2020. december 9. Reggel 6 óra 40 perc. Időben érkezett a busz. Felszálltunk rá én és egy kedves ismerősöm is, akivel nap, mint nap együtt utazunk ezen a járaton. Hátra bepréselődtünk két ülésre, és az indulást vártuk. Amikor is éktelen ordibálásra figyeltünk fel, ha akartuk, ha nem, a reggeli szürkület csendjét felváltotta egy sötéten terjengő hangorkán
.
A busz elejéből hangos szófoszlányokból kiszűrtük, hogy egy lány nem szállhat fel addig a buszra, míg a rollerjét nem tudja összecsukni. A vita hevében mást is elkapott a hév. Egy bosszús öregembert, aki mellett csendben ott ült a felesége is.
-Mi lesz már, induljunk, a picsába mi a franc van?

/ -Nem jöhet, értse meg a roller kinyitva balesetveszélyes.
-Kérem szépen, engedje meg.../

-A kurva életbe a rollerének, tekerjen el vele a picsába, mert miatta lekéssük a vonatunkat!

/-Értse meg kisasszony így nem engedhetem fel./

-Menjen a büdös picsába a rollerjével, húzzunk el a franca és kész! Akinek rollerja van, ne üljön buszra!

Ekkor, velünk majdnem szembe, az eddig nyugodtan ülő fiatalember felpattant. Otthagyva a mellette mozgolódó és helyét kereső hat év körüli kisfiát. Nagy csinnadrattát csapva előre gyömöszölte magát.
-Majd én megoldom ezt a problémát! Csak segíteni kellene, összecsukni azt a rollert, és kész. Itt vagyunk ennyien, és senkinek nem jutott ez az eszébe! Majd én megoldom!
Pár pillanat múlva a fiatalember visszaért a gyermekéhez, a rollerrel a lány is elhelyezkedett. Végre elindult a busz. Mindenki lecsillapodott, és visszatérnénk a maszk alatti saját világunkba.

-Ezt hozza ki a korona az emberekből, nem kezet fognak békésen, pedig a kézfogás azt jelenti, hogy békével jöttem, ehelyett öldökölnek! - Közben a fiatalember két nagy öklét felváltva négyszer belevágja az előtte lévő még maradék légüres térbe.
És lám, körülötte a maszk alatt is érezhetően igent biggyesztenek rá az emberek. Ahogy én is megböködtem a könyökömmel a társam. Még az is eszembe jutott, hogy megköszönjem, hogy ilyen jól helytállt. Ám ekkor a fiatalember épp a fiához fordult.
-Látod kisfiam ilyenek az emberek. Ahelyett hogy segítenének, egymást marják. Mikor mindenre van megoldás. Látod, ilyen a világ, látod, apádnak sikerült segítenie, egyedül, pedig itt vagyunk ilyen sokan. Na, ezt tanuld meg apádtól drága kisfiam!

Ezután levette a maszkját. Két nagy cuppantást adott riadt gyermekének a homlokára. Aztán fogta a maszkját és zsebre tette. Méregbe gurult arcát pár pillanat múlva vörösre festette a düh. Rá sem mertem nézni.
-Most merjen szólni bárki! Márpedig akkor sem fogom feltenni a maszkot! Én ugyan nem!
Míg a társamat újból könyökkel kicsit megböktem, addig odalépett egy idős hölgy hozzá.
-Fiatalember tegye csak fel a maszkját.
-Nem és nem, szóljon bárki, itt van a zsebemben, hogy én bizony negatív vagyok!
A busz zötyögött tovább. Már nem bökdöstem a karommal az útitársamat. Minek, ha nem történik semmi. Megérkeztünk, leszálltunk. Két lépést tettem. A busz még várt.

-Nem hallom és nem látom, hogy mutatnák a bérleteket és lyukasztanák a jegyeket ott hátul!- üvöltötte a sofőr úgy, hogy tán még az előtte lévő győri Kettős híd is beleremegett.
Ha nem látom és nem hallom, akkor is elhiszed? Én láttam és halottam, és próbálnám nem elhinni, hogy ilyenek vagyunk emberek.

(Egy írótársamnak felolvastam, azt javasolta a végén a maszkos levételt hagyjam ki, ott vágjam el a sztorit, mint mondta: pedagógiai jelleggel, hogy hitessem el az olvasóval, hogy vannak még jó emberek. Nos, ebben az esetben nem volnék hiteles...)

ui.: Most látom, hogy azt kifelejtettem, hogy a hőzöngő öregember eggyel előbb szállt le, mint ahol a vasútállomás lett volna...