HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 24

Tagok összesen: 1915

Írás összesen: 51232

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-02-14 12:06:41

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / novella
Szerző: zsarátnokFeltöltés dátuma: 2021-02-13

Hazaút

Buszon ülök. Erősen szürkül. A sofőr prémgalléros, sötétzöld kabátban. Fénycsíkok futnak odakinn, de az ablak párája alig enged kilátást. Két oldalt erdősáv, mellettem senki, körülöttem ismeretlenek. Nem nézek körbe. Szennyes ruhaszag van, s kellemetlen, borzongató hűvös. A sofőrt nézem. Mokány arcél, s talán bajusz. Nem látom jól a visszapillantóból. Az út gödrös, zötykölődünk. Hátulról néha hangos hortyogás és fojtott, beteg köhécselés hallatszik. A szennyszag átható. Próbálom belőni a sofőr életkorát, de ebben a homályban nehéz. Feladom. Egy órája lehetek úton, s érzem, zsibbad a fejem. Nem akarom, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtam. Szememet meresztve kifelé bámulok, de csak kontúros ködöt látok. A vezetőfülke irányából csöndesen a Kossuth Rádió szignálját sejtem. Gondolataimba merülök mikor megáll valaki mellettem. Egy öregember az. Kissé görnyedten, kérdő szemekkel támaszkodik. Hátulról csoszogott előre.

- Leülhetek?
- Persze - mormolom kelletlenül a kötelező választ.

Valójában nem akarom, hogy bárki mellém üljön. Biztosan be nem áll majd a szája. Tipikus vén dumagép. Legalább még egy óra az út, nem hiányzott.

- Meddig, fiatalember?
- Szolnok.

Kénytelen vagyok felé fordulni. Megtört, idős szemével az ablakra mered. Arca erőtlen, barázdált, bokros szemöldöke őszes, ruhája kopott, de tisztának tűnik. Szürkés orkánkabátot visel.

- Tudja, a feleségem már rég odavan. Rák. Sokat kínlódott szegény.
- Sajnálom- hümmögök, s fészkelődöm.
- Tíz éve, nyolcvanban. Azóta csak jövök-megyek. Nincs értelme semminek. Nem érdekel ez a fene nagy demokrácia sem. Vége a kommunizmusnak? Szabadon választottunk? Antall-kormány? Tudja, mikor hazamegyek, csönd van mindig. Süket, üres csönd. Csak a szekrényajtó nyikorog, ha kinyitom. Érti?! Csak az a rohadt szekrényajtó.

Halkan, s lassan beszél. Becsületből figyelek. Empátiát imitálok. Tuti elmúlt kilencven.

- Tudja, a tv-t sem igen nézem. Untat. Filmek? Ugyan. Láttam már mindent. Betegséget, halált, háborút.......Kádárt. Jegyezze meg fiatalember, soha sincs új a nap alatt. Érti? Soha.
Mély, átható naftalin szaga van. Fél a molyoktól, talán a semmitől is. Erre gondolok, miközben folytatja.

- Ismertem Margitot.
- Kit? -ébred bennem a hirtelen támadt őszinte figyelem.
- A nagyanyját fiatalamember, a nagyanyját. Érti?
- A szavait értem,....csak ezt az egészet nem. Ismeri a nagyanyámat?
- Úgy kérdi, mintha még élne szegény - veti oda alig észrevehető, elharapott felháborodással.
- De hisz él.
- Hm,.....nagytermészetű volt. Ohh,....persze, az emlékeinkben itt lesznek mindig. Legalábbis ezt hisszük egy ideig, itt, valahol nagyon mélyen, ugye? - mutat horpadt mellkasára lassú, fontoskodó mozdulattal, szomorúan, s kissé cinikusan.

