Ferenc hadifogoly, de várják vissza a Biztosítónál, fenntartják státuszát, s ezt írásban is megerősítik. Az írás fennmaradt, a családi levéltárban megtekinthető. De várja vissza őt felesége és két gyereke is. Nagyon várják. Az esti ima mindig így zárul: édes Istenem kérlek, add, hogy Apuka minél előbb hazajöhessen a fogságból! Jó ideje, hogy utoljára írt, szép, kalligrafikus betűkkel megrajzolt tábori levelezőlapjai egy ideje nem jönnek már.

A ház gyerekei, ha nem a gangon és az udvaron rajcsúroznak, kitódulnak a töltésoldalba, s ott folytatják. Rengeteg gyerek nyüzsög délutánonként, illetve a nyári vakáció ideje alatt egész nap. Reggeltől késő estig játszanak, marakodnak, veszekednek, hajba kapnak, kibékülnek. Gyakran verekedéssé fajul a dolog. A nagyobbak megverik a kisebbeket, ez így van rendjén az utca világában. A lányokat is verik, ha muszáj. Herderics Stefikére azonban, akit szülei Médynek becéznek, senki nem mer kezet emelni, bátyja, Győző személyében rettenthetetlen védelmezője van. Győző, fejjel magasabb kortársainál, testes, erős felépítésű, kerek fejű, kopaszra nyírt fiú, kimért, lomha mozgása látszat csak, amikor kenyértörésre kerül sor, átalakul a természete, villámgyors lesz, mint a lecsapó sólyom. Jaj annak, aki ilyenkor csápoló öklei közelébe ódalog, vagy, akit meg tud ragadni, hogy nyakánál fogva a földre rántsa. Nem egy kötözködő, idegen gyerek járt már pórul vele.
Egy nagyobb fiú, a "proli" házak bandáinak egyik vezéralakja, belekötött a vézna Várkonyi Zolikába (egyszer majd híres filmrendező lesz) "te kis nyomorult görcs" -mondta neki csúfondárosan vihogva. Médy, aki nagyon szerette Zolit, rögtön védelmére kelt kis barátjának, és jól bokán rúgta a csúfolódót. Mindez a töltés oldalában zajlott. A proli-gyerek ütésre emelte a kezét, de akkorra már ott termett a mi Győzőnk. A semmiből került elő, senki nem tudta, honnan. Szó nélkül megragadta a magasba emelt kezet, egyet csavart rajta. A kéz gazdája üvöltve a földre esett, majd lassan felállt, s fájdalmas arccal, kezét az oldalához szorítva, hátra-hátra nézve eltávozott dicstelen tette helyszínéről.
Az eset precedenst teremtett. Elterjedt e híre, s attól a naptól kezdve Médyt senki nem merte bántani az utcában.