HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49093

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2007-03-07

Számháború

Számháború



- Jó veled - mondta Zs. Haja szőkén fodrozta a barna tincseket, szemei őzikepillantással
kérleltek, alakja bársonyosan ölelte át a teret. Lábai izegtek, mozogtak, ahogyan a széken ült. Mintha folyton türelmetlen lenne. Vagy sietne valahová. Néha úgy tűnt, mintha
akarná, hogy együtt legyenek, máskor meg nem, aztán megint igen, és ez a hullámvasút szelte át életük kanyargós vágányait. Mostanáig.
A kávéház ízlésesen volt berendezve. A falakon amatőr, de mégis szemnek szép festmények függtek, s a lámpák, mint valami viharjelzők, folyamatosan pislákoltak, így teremtve idilli hangulatot az itt ücsörgő szerelmeseknek. Mert ide jószerint csak szerelmesek jártak. Vagy olyanok, kik most ismerkedtek, vagy olyanok, akik már igazán benne vannak, végül azok, kik nem értik már meg a világot, s benne magukat, és azt tervezik, hogy e helyütt, itt és most elbúcsúznak. Körbe-körbe helyezkedtek el a pici boxok, talán így tervezték őket szándékosan, hogy nem nagyon tudott leülni kényelmesen, csupán csak két ember. Ők. A bárpult fából készült, erezett felülete tekintélyt sugárzott. A boros palackok csilingelve köszöntek minden vendégnek, a csapolt sör édes habbal hajtott fejet előttük.
- Mindjárt jövök. Ki kell mennem - mondta P. és felállt. A mosdó balra, a biliárdasztaltól nem messze volt. Itt a falakon fényképek lógtak törzsvendégekről, a tulajdonosról, meg soha vissza nem térő emberekről. És érmék, meg kupák; egyik a fociról, a másik a biliárdról, de akadt olyan is, mely az életről szólt. A fényképek némelyike megsárgult már, vagy rojtosodott a széle, a kupák közül meg előfordult olyan is, mely hamuszürke gúnyába öltözött. Múlt.
- Igen, a múlt - sóhajtott P. és benyitott a mosdóba. Nem fájlalta a múltját. Inkább
aggódott a jelene, és még inkább a jövője miatt. Mit keresek én itt? - kérdezte magától, miközben kigombolta nadrágját. Férj vagyok, apa vagyok. Fiam vár, minden nap vár. Feleségem is vár, bár ki tudja, lehet, hogy nem minden nap. Már nem. Tudja. Hogy pontosan mit, azt P. sem tudta, csak azt, hogy jószerint hetente próbáltak beszélni arról, hogy P. fejben nincs otthon. Csak a teste. A lénye. Érzéseit rendszerint hátrahagyta, mikor belépett a lakásuk ajtaján, mint antilop az őt kergető oroszlánt. P. oroszlán volt. Egy olyan típus, aki szeretett, adott, és nem igen érdekelte, mit fog viszonzásul kapni. Soha. Küzdeni azt tudott. Szeretett is harcolni. Hűség? Fogalom, mely nem e világra való.
"A csikket kérem szépen, ne a piszoárba dobja, mert nagyon nedves lesz, és így nehéz meggyújtani! Köszönöm!" - állt egy papírlapon, mely a csésze fölé volt ragasztva. P. elmosolyodott. Végre egy világ, ahol a humor nem öl. A mosdóhoz ment, bevizezte kezét, megmosdotta arcát. A tükörbe nézett. Viszonylag jó megjelenés, kék szemek, rövid, bár őszbe hajló haj, arányos testalkat, és egy vékonykeretes szemüveg. Szemei azonban valamit eltakartak. Mögöttük érzések hullámzottak, miközben folyton mosolygott, még akkor is. Jó színész volt, ehhez nem fért kétség. Úgy érezte néha, hogy annyira jó próbált lenni harmincöt év alatt másokhoz, annyira ügyelt arra, hogy körülötte mindig jókedvű és boldog embereket láthasson, hogy közben ő maga lett boldogtalan. Néha elfeledte érzéseit. Pénz. Tárgyak. Melyek kis időre elfeledték a gondjait. Élmények, átmulatott éjszakák melyek szintén csak rövid időre, de eltakarták vágyait. Most mi lesz? - nézett bele a tükörbe. Amaz nem felet. Tükrök köreiben ez így szokás.