- Ismer engem? -kérdezem.
- Hát hogyne. Ki ne ismerné magát,........fiatalember. Az órás fia,.......nem igaz?
- Esetleg,... khm,....találkoztunk már?
- Ohh,.....nem, azt hiszem még nem. Vagyis ebben egészen biztos vagyok. Nem, maga nem ismerhet engem. - mondja, s folytatja.
- Tudja, nagyon egyedül vagyok. Elmennek, bármit csinálunk, az emlékük is elkopik végül. Igen, ma már tudom,....az emlékek is meghalnak. Egyedül maradunk, uram,...üresen és egyedül. És akkor csak ténfergünk már.
- De miért mondja el ezt nekem? Csak 18 vagyok. A nagyanyám is él még,...nem értem...
- Nem akarom bántani fiatalember,.......persze,....igaza van. Ne haragudjon rám, vén marhára. Mindez még nem most lesz,,...csak soká,.....bizony, még nagyon soká.
- Megkérdezhetem a nevét?
- Hmmm. Mindegy. Bár valóban,...a név számít. Nagyon is,....sőt sokszor,....igen,...hmm,....szinte mindig. Most, hogy kérdi,....valóban a név. De tudja fiatalember, az enyém nem fontos. Bizony isten, higgye csak el. Az enyém nem fontos.
- Vagyis nem árulja el. Ez így nem fair, ugye tudja?
- Mindegy. Inkább arra válaszoljon,...hmm,....a véleménye érdekel, vajon mi végre létezünk, ha a vége ez? Na,...maga szerint?
- Nem gondolok ilyen dolgokra. Most kezdek élni. Gimis vagyok.

A rádió mintha hangosabban szólna. Tisztán hallom a híreket. Kint koromsötét. Távolban egy-egy fénylő pont, tanyavilág, alföld, feketeség.

- Bizony,...a vége sötét, fiatalember. A vége nagyon sötét. Nézzen csak ki! Olyan.

Szorongás fog el. Nem tudom, hogy nem akarok, vagy valóban nem vagyok képes válaszolni.

- Honnan ismeri a nagyanyámat?
- Megint úgy mondja, mintha még élne. Miért tesz úgy,...khm...? Odavan, fiatalember. Meghalt,...érti? Egyébként tíz lehetett, mikor megismertem.
- Tegnap is beszéltem vele. Mit akar ezzel? Él. Nagyon is...
- Téved, fiatalember. Halott. Láttam holtan. Tátva volt a szája, mereven, hátraszegett fejjel feküdt.
Feszülten nézem az öreget, és émelyegni kezdek. Megfordul a gyomrom. Most már ő is szennyszagot áraszt. Nem tudom magamban tartani.

- Maga bűzlik! - szúrom oda undorral.

A buszon lágy borzalom ereszt homályt.

- Na,...csakhogy észreveszi! - csap rá a karfára. - Mit szólna, ha azt mondanám -vizenyős szemeivel kacsingatni kezd,...halott vagyok.

Érzem, ahogyan kiráz a hideg. Verejtékezem és ocsúdni kezdek. Zavartan nézek körül. Zsebkendőt húzok elő, hogy végigtöröljem vele a homlokom. Csak álom, csak ócska álom - ismételgetem magamnak.- Vége van, ennyi. Nyugi. ...

