− Tuggyátok, az úgy vóut, hogy aratni jártunk napszámba. De messzire ám! Nem lehetett minden este hazagyünni, mer mán hajnalba kelni kelletett, oszt dologra! Ott aludtunk a gazda főggyín, a jányok, asszonyok a csűrben, mi, emberek meg a csillagvirágos íg alatt, ki erre, ki arra.
Meleg nyár vóut, nem fáztunk, csak hajnaltájt hullott egy kis harmat. Jóul esett, és a reggeli mosakodás megvóut vele. A marokszedő jányoknak is melegük lehetett íjjel a csűrben, mert ki-kijöttek szellődzködni félig leengedett ingvállban, leeresztett hajjal. Aztán, hogy hűlt a levegőü, visszaszídelegtek aludni, mer nyáron ugyancsak rövid a tücsökcirpelíses íccaka. Mi,
legínyek, lestük őüket egy darabig, de, hogy eltűntek, mi is elvackolóudtunk lassan.
Mán majdnem aludtam, mikor megjelent fölöttem az angyal. Azt hittem, látomásom van, de
jobban megníztem, hát Jusztinka vóut az. Szíp, gömbölyded kisjány vóut, őü szedte utánam a markot. Kacsingattam is rá két kaszasuhintás között, de szégyellőüsnek tette magát a lelkem, így nem gondoltam, hogy lesz valami az ín udvarlásombóul.
Kírdezni akartam tőüle, hogy tán keres valamit, de a szájamra tette az ujját, hogy hallgassak, nehogy íszrevegye valaki, hogy velem van. Aztán mellém bújt a drága, én meg ölelgetni kezdtem vóuna, amikor a fülembe súgta:
− Vigyázzon ám, csak óuvatosan, mer ín míg nem vóutam senkivel.
Erre elmúlt róulam a forróuság, másmilyen érzés támadt bennem iránta. Ezt a szíp, tiszta teremtíst ín nem rontom el. Finoman megcsóukoltam, osztán el is aludtam mellette. Álmomban mintha angyal szárnya simogatta vóuna a kípem. Felneszeltem, hát látom, hogy Jusztinka egy tollpihével birizgálja a szememet, orromat, számat.
− Mit csinálsz, te? - kérdtem tőüle.
− Nízze csak, mán világosodik, mennem kell vissza a csűrbe az asszonyokhoz - azzal ellopakodott onnan az ín angyalom.
Szüretkor megkírtem a kezit, karácsony előtt megesküdtünk. Így lett az én kedves felesígem a nagyanyátok.
Az öregasszony szinte végszóra jött be a konyhából, kezében egy tál frissen sült pogácsával. Lerakta az asztalra az ura meg a két nagylány unokája elé.
− Miket mesélsz, te bolondos vénember, ezeknek a gyerekeknek?
− Mit, mit. Hát a tollpihét.