- Na, min gondolkoztál? - ült le Zs. mellé.
- Semmin - felelte mindig bársonyos hangján.
- Tudod, tudod - akadozott P. nyelve, pedig nem szokott -, azt akartam csak mondani, hogy ez így nem jó. Illetve igen, de tudod, hogy értem. - persze ő sem értette.
- Tudom - jött a válasz.
- A nagypapám, azt mondta... aaazt mondta a nagypapám, hogy ahhoz, hogy eldöntsd, ki a jó társad ebben a világban, csupán három dolgot kell ellenőrizned - mondta P. Keze cigarettát keresett. Kicsit remegett az öngyújtó, de nem annyira, hogy mások észrevegyék. - Szóval az első, hogy nézd meg, milyen sokat nevettek, ha kettesben vagytok és nem egy bazi nagy társaságban. Ha sokat, akkor megnyugodhatsz. És én megnyugodtam - nyomta meg a mondat végét. - A második, hogy tölts el egy bizonyos időt vele kettesben, majd mikor vége az együttlétnek, nézz az órádra, és ha úgy érzed, hogy csak a tizede telt el szerinted, akkor is nyugodj meg. És én ismét megnyugodtam - szívott egy mélyet, egy hosszút a dohányrúdba. - Végül, figyeld meg, hogy mikor semmi nem történik, és csak hallgattok, akkor a csend milyen, mennyire mély, és ha nem zavaró, nem kínos, akkor újfent megnyugodhatsz. És én újfent megnyugodtam - fújta ki a füstöt P.
- Értem - felelete Zs. Szemei most is nevettek, csillogtak. P. sosem értette, hogy mi az, amitől ennyire szépségesnek találja. Egyszerűen nem tudott arca, az illata, az íze nélkül meglenni. Kétségtelen, gyönyörű volt. De volt benne valami más is, valami, ami csak hajtotta, hajtotta előre, és ostorozta, hogy ne hagyja abba.
- Miért nem mondod soha ki, hogy mit érzel? - kérdezte váratlanul P. A kávéház lámpái
megzizegtek, koszos szellő kúszott be a résnyire nyitva hagyott ajtón. Egy pillanatra a pincérlányok sem tipegtek, a szerelmesek sem csacsogtak. Csend. Majd a pillanat elsodort mindent, belezúgott a városba, benne a kávéházba, és ment minden tovább a medrében. Csak két árva patakocska tért ki belőle.
- Tudod te - válaszolta Zs. - Tudod, mit gondolok... csak... én még nem tudom, nem is
ismerem magamat sem, az érzéseim... hát még a mostani helyzetet! Annyira fiatal vagyok... csak azt tudom, hogy jó veled. - most durcás volt. Mint mindig, ha ezt előhozta P. Persze, tudta ő is, hogy miért. Hát egyfelől mert házasember, egy gyermek apja, másfelől meg az évek... Ő még csak tizenhét... Istenem! Apja lehetnék - sóhajtott egy hatalmasat. De nem ez érdekelte. Ez sem! Mert jó volt őt szeretni. Jó volt hozzábújni, megsimogatni, csókolgatni, masszírozni, belefeledkezni puha és édes és illatos dombjaiba, völgyeibe. Ő is oroszlán volt. Két nap különbséggel születtek, igaz, jó nagy késedelemmel. Egy másik, egy nem kínok közt fogant világban ez senkit nem érdekelt volna, de ez a világ, legalábbis a teremtés szerint, kínok közt fogant. Olyan bűnnel indult útjára, melynek hatására még most is milliárdok feje hajlik igába. Ránézett. Szerette. Tudta, hogy mit kellene tenni, mégsem tette. Mindig avval az elhatározással készült hozzá, hogy nincs többé semmi. Idő, vágy, terv, szerelem. Semmi. A tökéletes semmi - szokta volt mondogatni magában. Ilyenkor az űr feneketlen mélységére gondolt, arra, hogy bárcsak lenne egy kósza kométa a fekete halóban, csak ne kelljen itt lennie, megint erről beszélnie... Ami még zavarta, de már hozzá szokott, hogy sosem kapott egyértelmű válaszokat. Nem hallotta azt, hogy szeretlek, kívánlak, hiányzol, várlak, keress, hívjál, szeress, ölelj. Igaz, ha fordítva kérdezett, jöttek a válaszok, de P. nem csak így akarta.