A sofőrt figyelem, s másra próbálok koncentrálni. Gondolataim könnyű alanyának bizonyul, ahogyan ott ül mereven a hatalmas kormánykerék mögött. Félrecsapott, dús, fekete haj, elegáns mellény. Túl mai - merengek. A busz csendes. A lámpák az ülések alatt bágyadt, kék fénnyel világítanak. Az utastér álmos homályban imbolyog. Kint fekete minden. Az ablaküveg a busz belsejét tükrözi vissza. Ezt nézem. Micsoda álom, micsoda ostoba lidércnyomás. Hol van már mama, nem néztem meg holtan, de tudtam, halottam mástól, hogy tátva volt a szája. Jézusom,...nyitott szájjal, beesett arccal feküdt, roskadtan. Nem akartam, nem mertem látni. Féltem a haláltól. De jó volt náluk annak idején. Sütemény, szőlő, kovászos uborka,....lekváros kenyér. Virágok. Miről is beszélt az öreg...? Rák? Hiábavalóság? Tényleg, mi értelme? Elpusztulunk. Elmegyünk mind, akkor meg minek? Egyáltalán, miért utazom, miért ülök itt, hová megyek, s miért akarok bárhová is eljutni? Aludni kéne csak. Hm,.. talán ezért jött el az öreg, bárki is volt. Ezekről beszélt csak,...csak felébredtem.
De hol lehetek? Reménytelenül sötét van, és semmit sem látok. Csendes pánik fog el, mert ez az éjszaka nagyon ismeretlennek tűnik. Furcsa, hogy hosszú ideje egyetlen tanya, egyetlen ház vagy építmény sem. Mintha valahol máshol, más országban, mondjuk a messzi orosz sztyeppén, az idegen feketeségbe zuhanva utaznék. Talán már le kellett volna szállnom. Igen, valószínűleg átaludtam a megállót. Idegesen tapadok az üvegre. Vadul törölgetem a párát, hogy jobban lássak, hogy valami ismerőset lássak, de sehol nem világít egy utcai lámpasor, sehol egy gazdaság, egy falu, és semmilyen irányból nem csapódik a horizontra városi derengés. Egyedül vagyok itt. A rádióból sokat hallott tucatzene szűrődik, s nekem újra eszembe jut a vénember. Ki lehetett? És ki lehetett a felesége, aki rákban halt meg?

És...vajon ki az a lány, aki ebben a pillanatban ült mellém?

- Jó estét! Remélem, szabad volt a hely? -szól kicsit félénken.
- Jó estét! Persze.

Erős, tolakodó parfüm örvénylik róla, s friss, fagyos, kinti huzat. Piros bőrkabátot visel. Csinos mosollyal néz rám úgy, mintha örülne nekem, mintha hálás lenne azért, mert mellém ülhet, pedig nem láthatott rajtam csak ingerült feszültséget, erőltetett jómodort, torz távolságtartást, félénk feszengést. Kis piros női táskát szorongat. Kifejezetten szép, vonásai ismerősek, kéztartása elegáns. Izgatottságom lassan olvadni kezd. Visszamosolygok rá, s modoros udvariassággal folytatom.

- Ne haragudjon, megmondaná, hol járunk?
- Nem tudom. Csak felszálltam. Csak úgy, mert ott már nem volt jó,... ott már nem. Elengedtek onnan.
- Ezt nem értem. Nem tudja, hol szállt fel? De hisz,...ilyen nincs.
- Sötét volt és köd. Nem tudom - mondja, és szeme furcsán, idegenül csillog.
- Ki vagy te?
- Erzsébet vagyok, de ez nem számít. A nevem lényegtelen, s hidd el, a tiéd is az. Tökéletesen lényegtelen.
- Hogy, ...hogy érted ezt? - nézek rá kínos félmosollyal, megszeppenve.
- Ezek a percek, az utazás, és az is, hogy felszálltam, hogy melléd ültem, s hogy ezen az egészen döbbent szemekkel csodálkozol, mindegy. Ott fekszem mélyen, nagyon mélyen, a felsőrészi sötétben, de már nincs egy fejfa, nincs semmi emlék. Felszámolták a kiságyam, és végül szétdúrták a földet is fölöttem. Csak te látsz most, csak te hiszed, hogy itt ülök, hogy épp most ültem ide, hogy hideg huzatot hoztam, pedig mindez nem igaz, hamarosan érzed majd, hogy egészen más szagom van, mint a mostani parfümillat. Kislányként vitt el az enyészet. Ennyi idős, mint amilyennek ezekben a pillanatokban látsz, sohasem voltam. Meghaltam, érted?! Hulla vagyok. Kis, pici hulla. Nem tudtam felnőni sem. Ez sem sikerült...Ezt sem hagyta az örökkévaló. Halottak vannak mindenhol, kedvenc utcáid sarkán halottak fordulnak be. Minden ismerős szeglet, ház, tér, apró erdő, folyópart holtaktól dermedt. Holtaidtól, s holtodiglan. Így lesz ezentúl, a végső pillanatodig. Erre számíts most már, ez következik! Gondolj a sötéttel, a hideggel, a bűzzel, a nyirkos dohos bűzzel, a beteg, avas büdössel. Sárguló, barnás sássá változik az egykori zöld. Rohanó gondolataid, majd lomha kétségek fékezik, s lábaid hiába lendülnének, elméd a "maradj" mellett érvel. És lázadva bár, de maradni fogsz. Kétségbeesel, tombolsz is, de maradsz. Egyre csendesebben. Szégyenlősen, beletörődve. Mások, a többiek mind elmennek mellőled majd óvatosan, könnyed lopódzással, s téged nem figyelmeztetnek előre.