- Mondd, hogy nem szeretsz! - kérte.
- Nem mondom.
- Mondd, hogy nem hiányzom, ha távol vagyok!
- Nem mondom.
- Mondd, hogy nem kívánsz, hogy nem csacsognak ajkaid!
- Nem mondom.
- Mondd, hogy ne hívjalak, ne keresselek, ne szeresselek!
- Nem mondom.
- Jó. Én is szeretlek! - mosolygott P. - Nekem is hiányzol, én is kívánlak! - majdhogynem hahotázott. Zs. Is nevetett. Arca ilyenkor tündökölt. Sokat nevettek, nagyon sokat viccelődtek, hülyéskedtek. Vagy csak egymás mellett ültek, fogták egymás kezét, simogatták ujjaikat. Néha meg elvándoroltak P. ujjai másfelé; meleg és lágy és ízes helyeken okozott sóhajokat, hogy utána ismét ölelkezve mosolyodjanak el karjaikban, szuszogva, álmosan.
"Előre eltervelt, meg nem valósuló szakítás." Így nevezte az ilyen találkozásokat. Pedig sűrűn látták egymást, ennek élettani okai voltak, és ezenfelül jó néhányszor randevúztak titokban, nyilvános helyen. Mint most. Mit vártam? - kérdezte magában P. Mindig ugyanaz a nóta, sosem változik semmi. Olyanok, mint két testvér, vagy nem, még inkább, mint a Föld és a Hold, valahogyan nem tudnak egymás nélkül élni, igaz egymással sem. Kettejük között a gravitációs erő néha nagyobb volt, mint Newton számolási eredménye. Aztán meg sokkal kisebb is. Kerülgették egymást; apályok, dagályok váltakoztak életükben, azt soha nem merték kimondani, hogy nem, vagy legalábbis, ha kimondták, az csak átmeneti időre szólt, mint valami megnemtámadási szerződés, de végül megtámadták egymást, hevesen, zihálva, és olykor úgy egybe olvadtak, mint mikor holdfogyatkozáskor a Nap sötét korongja egyesül a kőből épült égitesttel.
- Nagypapa! Most mondjál valamit! Most adjál tanácsot! - fohászkodott P. Kezük egybe simult, hosszan csókolták egymást. A falilámpa huncutul hunyorgott, a mellette alvó kép színesen viháncolt. Eszébe jutottak barátja szavai: - Egyszer úgyis vége lesz. És mi marad utána? Kérdések, érzések, melyek talán jobban konganak majd az ürességtől, mint belakmározott lekvárosüveg vacsora után. Igen, talán így igaz - nézett befelé, egyre befelé P. De nem tudta nem szeretni. Próbálta. Nem ment. Nem tudta nem felhívni. Próbálta, egy-két napig sikerült is. Nem tudta nem megérinteni, nem csókolni. Próbálta, talán napokig képes is volt rá. De az érzések, igen, azok az érzések, melyek egyáltalán nem üresek, tele vannak színnel, pompával, jósággal, kacajjal, azok, azok csak nem hagyták féken tartani ösztöneit. Még csak nem is szeretkeztek. De nem sajnálta. Most még nem. Mert olyat kapott tőle, amit eddig még soha; túlélést, reményt. Hogy legyen miért másnap felkelni, legyen ereje robotként végigvinnie a napokat, hogy a nap végén meglássa, ha csak percekre, órákra, de meglássa őt. Igen, ez az, amit kapott tőle, a viszonozhatatlan kedvességet, szelídséget, vagy csak néha egy-egy jó szót. Melyből kevés akadt P. számára az elmúlt időkben. - Vagy csak én nem vettem észre? - kérdezte ilyenkor magától. Feleségére gondolt. Sokat dolgozott, tette a dolgát otthon, a gyermek mellett, és talán ő sem figyelt már oda annyira, mert neki szabadabb volt az élete, és akkor egyszer csak, hirtelen, bár jó előre megjósolta, hogy ez így lesz, megjelent Zs. tökéletes alakjával, huncut szemeivel, gyönyörű arcával, íves szájával...
- Mire gondolsz? - kérdezte Zs.
- Rád, mégis mit gondoltál, mire - dörmögött P.
- Nem szabadna itt lennem - suttogta.
- Tudom.
- De itt vagyok. És...
- Látom.
- Jó veled - ismételte el újra Zs.
- Tudom. Érzem - nézett továbbra is befelé P. Ekkora befeleség! - szánakozott magán.
- Akkor jó - nevetett egy nagyot Zs.
- És most mi lesz? - kérdezte félve P.
- Nem tudom - búgott a válasz. Igen, ezek a nemtudomok, ezek ilyenkor jönnek - nyögött egyet P. és átölelte kedvesét. El kell engednem - gondolta közben. El kell engednem, de oly iszonyúan nehéz! Hagynom kell, hogy élje életét a kortársaival, hogy ne várja megint: majd karomba veszem, megcsókolom. Mert bár ez mind nagyon-nagyon jó, de mégis, ez a hajó nem nekem evez a nyílt vizeken. Az én hajóm már réges-rég kikötött, benne lények, a vérem, a társam, állítólag jóban-rosszban, és nincs már több csónakom, csak cafatok, azokon evickélek az ő közelébe rendre, várva egy jelet, hogy valami megtörténjen, valaki más megtegye helyettem, mert én nem merem, talán nem is akarom.
Olykor sírt is. Zs. is. Ilyenkor sírógépek voltak. Egymást vigasztalták. P. nem látott bele Zs. fejébe, valószínűleg nem is értette volna meg, mit, miért, hogyan akar fiatalos lelke, és az is lehet, hogy még igaz is; Zs. sem tudta. Egyszerűen ők ilyenek voltak. Szenvedélyesek, titkolózok, kicsit lükék, és mégis; úgy együvé váltak néha, mint nyárvégi méhecske elengedhetetlenül fontos virágporaival. És zümmögtek. Így: zimm-zümm, zimm-zümm. És nevettek. És kacagtak. És boldogok voltak. Igen, ez az! - vágott P.-be a felismerés. Egymásnak adták azt, amit mindketten hiányoltak. Ide-oda az a korkülönbség, mit nekünk! A megoldás tehát: így akarunk jobb emberek lenni, egymás által, egymással karöltve! Hogy megmutassuk, így is lehet! - P. ilyenkor boldog volt. Utána azonban szomorú.
A lelkesedés mindig alábbhagyott, mikor eltávolodtak egymástól. Ha vele volt, minden másnak tűnt, ha nélküle, akkor meg azt várta, csakis azt, hogy vele legyen. Ha együtt voltak, minden egyszerű volt. Pofonegyszerű. Tökéletes. Nem választható. Csak egy út létezett. Most viszont készülődtek. Zs. hazamegy. P. nemkülönben. A másik világba. Egyik sem rossz, csak olyan... olyan... más...
Átölelték egymást. Még egyszer. Utoljára. Legalábbis a mai napon. És hallgatták szívverésüket. Dobb-dobb, dobb-dobb. Jó volt érezni a haja illatát, parfümje édesét, szája ízét, teste melegét. Keze azonban hideg volt.
Az utcáról motorzúgás szálldosott be. A Nap lemenőben, suttogva keltek kint életre a vaslámpák. Törékenyen maradtak így kettesben, törékenyen ölelték át egymást, arra várva, hogy jön majd valaki egy jó nagy kalapáccsal, s széttöri az ő kétségtelenül védtelen, szilánkokra bontott, civódó és vívódó és igaz szerelmüket.
Utána majd csend.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-02-11 00:12:12

Úgy tűnt itt nem a történeten van a hangsúly, hanem azon ami a lelkekben végbemegy, és ez tetszett. Jól ábrázoltad az érzéseket, vágyakat, a különböző világokat és ezek találkozását.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Téli emlék címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Krizantém II. című alkotáshoz

Balog Marianna bejegyzést írt a(z) Széllel szálló emlékfoszlány című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Averzió. Hogy miért? című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vihar című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Fritz kalandjai: Tudod mit...? címmel

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Rózsalakodalom című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Belső nyugalom című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Vihar című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)