Az utastér most alig észrevehető lassúsággal ring és tejfölszín homályban úszik. Búg valami belül. Sejtelmes, kókuszillatú ködfelhő örvénylik kényelmesen. Az ájulás környékez. Úgy rémlik, a fekete karfákba kapaszkodom görcsösen. Bensőmből bugyog fölfelé a hang, de egyből képtelen a garatűrig tódulni, mikor mégis odaér, csak galuskás szócafat artikulálódik.

- Mit akarsz tőlem? Miért vagy itt, mi ez? - csak a szemét nézem, értelmet keresek benne, értelmet és magyarázatot. - Mondj már valamit? - ordítom most már. - Válaszolj!
Mozdulatlanul ül és mereven bámul rám. Szemeiből vizenyős tompultsággal hunyt ki a mosoly. Aléltan, vértelen hangon szólal meg újra.

- Én sehol sem szálltam fel, mindig itt voltam. Itt ültem melletted,...néztelek,....néha mintha láttál volna,...kijöttél a temetőbe és a fejfát kerested,....a fejfámat. Egykedvűen lépdeltél a gyászszagú avaron, talpad alatt fagallyak reccsentek, szürke sírköveket figyeltél sietős félelemmel. Feketekendős öregasszonyok jöttek szembe, s te fogtad a kezét valakinek. Az életbe kapaszkodtál vadul,...és íme, most itt vagyok,....láthatsz, érezheted a szagom,....ezt akartad, nem? Mindig, mindennap, önmagad kényszerítve az elmúlásra gondolsz. Nézz rám! Ilyen. Semmi különös. Igaz?

Halványzöld homályba borul mindkét szeme. Fejem bicsaklik, félig riadtan félrecsapom, görcsös ujjakkal kapaszkodom valamibe, nem tudom mibe, s nem tudok ülni sem,...csúszok,...érzem, csúszok,.....egyre lejjebb,....és kiabálni szeretnék, és kiabálok,....izzadok,....szégyen, igen, szégyen,....szégyellem magam,....ordítok.

- Nem akarom, hogy itt legyél, mert tudom,...hogy valójában nem vagy itt,...nem akarom hallani a hangod,...nem akarlak látni! Miért épp most ültél ide? Neeem! Nincs közöd hozzám! Én még élek,...érted, én még élni akarok! Büdös vagy,...mitől bűzlesz így?.....Úristen, ez elviselhetetlen!

Csúszok, tehetetlenül, ólmosan, mint riadt kisgyermek az agyonkoptatott ócska játszótéri csúszdán, és félig kiborult fejfát látok, rajta fekete, rojtos kendőt. Egy öregasszony van ott. Szelíd,....mosolyog. Arca gödrös-fehér,....halott. Aszottan áll, s rám néz. Nem szól. Temetőszag van, fanyar örökzöldek párolognak. Kérdez valamit, nem értem. Mozdul a szája újra - "Kisfiam!" Igen, ezt mondja - tisztán hallom már. - "Menj, menj játssz még!" Ne gyere ide,,....menj már el!" - visít.

Kapaszkodom valamibe,....kapaszkodom,...nem, csúszok tovább,...húzom magam görcsösen felfelé,....minél feljebb,....jajj, csak sikerüljön ülni,....levegőt venni,....hhhhhhh!

Ülök,....Istenem,....ülök,...s hirtelen könnyebbnek érzem magam. Sárga, kék, fehér színű lebegés,...egybemosódó kárpitvilág, ködös eszmélés, tompa, méla hazaút-hangulat. Szürke útpadka, fűfoltok. Fanyar szivacsszag az ablaküvegen. Az éjszaka háttér, s én magammal nézek farkasszemet. Monoton motorbúgás. Gondolatok érkeznek haza előttem, álomerdőt látok a padkán túl, nyúl szalad a fás oldalában, és ott messze fönt, méltóságos fényerdőben a hold. Majd egy temető sápadt-fehér, csúcsos sírkövei, közöttük keskeny utcácskák,... bágyadt merülés,.... ernyedt csönd.

A sofőr ráz.


- Hazaért, Uram.
Kilépek. A buszmegálló üres, télszagú....

2021.02.13.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2014-07-12
Összes értékelés:
180
Időpont: 2021-02-15 18:12:49

Szia Ida!

Igen, azok a fránya pontok. Nem ígérem, hogy soha többé nem használom majd őket, de ígérem, hogy ezután egyszerre csak hármat. :) Örülök, hogy halottam felőled. Vigyázz magadra! :)

Szeretettel: I
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
6749
Időpont: 2021-02-14 14:40:01

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves István!

Szépen bontod ki a történetet, vigyázva, nehogy megrázó legyen az olvasónak. Rájöttem félúton, hogy álom lehet, de remekül vezetted végig, fenntartva a feszültséget.

A pontokról magam is akartam szólni, bár látom, Kankalin már említette. Magam is élek vele, főleg, ha ilyen merengős dologról ír az ember, akadozik a szó, kell a szünet... Nekem nincs ellenemre, viszont ne legyen több háromnál. Az már kicsit zavaró.

Írj gyakrabban!
Szeretettel,
Ida
Alkotó
Regisztrált:
2014-07-12
Összes értékelés:
180
Időpont: 2021-02-14 00:24:07

Szia Kankalin!

Tudom, hogy sok a pont, mondták mások is. :) És igen, tudom, hogy a pont olcsó eszköz, de nézd most el nekem. :) Örülök, hogy az esti meséd voltam, és örülök, hogy tetszett. Aludj jól!

Szeretettel: I
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
7355
Időpont: 2021-02-13 23:57:38

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia zsarátnok! :)

Úgy adódott, hogy ez a novellád lett az esti mesém, levezetésként írok hozzá néhány gondolatot, mert nem könnyű olvasmány annak, aki épp aludni készül. :)
Jól vezetted a történetet, bele tudtam képzelni magam, és kíváncsi voltam a zárásra, mert sejtettem, hogy lesz benne valami csavar. Nem csalódtam, felébredtél. :)
Kicsit soknak találom a pontozott részeket, bár értem, hogy lassítás és sejtelmesség miatt alkalmaztad ezt az eszközt, viszont ha már jelen vannak, akkor - a szabályok szerint - három lehet a maximum.
Tetszett ez az írásod, én is felébredtem tőle. :)

Szeretettel: Kankalin

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

magam bejegyzést írt a(z) Tavaszváró című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Rémület című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (7/8) című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Álomvárás címmel a várólistára

Azrael bejegyzést írt a(z) Gergő És Pamela-Tizedik Rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) az árnyéknak is színe lett című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Csendekbe ír a végtelen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)